- Persze! – vágtam rá habozás nélkül.
- Minden részletre? – kérdezte Jake kíváncsian.
A kedvéért a teljes beszélgetést lejátszottam magamban, ismét. És akkor leesett a tantusz. Ha lehet, akkor még jó nagyot is koppant, és visszhangot is vert.
- Azt mondtuk, azért élünk a rezervátumban, mert veszélyesek vagyunk, és mások, mint a városban élő emberek. Farkasok vagyunk. Azt hiszem, kezdek megvilágosodni… – mondtam elhűlve, és a távolba meredve.
- Folytasd! Nem hiszem, hogy tudod, de nagyon fontos lenne, hogy rájöjj erre a dologra. Kérlek! – kérlelt.
Futólag elmosolyodtam, mert ezek szerint jó nyomon jártam.
- Ha magamból indulok ki… vagyis a képességemből, hogy át tudok változni, akkor… esetleg… a farkasok is? Jó, nem azt mondom, hogy úgy megy minden, mint a filmekben, de… talán így van, és... meg merem kockáztatni, bár tudom, őrültségnek hangzik, de… te is átváltoztál már – mondtam ki végül a számomra zagyvaságnak tűnő szavak halmazát.
- Igen – csillant fel a szeme.
- Szóval vérfarkas lettél? – kérdeztem megdöbbenve.
- Igen, és köszönöm, hogy kitaláltad. Így nem köt a szabály, hogy nem beszélhetek róla. El sem tudod hinni, milyen hálás vagyok ezért – vont szorosan a karjaiba.
Viszonoztam az ölelést, nagyon jól esett.
- Most már mesélsz akkor erről az egészről? - kérdeztem kíváncsian.
- Igen – mosolyodott el – feltéve, hogy utána nem rohansz ki sikítozva.
- Az nem az én műfajom – vigyorodtam el.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz megutálni érte – nézett a szemeimbe.
A szemeiben nem láttam mást, csak keserűséget, és mérhetetlen szomorúságot. Ez kissé megrémített ugyan, de megígértem neki.
- Ez az egész dolog nálunk apáról fiúra száll, mintegy örökségként. Ameddig el nem jön a pillanat, hogy átváltozzunk, addig nyugodtan lehet erről beszélni, a többi ember csak ócska legendának tartja úgy is. Ezt az átváltozást nem kötik korhoz, vagy ilyesmi, ez úgy magától jön… Nálam úgy kezdődött, hogy olyan magas lett a testhőmérsékletem, mintha lázas lennék… utána itthon apám mondott valamit, amin nagyon felhúztam magam, és átváltoztam egy hatalmas, rozsdabarna óriásfarkassá. Pontosabban vérfarkassá, de ez most azt hiszem, lényegtelen… Ha nagyon bedühödöm, akkor átváltozom - dőlt el velem az ágyon.
- És miért hiányoztál a suliból?
- Eleinte elég vacakul éreztem magam, és nem is tudtam, mit is kéne tennem. Akkor mondta el apám, hogy mi is a helyzet.
- Még egy kérdés: miért kerültél? Az nagyon rosszul esett, hogy nem beszéltél velem – mondtam elcsukló hangon.
- Azt hiszem, attól rettegtem, hogy mit fogsz gondolni, ha mindezt elmondom… Utána jött Sam, és több dolgot is elmesélt, mint apám. Ő mondta el a falka szabályait is, amiket most szerintem sorban szegek meg, de valahogy nem tud érdekelni. Sam megtanított vadászni és harcolni is, főleg emiatt hiányoztam. Továbbá Sam azt is kijelentette, hogy senkinek sem beszélhetek erről, és hogy kerülnöm kell mindenkit – mondta szomorkás hangon.
A mellkasára hajtottam a fejem, hallgattam a szívverését. Tudtam, hogy tényleg sajnálja a dolgot, így egyből megbocsátottam neki.
- Jake, nagy baj lenne, ha itt maradnék? – kérdeztem mosolyogva.
- Dehogy, csak nyugodtan – ölelt szorosabban át, és elmosolyodott.
Nemsokára már mindketten halkan szuszogtunk. Jake nem tudom, miről álmodhatott, de én róla álmodtam. Álmomban egy erdőben álltam, velem szemben egy rozsdabarna farkas állt. Egyből rájöttem, hogy ő az. Feszült volt, ugrásra készen várt. Egy vámpír közeledett felénk, Jake pedig rátámadt. Felkiáltottam, de nem azért, mert a vámpírtól féltem, hanem azért, mert Jake-et féltettem. Az álom itt megszakadt, felébredtem. Még mindig sötét volt, úgy saccoltam, hajnali 3 körül járhat. A szívem őrült tempóban zakatolt, beletelt néhány percbe, mire megnyugodtam. Jake halkan szuszogott, sőt, még hortyogott is hozzá. Örültem, hogy nem vertem fel a csodálatosnak nem nevezhető álmommal. Lassan sikerült elaludnom.
Néhány órával később, azt hiszem, éreztem, hogy Jake óvatosan lefejti magáról a karjaimat, és kimászik az ágyból. Nem sokkal utána arra ébredtem, hogy simogatja az arcomat.
- Ébresztő, álomszuszék! – mosolygott.
- Na, csak még öt percet! – kérleltem, és magamra húztam a takaróját.
Ezt szinte rögtön megbántam, mert elkezdett csikizni, amire már tényleg teljesen felébredtem.
- Oké, fent vagyok! – nevettem.
- Rendben, mert hoztam neked reggelit, hálám jeléül a tegnapi beszélgetésért – mosolygott még mindig.
- Ezt a sok mindent ne mondd, hogy csak nekem hoztad – néztem a rendesen megpakolt tálcára.
- Na jó, tényleg nem csak neked, magamnak is – mászott be mellém.
Megreggeliztünk, utána lementünk a konyhába, és elmosogattunk. Összeszedtem úgy nagyjából magam, és lementünk a partra. Szerencsére Billy még nem volt ébren, így nem derült fény arra, hogy Jake mellett töltöttem az éjszakát.
Lesétáltunk a partra, közben végig beszélgettünk. Többnyire én kérdeztem, hogy jobban megértsem ezt a vérfarkas-dolgot; ő pedig készségesen válaszolt mindenre. Viszont amikor elértük a partot, felhagytunk a téma boncolgatásával, mert megláttuk Samet és a többieket. Jake ügyet sem vetett Sam rosszálló pillantására, mikor feléjük közeledtünk. A tengerparti sétánkból végül fürdőzés lett, mert ruhástól belöktük egymást a vízbe. Egyre beljebb és beljebb úsztunk, és már alig láttuk a partot. Ekkor hirtelen egy sötét árny úszott el alattunk. Utána meghallottuk azt a – számomra – jellegzetes hangot. A következő pillanatban a gazdáját is láthattuk, mert kiugrott a vízből. Ez az állat nem volt más, mint egy kardszárnyú delfin. Mindkettőnk meglepődött, majd elindultunk a part felé.
- Nem is tudtam, hogy erre vonulnak! – mondta Sam meglepve, mikor már kint álltunk mellette.
- Én sem. Tudtommal nem erre szoktak… - mondta egy másik srác.
Felemeltem a mutatóujjamat, jelezve, hogy várjanak egy kicsit.
- Azt mondják, muszáj volt másfelé jönniük a vadászat miatt - fordítottam néhány perc elteltével.
- Ezt nem gondoltam volna! – képedt el Sam.
- Mit? Azt, hogy beszélek bálnául, vagy, hogy útvonalat változtattak? – kérdeztem kuncogva.
- Az előbbit, de mindegy is. Jake, beszédem van veled! – nézett Sam az említettre villogó szemekkel.
Jake egy óvatos pillantást vetett rám, én viszont elmosolyodtam, hogy menjen csak, tudok én vigyázni magamra, még ha ennyi, kissé ideges srác vesz is körül. Ő és Sam távolabb mentek, hogy mi ne halljuk őket. Igazándiból ezzel nem értek el sokat, így is hallgatóztam. Kíváncsi voltam, miről beszélhetnek, így felhasználtam a vámpír részem tökéletes hallását. Ebből persze senki sem vett észre semmit, aminek kifejezetten örültem.
- Jake, megmondtam, hogy kerüld azokat, akik még nem változtak át! És tudtommal a lány nem is farkas! – mondta szigorúan Sam.
- Tudom. Azt is tudom, hogy ezt kellett volna tennem; de az érzelmeim nem engedték, hogy megtegyem. Egy ideig tényleg kerültem őt, de nem bírtam sokáig – mondta lehajtott fejjel Jake.
Úgy gondoltam, eleget hallottam a beszélgetésből. Sejtettem, hogy miféle érzelmek irányíthatták Jake-et. Olyanok, mint engem. Habár Tisztában voltam vele, hogy kérdéses, mikor valljuk mindezt be egymásnak.
A fiúk egy darabig még beszélgettek, majd odajöttek hozzánk.
- Jake, ennek még koránt sincs vége! – figyelmeztette őt Sam, majd távoztak.
- Mi tartott eddig? – kérdeztem kíváncsian, miközben leültünk egy fatörzsre.
- Sam részletesen kifaggatott mindenről, persze tagadtam, hogy bármit is tudnál az átváltozásról – mosolyodott el.
- Igen, hiányoltalak! – feleltem mosolyogva a fel nem tett kérdésére.
- Azt ne mondd, hogy unatkoztál! – nevetett fel.
- De, unatkoztam – nevettem én is.
- Pedig azt hittem, hallgatóztál – mosolygott.
- Eleinte tényleg, de az első pár szó után abbahagytam – vallottam be.
- Akkor tényleg unatkozhattál, a fiúkat ismerve hozzád sem szóltak. Túl szigorúan veszik ezt az egészet… - csóválta a fejét.
- Egyáltalán nem szólaltak meg – ráztam meg a fejem – de ezt hogy érted?
- Sam a falkavezér, ő változott át először; és, hogy megvédje a többieket, megalkotta ezeket a szabályokat. Én viszont igyekeztem megtalálni a kiskaput, mert abba a szabályba nem tudtam beletörődni, hogy nem beszélhetek másokkal.
- És mivel rájöttem, nem szegted meg a szabályt – szűrtem le az egész lényegét.
- Így van. És tényleg nagyon örülök, hogy az éjjel kitaláltad – húzott magához, mert észrevette, hogy eléggé fázok.
Ami nem volt nagy csoda, mert csak egy póló-nadrág összeállítás volt rajtam. A parttól távolabb egész jó idő volt, de itt a tenger miatt nem melegedett fel a levegő.
- Köszönöm – bújtam hozzá.
- Nincs mit – mosolygott. – De ha szeretnéd, vissza is mehetünk.
- Rendben. Bár Billynek így is lesz mid megmagyaráznod…
- Ne aggódj emiatt, kimentem magam. És persze téged is – simított végig egyik kezével a hátamon.
- Oké, akkor menjünk – mosolyogtam.
Jake felállt, majd engem is felsegített. Visszasétáltunk a házukig, útközben pedig kissé bizonytalanul ugyan, de a kezem után nyúlt. Ujjaink óvatosan összekulcsolódtak, én pedig elpirultam. A házhoz érve megláttuk Billyt, amint épp kifelé gurul a házból. Ő is észrevett minket, és intett, hogy menjünk oda. Nem volt más választásunk, odamentünk.
- Jake, miért tűntél csak úgy el? Aggódtam miattad… - mondta Billy mérgesen.
- Csak elmentünk sétálni – felelte Jake higgadtan.
- Megmondtuk, hogy ne menj a közelébe – mondta az idősebb Black szikrázó szemekkel, miközben rám mutatott.
- De nem gondolhattad komolyan, hogy csak úgy faképnél hagyom! – mondta fortyogva Jake.
- Komolyan gondoltam!
Én csak kapkodtam a fejem a két Black közt, akik rendesen összevesztek. Óvatosan végigsimítottam a hüvelykujjammal Jake kézfején, hogy valamennyire lecsillapodjon. Csillogó szemekkel nézett rám, majd hirtelen elköszönt az apjától, és elindultunk a rezervátum széle felé. Hirtelen megvilágosultam. Cullenék háza felé tartottunk, ebből megsejtettem, hogy Jake nem szeretné, ha jelen lennék, amikor leosztja az apját a mostani dolgok állását illetően.
- Most nézek elébe egy fejmosásnak… - motyogtam az orrom alá, Jake viszont így is meghallotta.
- Ugyan már, miért szidnának le? – kérdezte kíváncsian.
- Mert nem hiszem, hogy örültek neki, hogy elmentem hozzád, és nem kerültem elő…
- Attól még nem hiszem, hogy leszidhatnának… nem a szüleid, csak vigyáznak rád, meg náluk laksz…
- Ez igaz… de akkor sem szeretnék nekik kellemetlenségeket okozni ezekkel az eltünedezésekkel… Mondjuk, ők is el szoktak néha tűnni – nevettem el magam.
- Biztos nem lesz baj - karolt át.
- Remélem igazad lesz – sóhajtottam.
Ezután némán ballagtunk a házig. Odabent mindenki örült, hogy előkerültem, bár szerintem tudták, hogy így lesz. Hisz Alice látja a jövőt, Edward gondolatolvasó… nem is beszélve arról, hogy már az erdő szélénél meghallhatták a hangunkat. Ezeket az apró tényezőket leszámítva, tényleg úgy tűnt, örülnek nekem. Jake-nek viszont nem igazán örültek, nem csoda, hiszen ez az ok nélküli „háború” rengeteg ellenséget szült. Ehhez még az is hozzájárult, hogy nem látták szívesen egymást a vámpírok és a farkasok.
- Na, kiskutya, hazamehetsz – mondta Edward ellenségesen.
- Nem, nem megyek még, vérszívó – sziszegte Jake.
- Srácok, ebből elég legyen! Mielőtt még egymásnak estek, jobb, ha kibékültök szépen… - mondtam közéjük állva.
- Soha! – mondta a két fiú egyszerre.
- Ebben legalább egyet értetek – forgattam meg a szemeimet – de ha másért nem is, legalább az én kedvemért tegyétek meg – dobtam be az egyetlen mentőövemet.
- Ér ennyit neked ez a kutyuli? – kérdezte Edward cinikusan.
- Még többet is – feleltem olyan halkan, hogy csak ő hallotta, no meg a többi vámpír.
Ekkor azonban több dolog is történt, gyors egymásutánban… Jake bedühödött a kutyuli jelzőn, és Edwardnak ugrott, Alice gyorsan félrerántott engem, viszont Nat épp abban a pillanatban lépett be az ajtón. Edward keze azonnal megállt a levegőben, ahogy Nat belépett, Jake viszont behúzott egyet Edwardnak. Aki sajnos ezt nem tűrte szó nélkül, visszaadta, amit az imént kapott. Ebből keletkezett a totális káosz, és megindult az adok-kapok.
Kiszabadultam Alice kőkemény fogásából, és valahogy sikerült szétszednem a srácokat. Mindketten szikrázó szemekkel vizslatták a másikat, közben Nat odaoldalgott mellém.
- Hell, ezeknek mi a baja? – kérdezte kíváncsian, és halkan.
- Összekaptak, mert nem akarnak kibékülni, sőt, még fegyverszünetet sem hajlandóak kötni. Ennek az ellenségeskedésnek semmi értelme… Ha egyszer belátnák, hogy jobb lenne békességben…- magyaráztam olyan hangosan, hogy a két érintett is meghallja, milyen gyerekesen viselkednek.
- Talán igazad van… - mondta Edward.
- Nem talán, biztos – mondtam magabiztosan.
- Ezzel most egyet értek – mondta Nat.
- Kérlek, béküljetek ki! – néztem a két fiúra esdeklően.
- Na, jó – adta be a derekát Jake.
Nagy nehezen végre kibékültek. Szerencsére ezután nem civódtak egymással – legalábbis aznap. Végül késő délután Jake hazaindult, én pedig elkísértem egy darabon.
- A következő hetet La Push-ban tölthetnéd… - vetette fel.
- Miért is ne? – mosolyogtam rá.
- És hol szándékozod tölteni az éjszakákat? - kérdezte vigyorogva.
- Természetesen nálad, ha nincs ellenedre – mosolyogtam még mindig.
- Persze, hogy nincs, tudod jól, hogy nálam szívesen látott vendég vagy – mosolygott, közben átkarolta a vállamat.
Már az erdő szélénél jártunk, és rohamosan közeledtünk a rezervátum határához.
- Tudom, de nem szeretnék sem neked, sem Billy terhére lenni.
- Jaj, ne bolondozz már! Egyikünknek sem vagy a terhére, hidd el nekem. Jó, Billy nem nézi túl jó szemmel a dolgot, de ha hazaértem, beszélek vele. Elmondom neki, hogy tudod… és akkor meg fog békélni, legalábbis remélem – mondta biztatóan.
Hamarosan már a láthatatlan határvonalon álltunk.
- Még valamit szeretnék mondani neked, de lehet, hogy eléggé csöpögősen fog hangzani… Hell, ugye tudod, hogy rám mindig számíthatsz? Bármi történjék, én mindig itt leszek neked… Te jó ég, ez tényleg eléggé csöpögős! De ugye tudod, hogy így van?* - kérdezte.
- Persze, és eddig is számítottam rád ** - mosolyodtam el ismét.
Nem sokkal ezután elváltunk. Jake hazaindult, hogy beszéljen az apjával, én pedig visszasétáltam a „vámpírtanyára”. Mire visszaértem, már Nat is hazament.
Megbeszéltük a jövő hetet, és a szüleimet is fel kellett hívnom, hogy mit szólnak ahhoz, hogy az elkövetkezendő egy hétben La Push-ban leszek. Mivel Esme és a többiek is beleegyeztek a dologba, már csak a szüleim jóváhagyására volt szükség – Carlisle állítása szerint.
Így elmondtam a szüleimnek is a felmerült ötletet, ők pedig szerencsére belementek. Eszembe jutott, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha megszököm…
- Nem lett volna egyszerűbb – mondta Edward.
- Szerintem meg igen! – vágtam vissza.
- Dehogy. Értesítettük volna a szüleidet, ha nem jövünk rá, hol bujkálsz… - mondta magabiztosan.
- Csak tudnám, minek… - forgattam a szemeimet.
Gyakran kószáltam el régebben is, ráadásul a szüleim tudta nélkül, mégsem aggódtak értem. Néha felhívtak, hogy hol vagyok, mikor megyek haza; de különösebben nem aggódtak miattam.
- Nem, nem akarom tudni! – mondtam, mikor Edward szólásra nyitotta a száját. – Inkább megyek aludni.
Felmentem a szobámba, összepakoltam néhány holmit jövő hétre, majd elintéztem a teendőimet a fürdőszobában, és mentem is aludni.
Másnap, vasárnap lévén, nekiültem a leckéknek. Nem volt túl sok, így nagyon hamar kész lettem. Sajnos aznap Jake nem jött át, valami farkasos dolga akadt; így a nap csigalassúsággal telt el.
Hétfőn örömmel mentem iskolába, mert tudtam, hogy ott találkozni fogok Jake-kel. A közös óráink lévén egész nap egymás mellett ültünk, és szinte minden órát végigbeszéltünk, annak ellenére, hogy közben jegyzeteltünk is. Órák után nem azonnal Jake-hez mentünk, hanem útba ejtettük azt a helyet, ahol Jake gyakran motorozott a haverjaival. Volt egy kisebb füves terült az egész közepén, ahová leheveredtünk. A rövid haját kissé felborzolta a szél, mire mindketten elnevettük magunkat. Óvatosan az enyémre tette a kezét, mire a szívem gyorsabban kezdett verni. Óvatosan az oldalára fordult, és közelebb húzódott mellém. Mélyen a szemeimbe nézett, majd halkan, suttogva megszólalt:
- Tudod, az elmúlt időszakban nagyon fontos lettél nekem… Csak akkor jöttem rá, mennyire hiányzol, amikor Sam közölte, hogy nem beszélhetek veled; és kénytelen voltam kerülni téged. És ekkor jöttem rá arra is, hogy szeretlek, talán már a kezdetek óta…
- Én is így érzek, pontosan ugyanígy – mondtam halkan.
Jake óvatosan az állam alá nyúlt, és forró ajkait az enyémekre tapasztotta. Lágyan csókoltuk egymást, és ezt a csodálatos pillanatot semmi sem árnyékolta be. Kivéve talán a közeledő viharfelhőket. Hamarosan szakadni kezdett az eső, és mi kénytelenek voltunk elindulni Jake otthona felé. Nem telt sok időbe, hogy odaérjünk.
Bent Billy még egy kicsit gyanakvóan méregetett, de úgy tűnt, megbékélt velem. Jake helyet szorított nekem a szobájában, majd az idő nagy részét a házilag összeeszkábált garázsban töltöttük. Jake bütykölte az autóját, én meg az egyik homokzsákon ültem, és beszélgettünk.
* Ehhez hasonló mondat hallatszott Jake szájából a New Moon-ban. Én egy kicsit átírtam, hogy nehogy megkövezzetek másolással
** Ugyanebben a kötetben Bella vagy hasonlóan, vagy pontosan így válaszol: ezt nem tudom biztosra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése