Egy kisvárosba, Forksba kellett költöznöm. Elég eldugott városka, és nekem pedig fel kellett szívódnom. Nem tudtam beilleszkedni, és eléggé vadóc voltam. Hogy pontosítsak, mivel félig farkas vagyok, így nekem nehezebben megy minden, ami a „normális” embereknek könnyű.
Egy rezervátumba mentem, ahol hozzám hasonlóak voltak. Abban a hitben voltam, hogy itt talán könnyebben tudok majd érvényesülni. Hétvégén utaztam, hogy ki is tudjak majd pakolni a dobozokból. A szüleim nekem adták a régi terepjárót, ami utólag belegondolva tényleg jó volt. Szombat reggel már indulásra készen álltam. Elbúcsúztam a szüleimtől, beszálltam a terepjáróba, és útnak indultam. Azt hittem, nehezen fogom megtalálni a Forksba vezető utat, de tévedtem, mert egyből megtaláltam. Lehet, hogy az ösztöneim segítettek, vagy csak szerencsém volt, nem tudom. Amilyen könnyen rátaláltam a városba vezető útra, annál nehezebben bukkantam rá a rezervátumra. Sokáig bolyongtam, mire megtaláltam a helyes irányt, de innentől már nem voltak problémáim. A szüleim által vásárolt házat is könnyen megtaláltam, és be is rendezkedtem még az este folyamán, ugyanis már besötétedett, mire odaértem az új otthonomba. A ház gyönyörű volt, az én ízlésem szerint lett berendezve, és a lakás nagy részében a kedvenc színem, a kék uralkodott.
Másnap reggel átjött néhány szomszéd, és még a környékről is meglátogattak. Nagyon kedves embereknek bizonyultak, és én egyből a szívembe zártam őket.
Aznap este viszonylag korán lefeküdtem, hisz hétfő következett, és nekem suliba kellett mennem. A tanár ott azzal kezdte az órát, hogy bemutatott az osztálynak, és magamról kellett mesélnem.
- Los Angelesből jöttem, ott nőttem fel, és ott is jártam iskolába, de az ottaniak idővel jobbnak látták, ha szedem a sátorfámat. A szüleim választása erre a városra esett, így ideköltöztem – mondtam.
- Rendben Heyley; nos, van valakinek kérdése? – kérdezte az osztályfőnök, Ms. Stark.
Egy srác keze emelkedett a magasba.
- Igen, Eric? – kérdezte a tanárnőnk.
- Miért pont Wolf a vezetékneved? – kérdezte.
- Mert apám és a felmenői mind farkassá tudtak változni – válaszoltam neki.
- És anyáddal mi a helyzet? – kérdezte ismét a fiú.
- Ő közönséges halandó – mondtam.
Még válaszolnom kellett néhány kérdésre, de ezek már inkább csak velem voltak kapcsolatosak. Utána leültem egy szabad padhoz, és végigültem hat, iszonyat unalmas órát, majd a többiekkel beszélgettem a suli parkolójában. Itt ismerkedtünk össze igazán, és megbeszéltük, hogy lemegyünk a közeli tengerpartra. Hazamentünk, leraktuk a sulis holminkat, átvettük a fürdőruhát, rá a rendes ruhát, és mentünk is a partra. Legalábbis én így csináltam, a többiek nem tudom, mit csináltak, csak sejteni tudom, hogy ők is így tettek.
A parton már ott várt rám Jacob és néhány haverja is. Kicsit beszélgettünk, míg vártunk a többiekre, akik lassan meg is érkeztek. A fiúk elmentek szörfözni, én meg egy lánnyal, Katyvel beszélgettem, mindaddig, míg a fiúk le nem locsoltak minket egy adag vízzel. Ebből persze az lett, hogy elkezdtünk kergetőzni. Eric sikeresen felbukott valamibe futás közben, mi meg benne buktunk fel. Ennek meg nevetés lett a vége, és meg is feledkeztünk arról, hogy meg akartuk fojtani a fiúkat. Egész estig kint voltunk, már későre járt, mikor hazaindultunk. Másnap persze mind hullafáradtan ültünk a sulipadban, de utána mentünk az erdőbe egymást ugratni. Azt viszont nem tudtuk, hogy aznap a városból jön egy osztály valamit tanulmányozni, ami csak a rezervátumban honos.
Az osztály az ösvényen ment, mi pedig kicsit beljebb, a sűrű bokrok közt szórakoztattuk egymást. Egy Felelsz vagy mersz? parti közepén tartottunk, mikor Jacob azt a feladatot kapta Erictől, hogy utánozza a csibe hangját. Elég fura eredménye lett, ami egyik állati hangra sem hasonlított. Sajnos Jacob produkciója olyan hangosra sikeredet, hogy az éppen arra elhaladó osztályból egy lány meghallotta. A lány félt, de kíváncsisága legyőzte félelmét, és elindult megkeresni a hang forrását. Halkan lépkedett, hogy ne vegyük észre, de szerencsétlenségére nem vett észre egy ágat, amire rálépett, mi pedig ezt meghallottuk. Egy emberként fordultunk a hang irányába, és megláttuk a lányt. Ő sikítani akart, de Endrew gyorsan mellette termett, és befogta a száját. Mindannyian odamentünk a lányhoz, és gyors mérlegelés után Jacob megszólalt:
- Ha csendben maradsz, elengedünk.
A lány bólintott, mire Endrew elengedte.
- Ti kik vagytok? – kérdezte halkan a lány.
- Én Jacob vagyok - mondta Jacob. –, ő Heyley - mutatott rám. –, ő Katy – mutatott a barátnőmre. –, és ő Endrew – mutatott végül a lány mellett álló fiúra.
- És te ki vagy? – kérdezte Katy.
- Natalie, de inkább csak Nat. Natalie-nek csak anya szólít, ha nagyon dühös rám – mondta Nat magyarázat képp – De ti miért éltek a rezervátumban? Erre már régóta kíváncsi vagyok…
- Nos, Nat, tudsz titkot tartani? – kérdezte komolyan Endrew.
- Persze - felelte a lány.
- Mi azért élünk itt, mert mások vagyunk. Farkasok. A többiek nem igazán fogadnak el minket, és volt már arra is példa, hogy egy farkas összeverekedett egy halandóval. Akkor döntöttek úgy, hogy a mieinknek a rezervátumban kell élniük, hogy ne ismétlődjön meg az eset – mondtam.
- Viszont ugyanúgy mászkálhatunk a városban, mint bárki más. Csak a tanulmányainkat kell itt töltenünk – mondta Katy.
- Értem – mondta megdöbbenve Nat.
Gondolom, nem ilyen válaszra számított. Szerencsére gyorsan feloldódott, és mindenki megkedvelte, így már öten folytattuk a játékot. Egy óra múlva Natnek mennie kellett, ha nem akarta, hogy kiderüljön, hogy elszakadt a osztálytól. Elbúcsúztunk, és mindannyian útnak indultunk: Nat az ösvény felé ment, mi pedig haza.
A hét többi napján nem történt túl sok minden, ha nem számítjuk azt, hogy Jacob és én sikeresen késtünk néhány percet valamelyik nap az első óránkról. A parkolóban beszélgettünk, és emiatt késtünk.
Szombaton a telefonomra ébredtem: valaki üzent nekem. Kómásan megkerestem a mobilom az éjjeliszekrényemen. Megnézte rajta az idő is: még csak reggel 8 volt. Ezután megnézte az üzenetet is, amiről kiderült, hogy Jacob küldte. A szíven kétszer olyan gyorsan kezdett verni, magam sem tudom, miért. Az tény, hogy nagyon helyesnek találtam Jacobot, de ő nem mutatta ki, hogy mit is érez irántam, és én sem mondtam meg neki, hogy mit gondolok róla…
Elolvastam az smst. Ez állt benne:
„Ha ráérsz, 10 körül beugrom hozzád egy kicsit beszélgetni, hogy ne legyél annyira egyedül. Jacob”
Elmosolyodtam. Örültem, hogy gondolt rám, és gyorsan válaszoltam is neki. Ezt írtam neki:
„Szia! Gyere nyugodtan, én ráérek egész nap. Várlak! Heyley”
Tényleg egész nap ráértem, nem volt semmi dolgom. Kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, és lementem reggelizni. Reggeli közben bekapcsoltam a tv-t. Hírek mentek benne, ami nem igazán érdekelt, de nem kapcsoltam el. És milyen jól tettem! Ugyanis mondták, hogy az éjjel valaki vagy valami megölt egy biztonsági őrt. Meglepett a dolog, hisz ilyet elég ritkán lehetett hallani. De ezután már nem igazán foglalkoztam ezzel, elmosogattam, és leültem egy kicsit rajzolni.
Pontban tízkor csengettek. Nem kellett csalódnom, tényleg Jacob állt az ajtóban. Szegény nagyon zilált volt. Alighogy belépett az ajtón, majdnem összeesett. Elbotorkáltunk a kanapéig, és leültünk r. Pontosabban csak én ültem, Jacob elfeküdt rajta.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Három vámpír… üldözőbe vett. Nem tudom… hogy kerültek ide... és hogy… miért pont az én… nyomomba eredtek… de… idáig követtek – mondta kissé akadozó hanggal.
- Cullenék voltak? – érdeklődtem, mert tudtam, hogy ők vámpírok, hisz a hasonló felismeri a hasonlót…
- Nem, nem ők, ezek idegenek voltak… egy nő és két férfi – mondta.
Annak ellenére, hogy beszélgetni akartunk, Jacob elaludt. Nem hibáztattam emiatt, hisz mikor ideért, már akkor is alig állt a lábán, ami egy üldözés után nem is csoda.
Jacob csak néhány órával később ébredt fel.
- Sajnálom, hogy elaludtam – szabadkozott.
- Semmi baj. Kérsz valamit? – kérdeztem mosolyogva.
- Egy szendvics az most jól esne – mosolyodott el.
- Rögtön hozom – felpattantam, és a konyhába mentem.
Csináltam neki egy szendvicset, majd visszamentem hozzá.
- Köszi – nézett rám hálásan, és felült.
- Nincs mit – mosolyogtam.
A szendvics pillanatok alatt eltűnt, pedig viszonylag nagy volt.
- De ugye tényleg nem haragszol, amiért elaludtam? – kérdezte.
- Tényleg nem, ne aggódj – mosolyogtam.
- Oké, akkor megnyugodtam – mosolygott.
- Egyébként miről akartál beszélni? – kérdeztem kíváncsian.
- Igazándiból nem tudom. Reggel lett egy ötletem, hogy mi lenne, ha az egész napot átbeszélgetnénk – mondta.
- És mi lenne, ha elmesélnénk az eddigi életünket? – mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Nekem tetszik. De akkor kezd te. Ha már a te ötleted volt – mosolyodott el ismét.
- Hjaj, oké. És hol kezdjem?
- Mondjuk ott, hogy mi volt, mielőtt ideköltöztél.
- Rendben. Mielőtt ideköltöztem, kiderült, hogy én farkas helyett gepárddá tudok változni. És hogy ezt nem tudni, kitől örököltem… Valamelyik nap összekaptam az egyik osztálytársammal, mert folyton szekált. Az igazgatói irodában kötöttem ki, onnan pedig kirúgtak a suliból. A szüleim azt mondták, hogy az lesz a legjobb, ha ideköltözök. És veled mi történt? - kérdeztem, mert hajtott a kíváncsiság.
- Én egész nyugodt életet éltem, bár voltak kisebb balhék is. Egyszer még össze is verekedtem az egyik sráccal, mert azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy buzi – nevetett.
- Szerintem nem volt igaza – mosolyogtam.
- Utána kiderült, hogy ő sem gondolta igazán komolyan, így megegyeztünk, hogy elfelejtjük a történteket – mesélte.
- Nekem meg egyszer beszólt egy lány, mert bioszon elkezdtem beszélgetni egy macskával, ami belógott az ablakon – nevettem.
- Akkor neked sem volt kellemesnek mondható életed – mondta leszűrve az eddigiekből.
- Nem igazán, de már megszoktam az ilyesmit - vontam vállat.
- Pedig szerintem megérdemelnéd, hogy végre rendesen bánjanak veled.
- A szüleim szerint is. Azért ezt a helyet választották, mert eléggé eldugott, és mert szerintük, ha olyanok közt élek, akik hasonlóak hozzám, könnyebben beilleszkedem majd – magyaráztam.
- Értem. Végül is lehet, hogy igazuk van ebben, nem tudom. De… volna kedved sétálni? – kérdezte hirtelen.
- Persze, mehetünk – mosolyodtam el.
Felálltunk, felhúztuk a cipőinket, és elindultunk az erdő felé. Nem vettük észre, hogy valaki követ minket, annyira elmerültünk a társalgásban. Már az erdőben jártunk, mikor valaki talpa alatt megreccsent egy ág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése