A hónapok szinte szaladtak. Egyik nap Nat telefonált, a hangjából ítélve teljesen kétségbe volt esve.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Figyelj, átmehetnék hozzátok? Ez nem igazán telefontéma… – mondta elcsukló hangon.
- Persze, gyere! – vágtam rá.
Letette a telefont, ebből tudtam, hogy most indul. Hamarosan egy kisírt szemű, szomorú Nat állt előttünk.
- Mi a baj? – kérdeztem újból, miközben ő leült mellénk.
- Edward… - kezdett bele. Úgy gondoltam, jobb nem félbeszakítani, így vártam a folytatást. – Jött egy új lány a suliba, és… Edward… az ő vérének az illatától is megbolondul… és… azt mondta, felőrlődik a két illat közt… szünetet kért… - sírta el magát.
Jake-kel próbáltuk vigasztalni, de sehogy sem sikerült. Végül – miközben azt terveztem, hogyan tekerem ki Edward Cullen nyakát – megnyugodott. Egy jó darabig beszélgettünk, majd Natet felhívta az anyukája, hogy menjen haza.
- Holnap, suli után átjöhetnék? – kérdezte reménykedve. A válasz csupán egy-egy bólintás volt részünkről, de beérte vele. – Hány órátok van? Nekem hét… - húzta el a száját.
- Nekünk is – feleltük egyszerre.
Megbeszéltük, hogy amint kicsengettek az utolsó órájáról, indul is La Pushba. Elköszönt tőlünk, és hazaindult. Még elég zaklatott volt, de nem akarta, hogy egyikünk elkísérje. A fák közt láttam egy sötét árnyat, amint a kocsi után veti magát. Nem tudtam, melyik farkas a kísérője, de kissé megnyugodtam.
- Úgy tűnik, Embry aktivizálódott – mondta Jake derülten, mikor meglátta, mit néztem.
- Az Embry volt? – kérdeztem meglepetten.
- Igen. Elvileg elhozta volna a motorját, hogy megnézzek rajta valamit, de… úgy tűnik, fontosabb dolga akadt.
Végre elmosolyodtam. A tudat, hogy Embry vigyáz Natre, megnyugtatott.
- Gyere, keressük meg azt a motort! – nyújtotta a kezét, immár az ajtóban állva.
- Rendben, menjünk! – mentem oda hozzá, és fogtam meg a kezét.
Egy darabig kerestük Embry motorját, míg végül az egyik bozótosban leltünk rá egy halom ruhacafat társaságában. Jake betolta a motort a műhelybe, én pedig összeszedtem a maradványokat, és a kukába dobtam. Bementem a műhelybe, ahol Jake már nagyban vizsgálta a motort.
- Egy kerékcsere tuti ráfér – dünnyögte, mikor hátulról átöleltem.
- Szerintem nincs sok baja – vettem szemügyre a járművet.
- Majd kiderül, ha szétkapom. Addig, ha gondolod, ülj be a Rabbitba.
- Oké, de ha kell, tudok segíteni is – mosolyogtam rá.
- Tudom – viszonozta a mosolyt.
Elengedtem, és beültem a félkész kocsiba. Néztem, amint a motort bütyköli, és közben beszélgettünk – főleg Natről. Jake szétszedte, majd gyorsan összerakta a motort. Épp elkészült, mikor Embry – már emberként – bejött.
- Haver, legközelebb ne egy bokor kellős közepén hagyd a mocit! – heccelte Jake.
- Oké! Csak úgy éreztem, muszáj Nat után mennem – próbált mentegetőzni Embry.
- Semmi gond. Ő hogy van? – érdeklődött szerelmem.
- Elég rosszul. Nem igazán mutatja ki, de belül nagyon szenved. Akkor aludt el, amikor eljöttem. A hangok alapján azt mondanám, álomba sírta magát – felelte Embry.
- Szegény! – motyogtam közbe.
Beszélgettünk még egy keveset, de Embry sietett vissza Natékhez.
(Embry)
Amint kiléptem Jake műhelynek nevezett fészeréből, farkassá változtam, és rohantam vissza Nathez. A házuk melletti erdőrész tökéletes takarást biztosított számomra, így egészen közel lehettem a lány szobájának ablakához. Lefeküdtem a fűbe, és füleltem. Még mindig aludt, hallottam egyenletes szuszogását.
- Tehát nem késtem le semmit… ez jó! - gondoltam.
Hirtelen halk motyogás ütötte meg a fülemet.
- Edward… még mindig szeretlek… - hallottam Nat hangját.
- Talán felébredt? Kétlem. Nem változott semmi, egyetlen mozgásra utaló hangot sem hallottam. Álmában motyogna? Meglehet. Olyan rossz őt ilyennek látni. De mégis, mit tehetnék? Változzak vissza, kapjam fel a nadrágom, ugorjak fel az emeletre, és mondjam meg neki, hogy én itt vagyok vele? Megrémülne tőlem? Több mint valószínű. Hell nem mondta el neki, hogy mi farkasok vagyunk. - amint eszembe jutott Hell, elmosolyodtam. - Jake igazán boldog vele, habár amikor jön járőrözni, tele van a feje mindenfélével a lenyomatával kapcsolatban. Ami elég zavaró. Mondjuk, szép lassan kiürül a feje, és teljesen a feladatra koncentrál. De ő legalább boldog. Kicsit irigylem is érte… Szeretnék egyszer én is ilyen boldog lenni valakivel. Talán épp Nat lesz az a valaki? Én örülnék, de ebbe neki is van beleszólása. – ismét füleltem egy keveset. Csak a matrac rugóinak panaszos nyikorgását hallottam, mikor Nat vélhetőleg a másik oldalára fordult. A mancsaimra tettem a fejem, és vártam. – Vajon a vámpír mellett labdába rúgok? Nem tudom, de állítólag a remény hal meg utoljára. Így reménykedem.
- Ne menj el! – hallottam ismét Natet.
- Nem megyek, ne félj! Itt maradok, amíg csak lehet.
Hirtelen mozgást hallottam. Az ágy rugói megnyikordultak, majd a padlódeszkák alig hallhatóan recsegni kezdtek. Később egy csapot hallottam zubogni. Valami pedig vízzel telt meg.
- Basszus, hogy nézek ki… - dünnyögött Nat.
Elzárta a csapot, és – gondolom - beült a kádba. Egy darabig csend volt, majd a víz lezúdult a lefolyón. Ismét csend – ezúttal rövidebb ideig –, majd az ágy rugói ismét megnyikordultak. Ám nem sokáig maradt csend, a matrac rugói ismét nyikorogni kezdtek, a padlódeszkák pedig recsegni. Még épp időben húzódtam beljebb, mert Nat kinyitotta az ablakát. Ő már csak a levelek mozgását láthatta, de minden bizonnyal a szívbajt hoztam rá – hallottam, hogy ijedten kapkodja a levegőt. Visszaváltoztam, belebújtam a nadrágomba, és előléptem a bokrok közül. Nat hirtelen azt sem tudta, hova tegye meglepő érkezésemet – legalábbis az arcáról ezt tudtam leolvasni.
- Felmehetek? – kiáltottam fel neki. Tudtam, hogy a szülei nincsenek otthon, így nem aggódtam túlságosan.
- Hát te ki vagy? – kérdezte Nat meglepetten.
- Eléggé ki vagyok – nevettem rá. Teljesen elfelejtettem, hogy ő nem ismer. – A nevem Embry Call. Jake egyik haverja vagyok. Szerinte örülnél egy kis társaságnak…
- Kedves tőle, hogy gondolt rám… de nem tudom igazán, most minek örülnék… - húzta el a száját. – De azért gyere be!
Eltűnt az ablakból, én azonban gyorsabb voltam. Az egyik fa majdnem az ablaka alatt nőtt, így annak segítségével könnyedén felugrottam a lányhoz.
- Ezt hogyan csináltad? – kérdezte kerek szemekkel. A keze még mindig a kilincsen volt.
- Jó kondiban vagyok, ez gyerekjáték volt – vigyorodtam el. Ő is elmosolyodott, és visszahúzta a kezét a kilincsről.
Nat visszaült az ágyra, én pedig mellé ültem. Próbáltam felvidítani, de nem ment, így felhagytam ezzel. A lány a berendezési tárgyakon ugrált a tekintetével, az egyiknél megállt, és ismét zokogni kezdett. Nem tudtam, mit is tehetnék. Próbáltam megnyugtatni, de nem értem el sokat. Kicsit csitult ugyan a benne dúló vihar, de nem múlt el. Váratlanul a vállamra dőlt, én pedig átkaroltam, és dörzsölgetni kezdtem a vállát. Éreztem, amint a könnycseppek legördülnek a vállamon.
Nem tudom, meddig ülhettünk így, de Nat idővel megnyugodott, és megtörölte vörös szemeit.
- Ne haragudj! – kérte rekedtes hangon.
- Ugyan, semmi baj – mosolyodtam el.
- Honnan ismered Jake-et? – kérdezte mosolyt erőltetve az arcára.
- Elég régóta ismerem, a legjobb barátom. Amikor van egy kis szabad ideje Hell mellett, akkor szoktunk szórakozni – magyaráztam.
Sokáig beszélgettünk, szinte repült az idő. Csak akkor eszméltünk fel mindketten, mikor a nap kezdett letűnni az égboltról. Nat kiült az ablakpárkányra, én pedig odaálltam mellé. Gyönyörű volt, ahogy a narancsos napsugarak az arcára vetültek…
- Csodaszép vagy… - mondtam halkan. – Jól áll neked a naplemente.
- Köszönöm – pirult el. Így még szebb volt…
Rám nézett, és talán még inkább elpirult. Én egyre csak a szemeibe néztem, amik egyre közeledtek felém. Végül ajkaim elérték az övéit… nem tiltakozott, így kissé felbátorodtam. Ám mikor eltávolodtam tőle, legszívesebben felrúgtam volna magam a Holdra.
- Kérlek, ne haragudj! – kértem bűnbánóan. Hiszen vigasztalni akartam, nem pedig felszedni…
Ő csak zavartan az alattunk lévő mélységet nézte. Nem tudtam, most meg kellene szólalnom, és mondani még valamit, vagy inkább csendben maradni?
Azonban ő cselekedett előbb: megragadta az egyik széken heverő párnát, és fejbevágott vele. Igaz, én meg sem éreztem…
- Te se haragudj az előbbiért! – mondta végül. – Csak… úgy érzem… ez a csók… megcsalás volt. Hisz… nem olyan rég kért Edward szünetet… - magyarázta ismét a sírás határán állva.
- Akkor szent a béke? – kérdeztem egy mosoly kíséretében.
- Igen, szent a béke – mosolyodott el, de közben elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
Lassan teljesen besötétedett, nekem pedig mennem kellett. Legalábbis ezt adtam be Natnek. Fájt, hogy nem mondhattam el egyből neki, mi a helyzet, de nem szeghettem meg a parancsot. Még nem voltam biztos benne, hogy a lány lenne az én lenyomatom. A bevésődött tagok emlékeiből tudtam már, milyen is lehet az a fajta érzés, ez pedig eléggé hasonlított rá.
Miután kiléptem az ajtón, még mentem pár métert, hogy biztosra menjek: bement a házba. Csak azután fordultam vissza, és mentem be az erdőbe átváltozni. Amint farkas lettem, meghallottam a többiek gondolatait.
- Hello Embry! – köszöntöttek egyszerre.
- Sziasztok srácok! – viszonoztam a köszönést.
- Hogy van Nat? – érdeklődött Jake. A többiek azonnal elhallgattak, nyilvánvalóan őket is érdekelte. Pedig Sam és Paul egy téma feltehető közepén tartott.
- Hát haver, elég vacakul. Úgy néz ki, mint a mosott rongy… - mondtam, azzal megmutattam nekik az emlékeimet. Ám azok túlságosan meglódultak, és a csókot is megmutattam. El is vörösödtem a bundám alatt…
- Úgy látom, nem tétlenkedtél – mondta Sam dorgálóan.
- Hát nem… Pedig nem így terveztem. Nem akartam lerohanni, mégis így sikerült… - vallottam be.
- Nyugi, megesik az ilyen. És egész jól tűrte, így nincs mitől tartanod – mondta Jared.
- Máskor is szívesen fog látni, hidd el – tette hozzá Jake. Ő Hellre gondolt, hogy mennyire szeretne vele lenni…
- Jake, ezt hagyd abba! Így is elég rossz nekem… - kérleltem.
- Mi is itt vagyunk, ügyelj a gondolataidra! – morogta Jared.
- Különben is, azért őrjáratozunk, hogy a szeretteink biztonságban legyenek – emlékeztette Sam.
- Tudom – mondta tömören Jake. Tudtuk, milyen nehéz neki otthagynia Hellt, hogy eleget tegyen a kötelességének, de nem hibáztattuk ezért.
Egy ideig csend volt, mindenki figyelte a rá osztott területet.
- Srácok, viszket az orrom, valaki vakarja meg! – törtem meg a csendet nevetve.
- Embry, ha viszket, akkor vakard meg! – hahotázott Jared.
- Jó, de mivel? Nincs kezem… - folytattam tettetett kétségbeeséssel.
- Fejezzétek be a viccelődést, és gyertek utánam! Találtam egy ismeretlen vámpírszagot! – szólt Sam.
- Azonnal! – jött az egyöntetű válasz.
- Vajon ő lenne az, aki Hellre pályázik? – érdeklődött Jake.
- Nem tudom Jake, lehet, hogy ő az – mondta Sam kissé bizonytalanul.
- Végül is mindegy, nem Cullenék azok, és a mi területünkön van a szag, feltehetőleg a gazdája is. Széttépjük, és kész! – morogta Paul.
Miközben ezt tárgyaltuk, elértük Samet, és nekiestünk a keresésnek. Próbáltuk megtalálni a vámpírt, de az már kint volt a területünkről. Ám ekkor olyasmi történt, amire senki sem számított: Hell bukkant fel a fejünkben.
- Sziasztok! – mondta cseppet sem vidáman.
- Szia kicsi lány! Mi a baj? – kérdezte aggódva Jake.
- Alice… látta, hogy apám… mármint az igazi… idejön. El akar vinni – mondta szomorkásan. Mind kihallottuk a hangjából, hogy legszívesebben az egereket itatná.
- Menjek? – kérdezte Jake, de Sam morgással fejezte ki nemtetszését.
- Maradj csak; én még úgy is beszélni szeretnék Alice-szel. Tudni szeretném, hogy mikorra várható… legalább tudni fogom, melyik nap keljek bal lábbal – próbálta elviccelni a dolgot.
- Miért? – kérdezte meglepve Jared. – Az apád, nem kéne így vélekedned róla.
- Árvaházba adott, nem törődött velem! Tőlem se várjon többet – válaszolta dühösen a lány.
- Itt járt egy vámpír. Lehet, hogy ő volt? – kérdezte Sam.
- Kétlem. Alice csak most látta, így még az elhatározásnál tart. Ennek ellenére azonban küldhetett valakit, hogy szimatoljon körbe… - mondta Hell kissé tétován.
- Akárhogy is, ha megtaláljuk, végzünk vele! – mondta harciasan Paul.
- Én ennek örülnék a legjobban – mondta Hell, s mintha elmosolyodott volna. A hangjából mindenesetre erre következtettem.
- Rendben, meglátjuk, mit tehetünk – mondta biztatótan Sam.
Hell ezután eltűnt, biztosan visszaváltozott, hogy Alice-szel beszélhessen. Mi tovább keresgéltünk, habár valószínűleg hiába.
- Itt vagyok megint! – szólalt meg Hell vidáman. – Sajnos Alice nem tudott biztosat, a látogatónk a napokban tervezi visszatérését, apám meg nem tudja még a pontos időt – tájékoztatott minket.
- No de a kisasszonynak ideje lenne aludnia! – mondta Sam, bár a hangjában ott bujkált a nevetés. Tudta, nem utasíthatja aludni Hellt, de a vicc kedvéért megtette.
- Rendben, mélyen tisztelt főnök úr! – nevetett Hell. Vagy jól leplezte, vagy pedig tényleg minden szomorúsága elszállt. – Sziasztok! – köszönt el, és valószínűleg vissza is változott.
- Sam, mikor végzünk? Szeretnék mellette lenni… - mondta Jake.
- Sajnálom, de még meg szeretnék győződni róla, hogy kiment La Pushból.
- Rendben - sóhajtotta a másik.
Még egy jó darabig rohangáltunk a határ mentén, de nem volt változás, így Sam – az éjszaka közepén ugyan, de – elengedett minket. Jake egyből hazarohant, én pedig visszamentem Nathez. Lefeküdtem a bokorba, pont úgy, mint délelőtt. Füleltem, de senki sem mozdult. Nat ismét motyogott álmában, megint csak Edwardról.
- Jake szerencsés – gondoltam. –Neki ott van Hell, boldogok együtt. Kétlem, hogy én egyszer ilyen boldog leszek. Nat még mindig szereti a vérszívót, az hiába hagyta ott. Szeretnék neki segíteni, de a lányok szívügyeit nem igen értem. De egy biztos: mellette leszek, és harcolni fogok érte!
- Nem vagyok jelen pillanatban túl szerencsés – mondta Jake, mire még a szívem is kihagyott egy dobbanást. – Azért ne ijedj meg tőlem! – mondta kissé vidámabban, de elkomorult. – Hell kezdi eláztatni a bundámat. Szegénykém…
- Akkor csak titkolta, hogy szomorú?
- Nem, akkor tényleg vidám volt. Amikor hazaértem meglátott az ablakból, és odaszaladt hozzám. Visszaváltozni sem volt időm, átölelt, és minden aggodalma kibukott belőle. Fél, hogy az apja valóban elviszi. Hiába mondok neki bármit, csak jobban szorít és sír.
- Odamenjek? Hátha tudnék segíteni…
- Ne, te maradj Natnél. Még szüksége lehet rád…
- Oké, maradok. Próbálj meg hatni rá, haver! – adtam tanácsot neki. – Mondd meg neki, nem engedjük, hogy elvigye, nem lesz gáz.
- Próbálkozom, de, most ha nem bánod, magadra hagylak – mondta, majd elköszönt, és visszaváltozott.
Nem estem kétségbe, amiért egyedül maradtam a gondolataimmal, amik folyton Natnél kötöttek ki. A nap első sugaraival hazarohantam, és beestem az ágyamba. Ki akartam pihenni magam, mert délutánra látogatást terveztem Nathez.
(Heyley)
Miután magukra hagytam a srácokat, ismét nagyon elszomorodtam. Nem volt senki, aki képes lett volna felvidítani, pedig Billy is próbálkozott vele. Elmondtam neki is, hogy mi történt; és hálás voltam neki, amiért próbálkozik, de nem tudott segíteni.
Csak arra vágytam, hogy Jake végre átöleljen forró karjaival, és elpanaszolhassam neki; mennyire félek attól, hogy apám valóban magával visz. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt, mivel ez idáig nem is keresett, még írni sem írt egyetlen sort sem. Pedig megtehette volna, nem esett volna le a keze. Próbáltam aludni, de sehogy sem ment, egész végig csak azon kattogott az agyam, vajon miért pont most akar apám velem lenni? Erre azonban sehogy sem találtam választ.
Szerelmem az éjszaka közepén ért vissza. Amint megláttam az ablakból az én farkasomat, kiszaladtam hozzá, és szorosan átöleltem a nyakát. Ő kissé meglepve ugyan, de hatalmas mancsával óvatosan a bundájába bújtatott.
- Mi a baj? – kérdezte halkan, mormogva.
- Félek – feleltem neki nagyon-nagyon halkan, és eleredtek a könnyeim. – Rettenetesen félek, hogy apám valóban elvisz innen… tőled – hüppögtem a bundájába.
- Jaj, kicsim… - mormolta, és a vállamra tette a fejét. Ezzel még inkább magához vont. – Nem engedem, hogy elszakítsanak tőlem, és a falka sem.
Tudtam, igaza van, de mégsem tudtam megnyugodni. Egy darabig még itattam az egereket, de végül sikerült megnyugodnom.
- Jobban vagy már? – kérdezte, mire egy bólintás volt a válaszom.
- Ne haragudj… - kezdtem bele a bocsánatkérésbe.
- Semmi baj – szakított félbe.
Sokáig szótlanul „öleltük” egymást, majd Jake elhúzódott tőlem, és beszaladt az eredőbe. Néhány perccel később már emberként állt előttem. Mint mindig, most is csak egy térdnadrág volt rajta. A karjaiba kapott, és bevitt a házba, pontosabban a szobájába. Egy pillanatra sem engedett el, és én sem őt. Letett az ágyra, és ledőlt mellém. A mellkasára vont, és simogatni kezdte a hátamat.
- Nem lesz semmi baj, bízz bennünk – suttogta, majd megpuszilta a homlokomat.
- Elhiszem – mosolyodtam el, és még jobban a karjaiba préseltem magam.
Ő is elmosolyodott, és lassan el is aludt. Hallottam halk szuszogását, a szíve egyenletes dobbanásait… és én is álomba merültem.
Reggel arra ébredtünk, hogy kivágódik az ajtó, és népes társaság veti be magát az amúgy is kicsi szobába.
- Hát ti? – kérdezte álmosan Jake.
- Billy engedett be minket – felelte Jared.
- De azért ennyire ne örülj nekünk! – ironizált Embry, bár az élét elvette, hogy a végét elnevette.
- Bocs haver, de ha nem tűnt volna fel, most vertetek fel… - mosolygott Jake, közben felült, és engem is felhúzott.
Ekkor azonban valami történt, mindenki megkomolyodott, és Sam előrébb lépett. Akkor nem véletlen volt, hogy berobbantak…
Sam arcán apró mosoly játszott, ahogy nézte, hogyan ülünk egymást átölelve.
- Ne félj Hell! - mondta komoly, főnökös hangon. - A falka nem hagyja, hogy az a vérszívó elvigyen téged. Bár ahogy Jake-et ismerem, egyedül is belevetné magát egy harcba érted – amint ezt kimondta, Jake még szélsebben mosolygott, és rám kacsintott; én pedig elpirultam. – Van valami fejlemény?
- Tegnap óta? Kötve hiszem… - ráztam meg a fejem. – Alice pedig értesített volna, ha lenne valami új.
- Akkor fiúk, irány az erdő, gyerünk járőrözni! – adta ki a parancsot Sam, mire mindenki zúgolódott egy kicsit, de engedelmeskedtek. Jake egy hosszú, szerelmes csókkal búcsúzott tőlem, és elment a srácokkal.
Azt terveztem, hogy ma nem megyek sehová, de Alice váratlan hívása teljesen megváltoztatta terveimet. Azt mondta, híreik vannak számomra, így elrohantam hozzá. Olyannyira siettem, hogy elfelejtettem Jake-nek papírt hagyni. Billynek sem tudtam szólni, mert ő meg boltba ment… ő hagyott papírt, hogy ne keressem.
(Jake)
- Sam, muszáj nekem is itt lennem? Nem maradhattam volna Hellel? És ha a vámpír megtalálja nálunk? Ki fogja megvédeni? Úgy féltem őt… - ostromoltam Samet.
- Igen Jake, muszáj volt neked is jönnöd. Kevesen vagyunk, és most nem tudlak nélkülözni. Hidd el, én is aggódom a lány miatt, de nem eshet baja, ha a területünkön marad.
Beletörődve futottam tovább, de minden gondolatomat Hell töltötte ki.
- Miért kellett otthagynom őt? Most tövig rágnám a körmeimet, ha tudnám… Ha az a vámpír megtalálja… vagy az apja érte jön… bele sem merek gondolni… mihez kezdenék nélküle?
- Jaj, Jake, ezt hagyd abba! Nem akarjuk egész nap ezt hallgatni! – panaszkodott Jared.
- Jared, egész nap ez fog menni. Jake nem fogja elfelejteni az aggodalmát. Én nem hibáztatom, de… ne vedd sértésnek haver, de… kicsit el kéne felejtened a csajt – mondta óvatosan Paul.
- Dehogy felejtem! És Jared… megerősítem azt, amit az imént Paul mondott. Egész nap ilyen gondolataim lesznek. Megérhetnétek, mennyire félek attól, hogy elvesztem Hellt… - mondtam halkan, de annál őszintébben.
- Idefigyelj, Jacob Black! Most azért rohangálunk fel-alá La Push területén, hogy a szemed fénye biztonságban legyen! Úgyhogy tegyél lakatot a gondolataidra! Én sem örülök, hogy magára kellett hagynunk, de megmondtam, kevesen vagyunk ahhoz, hogy valakit mellé állítsak – mondta Sam parancsolóan. Meglehet, hogy kihozták a gondolataim a sodrából, de nem tehettem róla. A tökéletes világom összeomlani látszott, ezt az összeomlást pedig mindenképp meg kellett akadályoznom.
Sokáig szótlanul rohantunk, de hirtelen megéreztem az idegen szagát. Marta az orromat, és a többiekét is.
- Megölöm, csak kerüljön a kezeim közé! – gondoltam dühösen, és a szag nyomába eredtem.
- Jake, várj meg minket! – kiáltotta Jared.
- Jacob, ne egyedül akarj harcolni! Az nem vezet feltétlenül jóra! Téged most a dühös irányít, de gondolkodj egy kicsit! Velünk több esélyed van! – mondta Sam csitító jelleggel.
Éreztem, hogy a szavai igazságot rejtenek, de a dühöm felülkerekedett a józan eszemen. Követtem a szagot Cullenék területén is.
- Jake, gyere vissza! – parancsolt rám Sam. Ő volt az alfa, így engedelmeskednem kellett. – Vagy várj, maradj ott, és várj meg minket – engedelmesen megálltam, és bevártam őket.
- Mire készülsz? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem tetszik, hogy ezt kell tennem, de nincs más megoldás. Beszélnem kell Cullenékkel a szerződés semlegessé tétele miatt. Mielőtt bárki hörögne, nem végleges felbontásra gondolok, csak meghatározatlan idejűre. Közös az ügy, mivel Hell ugyanúgy tartozik hozzájuk, mint hozzánk…- mondta Sam szájhúzva.
Miután beértek, együtt mentünk a Cullen házhoz. Mikor az a nagydarab, azt hiszem, Emmett váratlanul kijött, azt hitte, támadunk, így egyből szólt a család többi tagjának. Mindenki ellenséges tekintettel nézett ránk. Mindenki, kivéve Carlisle, Esme, és Edward. Előbbi kettő -azt hiszem - a diplomatikus megoldásban reménykedett, utóbbi viszont már tudta, mit akarunk.
- Ez valóban megfontolandó – mondta Edward, mikor Sam végre mindent elmondott neki.
- Edward, elmondanád nekünk is, mit akarnak itt a kutyák? – vicsorogta a szőke.
- Ha jól emlékszem, ő Rosalie… - gondoltam. Hell mindenkiről pontos személyleírást adott.
- Igen, ő Rose! – mosolyodott el Edward. – A falka nem akar támadni. Éppen ellenkezőleg: fel akarják bontani a szerződést, természetesen csak meghatározatlan időre – magyarázta a többieknek.
- Mégis, miért? – morogta közbe Rosalie.
- El akarják kapni a vámpírt, aki nemrégiben itt járt – mondta nyugodtan Edward, mire a szőke megint felmordult.
- Veszélybe sodorhatnak mindannyiunkat! – fejezte ki nemtetszését.
- És az nem elég veszélyes, hogy Hellt el akarják vinni? – morgolódtam.
- De igen Jake, az is épp elég veszélyes – mondta Edward, s mintha egy mosoly suhant volna át az arcán.
- Fiam, kérlek, minket is avass be – kérte Carlisle.
- A falka szerint a vámpír csupán felderítő. Hell apja küldhette ide, hogy szimatoljon körbe.
- De azt Alice látta volna – mondta szilárd meggyőződéssel a szőke.
- Nem feltétlenül. Ő csak a már előre eltervezett dolgokat látja, a hirtelen elhatározásokat nem látja előre – szólt közbe Jasper.
- Rendben, akkor a szerződést felbontjuk – határozott Carlisle.
- Köszönjük az együttműködéseteket – üzente Sam Edwardon keresztül.
- Ez csak természetes – mosolygott Esme.
- Mi most mennénk – mondta Sam. – Még nyakon kell csípnünk egy vámpírt.
- Rendben. Ha van valami fejlemény, értesítünk benneteket – mondta Edward, Sam pedig bólintott; majd távoztunk.
Több órán át követtük a szagot, de végül nyoma veszett. Letörten mentünk haza. A házunk előtt fasorban visszaváltoztam, és felöltöztem. Előtte még megbeszéltem a többiekkel, hogy egyik este csapunk egy partit; ha elkaptuk a vámpírt.
Amint beléptem a házba, Hellt kezdtem keresni, de sehol sem találtam. Végső kétségbeesésemben átrohantam Cullenékhez. Farkasként. Nem kellett volna átváltoznom, de képtelen voltam kikerülni. Épp szólni akartam Edwardnak, hogy nem tudja-e, merre lehet szerelmem, de ekkor hangok ütötték meg a fülemet.
- Jaj, Alice! Miért cipeltél be az utolsó öt-hat boltba? Eluntam az életemet is! – mondta panaszosan Hell.
- Tudom, de nem tehetek róla! Megláttam, hogy még pár ruhára szükség lesz… - mentegetőzött Alice.
A hangok a ház mögül, a garázsból jöttek. Bementem, mire Alice vélhetőleg elfintorodott, mert kedvesem felnevetett, majd odaszaladt hozzám, és átölelte a nyakam.
- Hiányoztál! – mormolta a bundámba.
- Én meg betegre aggódtam magam! – húztam a mancsommal közelebb. – Legközelebb ne tűnj el szó nélkül, Billy sem tudta megmondani, merre lehetsz – morogtam halkan. Bár tudtam, felesleges halkra fognom a mondandómat, mert mindenki hallotta.
- Ne haragudj – kért bocsánatot.
- Semmi baj – tettem a fejem a vállára.
Teljes súlyommal rátámaszkodtam, ami nem volt sportszerű dolog; de Hell mintha meg sem érezte volna. Pedig tudtam, hogy érzi…
Ekkor berontott Alice, aki időközben kettesben hagyott minket.
- Hírek! – kiáltotta, s mintha ezernyi csengettyű szólalt volna meg. Ám ez a hang inkább riadt volt, mint kellemes. – Hell, apád egy héten belül itt lesz.
Az érintett megmerevedett az ölelésemben, és nem tudtam, mit tehetnék.
- Ne aggódj, nem lesz baj – mondtam végül, ő pedig szorosabban ölelt.
- Ezt sajnos nem tudom alátámasztani – csilingelte szomorúan, vagy inkább bosszúsan Alice. – A farkasokat valamiért nem látom, így a végkifejletet sem látom – magyarázta.
Mindketten bólintottunk, eközben Alice ismét a távolba révedt. Óvatosan megböktem szerelmem vállát az orrommal, ő pedig rám, majd Alice-re nézett. Elhúzódott tőlem, és a vámpírhoz ment, én pedig hátráltam pár lépést, hogy véletlenül se zavarjam meg.
- Mit látsz? – kérdezte Hell.
- Az apádat, és az idegent. Valamelyikőjük elhatározta, hogy Forkson lívül találkoznak – mondta Alice.
- Konkrétan hol? – érdeklődött a másik lány.
- Az erdő legszélén, nagyon közel La Pushoz- Nem tudnak a farkasokról, sem az egyezségünkről – Alice ezúttal már nem semmibe néző tekintettel nézett előre, hanem szomorúan.
- Ne félj, mi vigyázunk rád! – ballagtam oda Hellhez, és húztam magamhoz.
- És mi is! – csilingelte Alice immár vidáman. Sejtette, mit mondtam…
Úgy tűnt, Hell jobb kedvre derült; de láttam a szemében, hogy mennyire fél.
- Mi lenne, ha járnátok egyet? – kérdezte Edward, aki a semmiből tűnt elő.
- Edward Cullen! Nem illik mások gondolataiban turkálni! – feddte meg Alice, bár valószínűleg az én gondolataim mondatták ezt a vámpírral.
- Hagyd csak Alice, igaza van. Hamarosan sötétedik, tényleg ideje lenne hazamennünk – mondta Hell, közben a fejemet simogatta.
Szerelmem elköszönt a vámpírcsaládtól, és hazaindultunk. Az út felénél felkaptam a hátamra, és rohanni kezdtem. Ő a bundámba kapaszkodott, és a nevetésétől visszhangzott az erdő. Mikor megálltam a ház előtt, Billy érdeklődő arckifejezését láttam az ablakból. Hell leugrott a hátamról, én pedig eltűntem a fák közt. Nagyon nagy szerencsém volt, ugyanis mielőtt átváltoztam, levettem a nadrágomat. A ruhadarab pedig még most is az egyik ágon lógott. Visszaváltoztam, és felvettem a nadrágot. Mikor kijöttem az erdőből, Hell még mindig ott várt rám az ajtó előtt.
(Heyley)
Jake odajött hozzám, és átölelt, majd felkapott a karjaiba, és bevitt a házba. Billy mindkettőnket alaposan kifaggatott a történtekről, de utána elengedett minket. Már javában sötét volt, és nekem addig fel sem tűnt, milyen gyorsan eltelt az idő. Mint leültünk az ágyra, tudatosult bennem, hogy mennyire fáradt vagyok. Szerelmem is elég nyúzott volt, így nem volt csoda, hogy amint végigdőltünk a puha matracon, mindkettőnket elnyomott az álom.
Másnap arra ébredtem, hogy Jake felpattan mellőlem.
- Mit keresel itt? – morogta.
- Nyugodj meg Jacob, Billy engedett be. Sajnos nem valami kellemes hírt hozok – mondta Alice szomorúan.
- Mi történt? – kérdeztem kíváncsian.
- Apád… - kezdett bele a vámpírlány. Jake leült mellém, és magához húzott. – Leghamarabb ma délután, legkésőbb holnap reggelre itt van. Nem olyan régen indult el – magyarázta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése