- Tudod… azt hittem, nem fogsz neki örülni – mondta lehajtott fejjel.
- Kicsim, aminek te örülsz, annak én is örülök. Az a fontos, hogy boldog légy – vontam a mellkasomra. – Édes, hogy emiatt aggódsz, de nem kell.
- Szeretlek – szorított magához.
- Én is szeretlek – pusziltam meg a vállát.
Kedvesem hamarosan ismét álomba merült – ami érthető, hisz a pici éjszaka nem hagyta pihenni. Óvatosan lefektettem, betakartam, és lementem a konyhába, apához.
- Képzeld, apa leszek! – újságoltam boldogan, de mégis halkan.
- Valóban? – vonta fel a szemöldökét.
- Igen, Hell babát vár.
- Fiam, miért nem védekeztetek? Ez elég felelőtlen dolog volt! – pirított rám.
- Viszont boldogok vagyunk – mondtam határozottan, noha apa szavai megleptek.
- Nem vagytok ehhez még túl fiatalok? – kérdezte végül.
- De, lehet… - bizonytalanodtam el. Már csak ez hiányzott…
- Nem lesz egyszerű szülőnek lenned - mondta komolyan.
- Honnan tudod?
- Fiam, én már csak tudom, mi a nehéz az életben, és mi nem – ingatta a fejét.
Nem feleltem, inkább a terveimre koncentráltam. Meg akartam kérni Hell kezét, hisz úgy illene, nem?
- Min gondolkozol?
- Azon, hogyan kérjem meg Hell kezét. Már egy ideje tervezem, de.. nem tudom, hogyan kezdjek neki.
- Ez egy fontos döntés – helyeselt. – Biztos, hogy ezt akarod?
- Igen. Ebben nem tudsz elbizonytalanítani – feleltem határozottan.
- És van már gyűrű?
- Még nincs. Nem találok olyat, ami illene hozzá.
- Elég egy egyszerű gyűrű is, ha nincs más – vonta meg a vállát. Ezek ellenére tudtam, hogy azt akarja, hogy boldogok legyünk. – Gyere velem! – mondta, és begurult a szobájába. Követtem őt. Az egyik fiókban kutatott egy darabig. – Ez édesanyádé volt – mutatta meg a gyűrűt. A szemeim felcsillantak.
- Pont ilyen kell nekem! Szerinted anya haragudna, ha ezt használnánk?
- Szerintem épp ellenkezően – mosolygott rám. Örültem, hogy legalább erről nem próbált meg lebeszélni.
Sokszor játszottam a gondolattal, de most, hogy eljött a pillanat, nem tudtam, hogyan csináltam. Azt azonban tudtam, hogy mindenképp tökéletes lesz. Annak kellett lennie.
Apa elment Harryvel horgászni, talán azért, hogy ne zavarjon, nem tudom. Kiterveltem, hogy amint szerelmem felébred, megkérem a kezét.
Kedvesem hamarosan lejött, és bejött hozzám a konyhába.
- Jobban vagy már? – kérdeztem, és belehúztam az ölembe.
- Igen, most egész jól vagyok – bújt hozzám.
- És miért nem pihensz? – incselkedtem vele. Megpusziltam az arcát, mire még jobban a karjaimba bújt.
- Megéheztem – felelte szégyenlősen.
- Akkor sipirc vissza az ágyba! – utasítottam vidáman. Már tudtam, hogyan viszem véghez a tervem.
Elmosolyodott, majd visszament a szobánkba, én pedig szorgoskodni kezdtem a konyhában. Elkészítettem az ebédet, és tálcára tettem. A tálca közepére pedig egy apró ékszerdobozkát raktam, amiben ott pihent anya gyűrűje arra várva, hogy végre szerelmem ujjára húzhassam.
Felvittem a megpakolt tálcát, és kicsit félve tettem a lány ölébe, aki addigra már visszabújt az ágyba. Láttam, hogy a szeme megakad a kis dobozkán. Letérdeltem elé, mint ahogy a romantikus filmekben szokták.
- Helena Wolf – ejtettem ki halkan a nevét. Felnyitottam az ékszerdobozt, és a tenyerembe vettem. – Hozzám jössz feleségül?
- Igen! – felelte szerelmem boldogan, és óvatosan a nyakamba vetette magát.
Az egész szépséghibája csak az, hogy én erre nem voltam felkészülve. Elvesztettem az egyensúlyomat, és eldőltem a földön - kedvesemmel a karjaimban. Letörölhetetlen vigyorral kísérve az ujjára húztam a gyűrűt. Megbabonázva nézte az aprócska ékszert.
- Anyáé volt – mondtam halkan.
- Gyönyörű – mondta csillogó szemekkel. Azt hiszem, meghatódott ettől az egésztől. Annyira boldognak tűnt!
Odabújt hozzám, és olyan érzésem volt, hogy soha többé nem akar elengedni. Átöleltem – én is így éreztem.
Miután elengedtük egymást, visszaültünk az ágyra, és megebédeltünk. Utána le akartam vinni a tálcát, de ahogy kiléptem az ajtón, ő is jött utánam. Az egész napot együtt töltöttük, de éjszakára el kellett válnunk.
- Vigyázz magadra! – kérte, mikor már indulni készültem.
- Te pedig aludd ki magad – mosolyogtam rá.
- Igyekszem – ígérte. Megcsókoltam. És kisétáltam a bejárati ajtón. Míg kiértem a fákig, megpróbáltam kiüríteni a fejem. Nem akartam, hogy a többiek még bármit is tudjanak.
(Heyley)
Jake megint magamra hagyott – ugyan nem nehezteltem rá, de kissé magányosnak éreztem magam. Igaz, Billy ott volt, de ő nem tudta pótolni Jake-et. Nagyon hiányzott.
- Ne aggódj, Jake hamarosan visszajön – mondta, hogy biztasson.
- Elmondta, igaz? – kérdeztem szégyenlősen. A kanapén ültem, takaróba burkolózva.
- Igen, elmondta. Nem igazán örülök neki, mert szerintem még várhattatok volna a gyerekkel, de nem állok a bodogságotok útjába – mondta őszintén.
- Kösz Billy, úgy érzem, tartozunk neked.
- Nem tartoztok semmivel – rázta a fejét. – Egy szülőnek az a legfontosabb, hogy boldognak lássa a gyerekét. És tudom, hogy nagyon boldogok lesztek.
- Honnan? – bukott ki belőlem a kérdés.
- Nézz csak magatokra. Imádjátok egymást, ezt a vak is látja. Mióta Jake meglátott, csak azon fáradozik, hogy boldoggá tegyen. Hidd el nekem, a hátralévő életetek is így fog telni – mosolygott.
- Az csodás lenne – sóhajtottam ábrándozva.
Még beszélgettünk egy darabig – úgy mindenről, majd Billy elment aludni. Hiába akartam ébren maradni, elálmosodtam. Betakaróztam, és átadtam magam a fáradtságnak.
Arra ébredtem, hogy Jake lezuttyan mellém. A lábaimnál ült, így felkeltem, és a mellkasához bújtam.
- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – karolt át. A hangja tele volt fáradtsággal, én pedig elképzelni sem tudtam, miért. Az arca is mérhetetlen fáradtságról árulkodott.
- Mi történt? – kérdeztem rá végül.
- Már épp indultam volna haza, mikor a srácok vámpírra akadtak. Majd’ szétvetett az ideg, hogy miért pont most kellett idejönnie, mikor már jöhettem volna vissza… elhiheted, a fiúk leteremtettek… és követtük. Sajnos Kanadában elveszítettük a nyomát – hadarta el.
- Szegénykém – takartam be, habár tudtam, ő sosem fázik.
Egy darabig csendben ültünk, egymást átölelve, majd óvatosan elhúzódtam tőle. Elvigyorodott. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Az ölembe hajtotta a fejét, és azonnal el is aludt. Nagyjából betakartam, és a kanapé háttámlájának dőlve én is elaludtam.
Mikor kicsivel később felébredtem, a fejem már Jake bordáinál pihent. Már fel sem keltem, lehunytam a szemeimet, és ismét átadtam magam az álomvilágnak.
Amikor ismét magamhoz tértem, már világos volt. A házban nem volt semmi mozgás, én pedig elmerültem a gondolataimban.
Csak akkor fogtam fel, hogy hamarosan férjhez megyek, és gyereket szülök. És ez még csak a jéghegy csúcsa volt! Elképzeltem, amint Alice esküvőt szervez – amitől a hideg is kirázott. Ott volt még a baba, akiről azt sem tudtuk, vajon milyen lény lesz… bár én úgy gondoltam, olyan lesz, mint én. Természetesen a gondok közt ott volt a Cullen család, és a falka is. Nem tudtam, hogy fognak reagálni, ha bejelentjük a babát. Ettől pedig elfogott a félelem. Nem akartam, hogy ártsanak neki, ha egyáltalán ártani akarnának. Attól még, hogy talán nem voltam teljesen felkészülve egy gyerekre, nem akartam, hogy bárki is bántsa a mi hülyeségünk miatt.
Hamarosan motoszkálást hallottam Billy szobája felől, és nem sokkal utána őt is megláttam. Ahogy meglátott minket, elmosolyodott, majd visszagurult a konyhába. Nem igen figyeltem rá, az aggodalmam sokkal inkább lefoglalt. Elképzeltem vagy százszor, százféleképp hogyan reagálnak majd a többiek a hírre, de úgy Istenigazából egyiket sem találtam túl valósághűnek. Képzelgéseimnek Billy vetett véget, mert hozott egy tálca reggelit. Megköszöntem, mire legyintett, és elgurult.
Megreggeliztem, és tovább gondolkodtam. A rossz eshetőségek úgy függtek felettünk, mint Demoklész kardja – és ha ez a kard leesik, nekünk annyi.
Hirtelen dudálásra lettem figyelmes.
- Ez biztosan Charlie lesz. Ezer éve nem horgásztunk már együtt – mondta Billy vidáman.
Már épp meg akartam szólalni, mikor elmosolyodott, és még hozzátette:
- Ne aggódj Hell, nem hozom haza a zsákmányt.
- Jó szórakozást! – mosolyogtam rá, ő pedig vidáman kigurult a várakozó Charlie-hoz.
Ahogy ő elment, én ismét azon kezdtem aggódni, milyen lesz a társaság reakciója a kicsire. De mikor éppen megint belelendültem, Jake mocorogni kezdett.
- Jó reggelt kicsim! – eresztett meg egy kissé fáradt mosolyt.
- Neked is jó reggelt! – mosolyodtam el ismét.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva, és felkönyökölt. A fene egye meg, megint minden kiült az arcomra, ugye?
- Nem, semmi sincs rendben – feleltem egy sóhaj kíséretében. Mi értelme lett volna tagadni?
- Mi a baj? – simogatta meg az arcom.
- Félek – kezdtem. – Félek, hogy nem úgy fogadják a hírt, mint mi reméljük. Mi lesz, ha még meg is támadnak? Vagy ha azt mondják, neki nincs helye ebben a világban?
- Semmi baj, figyelj rám. Akármit tesznek, mi kitartunk a saját akaratunk mellet, oké? Nem támadhatnak meg, emlékszel? Ott az íratlan szabály, hogy a másik lenyomata szent és sérthetetlen. És… mindenkinek helye van ebben a nyomorult világban. Lásd példának okáért apád esetét.
- De én úgy félek!
- Nem lesz baj, bízz bennem – vont magához.
Egy pár percig még egymásba kapaszkodtunk, majd együtt leültünk a konyhába. Jake elfogyasztotta a maradék reggelit.
- Mit szeretnél, mikor tudassuk velük? – kérdezte, miután befejezte. Ismét elfogott az aggodalom.
- Nem tudom – sóhajtottam tehetetlenül.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha minél előbb tudnának róla…
- Én szeretném elhalasztani még a dolgot.
- Tudom kincsem, de nem hiszem, hogy sokáig húzhatnánk még. Nem tudom, milyen ütemben növekszik a pici, de én attól tartok, hogy hamarosan már látszani fog. És én előtte szeretném elmondani, ne abból jöjjenek rá – tette a kézfejét az asztalon heverő kezemre.
- Tudom, igazad van, de… én tényleg rettegek ettől az egésztől – sóhajtottam. A torkomban éreztem, hogy egy gombóc egyre csak nő… pedig nem akartam sírni.
- Tudom, semmi baj – emelt az ölébe. A mellkasához bújtam, és próbáltam nem elsírni magam. Lassan megnyugodtam, és felnéztem rá. – Mikor legyen? Hidd el, jobb, ha mihamarabb túlesünk rajta – simogatta a hátam.
- Ma délután? – kérdeztem óvatosan. Beláttam, hogy teljes mértékben igaza van. És minél előbb elmondjuk, annál több időnk lesz tervezni a jövőnket.
- Rendben – mosolygott rám biztatóan. – Adj pár percet, és összehívom a többieket. A határvonal az erdőben jó lesz?
- Tökéletes – bólintottam. Ha a farkasok esnének nekem, elég pár lépést tennem, és a Cullen-területen állhatnék. Azonban ha a vámpírok próbálnának megtámadni, elég lenne maradnom.
- Addig felhívod Cullenéket?
- Persze!
Megcsókolt, majd felállt, és kiment a házból. Hallottam, hogy felvonyít – hívta a többieket. Míg ő a farkasokkal beszélt, én telefont ragadtam, és felhívtam a Cullen-házat.
- Cullen-ház, tessék – hallottam Esme vidám hangját.
- Szia Esme, itt Hell.
- Szervusz drágám! Miben segíthetek?
- Délután találkozhatnánk a határnál? Úgy értem, az egész családdal?
- Természetesen! Szólok nekik. Ott leszünk, erre mérget vehetsz!
- Köszönöm!
- Ugyan, semmiség drágám.
Letettem a kagylót, Jake pedig ugyanebben a pillanatban lépett be az ajtón.
- Mit mondtak? – kérdezte, és leült mellém.
- Ott lesznek. És a falka?
- Igen, mindenki ott lesz.
- Ennek örülök – mosolyodtam el.
- Én is. Legalább senki nem marad le semmiről.
- De én még mindig aggódom…
- De hidd el, nem kell. Én vigyázok rátok – simogatta meg az arcom.
- Szeretlek – húztam még szélesebb mosolyra a számat.
- Én is szeretlek – csókolt meg.
Tudta, hogyan kell bátorítania. Annyira boldog voltam! Úgy éreztem, semmi, és senki sem árnyékolhatja be az örömömet.
A délután rohamléptekkel jött, és attól féltem, mindkettőnket elsöpör.
Elmentünk a határhoz, ahol már mindkét család várt minket. Jake a derekamra csúsztatta a kezét, ezzel mintha azt mondta volna: ne aggódj, itt vagyok melletted.
- Miről akartatok beszélni? – kérdezte Sam.
- Nem is tudom, hogy mondjuk el… - kezdtem, és segélykérően szerelmemre néztem.
- Megkértem Hell kezét – mondta, mintha ez természetes dolog lenne.
- Ez csodálatos! – sikoltotta Alice.
- Gratulálunk – mondta mindenki egyszerre, és mindkettőnket alaposan megölelgettek. A pici szerencsére még titokban maradt…
- Úristen! Kitűztétek már az esküvő napját? – kérdezte Alice. – Jézusom, mennyi dolog van még addig! Meghívók, a díszek, a ruhák, a pap, a helyszín választása… - kezdett nagyon bepörögni…
- Drágám, csillapodj – kérte Jasper.
- Nem, még nem tudjuk, mikor házasodunk össze – feleltem Alice kérdésére.
- És azt sem mondtuk, hogy te szervezheted – vigyorgott rá Jake.
- Kérlek, ne tegyétek ezt velem! Rose, Nat, Hedvig, Emily és én lehetnénk a koszorús lányaid! – könyörgött.
- És Viveka? – vontam fel a szemöldököm. Ha már lagzit csapunk, nem hagyhatunk ki belőle senkit.
- Persze, ő is! Kérlek, engedjétek meg!
- De akkor a vendéglistánál mi is besegítünk – alkudozott szerelmem.
- Bármit, csak hadd én szervezzem meg!
- Na de Alice – szólt rá Esme.
- Semmi baj – mosolyogtam rá.
- Akkor lehet? – kérdezgette továbbra is a vámpírlány.
- Lenne még egy kikötésünk… - mondta komolyan Jake.
- Mi lenne az? – kérdezte Alice, és már teljesen kétségbe volt esve.
- Apámat teljes mértékben kihagyod – mondtam határozottan.
- Ez csak természetes! – bólogatott.
- Ez esetben rendben – mondta Jake vidáman.
- Jaj, köszönöm! – tapsikolt Alice, majd mindkettőnket egyszerre átölelt.
- Igazán nincs mit – mosolyogtam rá a lányra.
Alice elszökdécselt. Már mindenki indult volna, de Jake megszólalt, valószínűleg elkapva Alice-t is.
- Lenne még valami…
- Ugye nem az, hogy már kitűztétek az esküvő napját? – kérdezte az erdőből Alice, és nem sokkal később ő maga is megjelent.
- Nem az, ne aggódj. Még rengeteg időd van mindent megszervezni – vigyorgott rá Jake.
- Akkor mi az a valami? – kérdezte kíváncsian Viveka.
- Igen, már tudni akarjuk! – csatlakozott hozzá Hedvig.
- Terhes vagyok – mondtam halkan, de tudtam, mindenki hallotta.
Egy pillanatra mintha kimerevedett volna a kép – mintha egy fényképet néztem volna. Aztán mindenki ismét lélegzett.
- Azonnal el kell menned a kórházba! – szólított fel Sam.
- Arról ne is álmodj! – sziszegtem ingerülten. Erre is számítottam, de a Jake-kel való beszélgetés után kevésbé.
- Meg kell szabadulnotok tőle, míg lehet! – mondta Edward.
- Gratulálok kedveseim, ez ám az örömhír! – lelkendezett Esme.
- Igen, én is gratulálok! – harsogta túl Emily a többieket.
A lányok odajöttek hozzánk, és ismét megöleltek minket. Legalább nem volt mindenki ellenünk.
- Anya, hogy lehetsz ellenem? – kérdezte Edward csalódottan.
- Fiam, a gyermekáldásnak mindig örülni kell – oktatta ki őt Esme.
- Edward! – csattant fel egy hang a fák közül. A gazdája a következő pillanatban előttünk termett: egy barna hajú lány volt az.
- Bella, drágám! Megmondtam, hogy maradj ott – nézett rá a vámpír. Mindenki elhallgatott, és rájuk figyelt.
- Lehet, de elég volt! És ha egyszer én leszek egy ilyen helyzetben? Nem kerülheted el folyton a dolgot! – mondta idegesen.
- Bella, ezt halasszuk későbbre – kérte a srác.
- Nem! Most fogjuk megbeszélni!
- Bella…
- Ne Bellázz itt nekem!
- Hajrá kislány! – vigyorgott Emmett.
- Edward, bírj magaddal! Nem ölhetsz meg egy ártatlan kisbabát! – förmedt rá Rose.
- De ha egyszer igaza van! – mondta megrökönyödve Sam.
- Igaza?! – kérdeztem mérgesen. Megéreztem egy apró nyugalom-hullámot. – Jasper, hagyj már!
- Bocs, csak gondoltam, segíthet – emelte fel védekezően a kezét.
- Semmi baj – legyintettem. Már tudtam, hogy ő is mellettünk áll. – Inkább rajtuk kéne segíteni – böktem az Edward-Bella párosra, és Samre is.
- Igyekszem… de alig lehet őket féken tartani – mondta csalódottan. – Tudjátok, nem erre számítottunk, de a reakciójuk… nos, szerintem túltesz egy bizonyos határon.
Jake átölelt, mintha bátorítana.
- Komolyan meg kell szabadulnotok tőle! – mondta Edward, mire Bella a fejére koppintott, amit gyanítom, meg sem érezte.
Már nem vettem a fáradtságot, hogy beleszóljak a dolgokba. Nem értettem, miért nem tudnak a mi boldogságunknak örülni. Egyre szomorúbb lettem, ahogy Edward és Sam egyre csak azt hajtogatta, meg kell ölnünk a kicsit. Az igaz, hogy nem tudhattuk, mi lesz belőle, és ők csak az emberek javát akarják, de… ez így akkor is durva volt.
Könnyes szemekkel kibontakoztam Jake öleléséből, és füttyentettem. Hallottam, amint paták dobbannak a földön, majd megjelent egy fekete ló. Vészhelyzetben drasztikus döntéseket kell hozni – ez is egy ilyen döntés volt. Felpattantam az állat hátára, ami valószínűleg egy farmról lógott meg.
- Aki utánam jön, abból szőnyeget csinálok – vettem oda a többieknek, és elvágtattam a partra. – Istenem, ez annyira nem igazságos – sóhajtottam, mikor már a parti homokban álltam.
Felsétáltam a szirtre, ahonnan régebben ugrottunk. Leültem a szélére, és a mélységbe lógattam a lábam. A vizet néztem, de nem adott választ. Pedig annyi kérdésem lett volna!
Nem tudom, meddig néztem az alattam kavargó, sötét hullámokat, de beleuntam. Felálltam, és visszasétáltam a partra. Ledőltem a homokba, és hallgattam a víz lágy csobogását, ahogy minden egyes hullám a partnak vetődött… engem is elkaptak, a térdemig elértek. Az égboltot figyeltem. A bárányfelhők lassan cammogtak tova a kék égen. Ám a körvonalaik elmosódtak. Már nem tudtam visszafojtani a folyton kitörni készülő könnyeimet, hát szabadjára engedtem őket.
Az bántott a leginkább, hogy az az ember is ellenünk van, akinek kellene a támogatása – hiába, a falka az falka marad, és tudtam, hogy Jake örülne, ha Sam is mellettünk állna.
Érdekelt is engem, mit gondolt Edward! Csak ne akarjon tényleg bántani – egyáltalán nem kérek ezzel sokat.
Szerettem volna összegömbölyödni, és elbújni valahol egy plüssállattal, úgy, mint kiskoromban. Akkor még olyan egyszerű volt megoldani a problémákat! Elsírtam anyának, ő megnyugtatott, és pont. De most… itt aligha tudott volna segíteni.
Ahogy ott feküdtem, rádöbbentem valamire. Nem csak a saját félelmemet éreztem, hanem az Övét is.
Hirtelen lépteket hallottam. Leült mellém, én pedig akaratlanul is rá néztem. Jake volt az.
- Sajnálom – nézett rám. Letörölte az arcomról a könnycseppeket.
- Nem a te hibád – mondtam komolyan. Felültem, és odabújtam hozzá. Olyan volt ő számomra, mint egy tengeri viharban egy biztonságos kikötő. Mindig ott volt mellettem, és ezért nagyon hálás voltam neki.
- A többiek még mindig veszekednek – sóhajtotta. – Meguntam. És úgy hiszem, neked nagyobb szükséged van rám – húzta apró mosolyra a száját.
Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak.
- Nagyon bánt, igaz? – kérdezte, és az ölébe emelt.
- El sem tudod hinni, mennyire – suttogtam.
- Ne aggódj, minden rendbe jön. Carlisle még azt is felajánlotta, hogy megvizsgál. És biztosított, hogy nem lesz semmi baja a kicsinek – szorított magához.
- Milyen vizsgálat? – kérdeztem óvatosan.
- Azt mondta, csak a szokásos. Ultrahang meg ilyenek.
- Abból még nem lehet baj – mosolyodtam el bátortalanul.
- Nem, abból nem. Ha meg mégis, akkor ott leszek.
- Köszönöm.
- Semmiség, hidd el. Úgy érzem, ez a legkevesebb, amit tehetek érted – simogatta meg a karom.
- Szeretlek – néztem a szemeibe.
- Én is téged – mondta halkan, és megcsókolt. – Visszamenjünk?
- Nem akarok vissza menni – ráztam meg a fejem.
- Elhiszem kicsim, de talán akkor megbékélnek a tudattal.
- És ha nem?
- Bele kell törődniük, hogy nem állhatnak a boldogságunk útjába.
Bólintottam. Igaza volt. Emellett a vizsgálat sem tűnt felesleges hülyeségnek. Azt reméltem, ettől valóban lecsillapodnak a kedélyek.
Így hát kéz a kézben sétáltunk át a határ túloldalára. A veszekedés tovább fojt, észre sem vették, hogy eltűntünk.
- Örülök, hogy mégis eljöttetek – köszöntött minket Carlisle, mikor becsöngettünk a házba.
- Mi örülünk, hogy felajánlottad – mosolygott Jake.
A férfi beinvitált minket, és egyenesen a dolgozószobájába kísérte párosunkat.
- Sajnálom, nem számítottam rátok ilyen hamar – szabadkozott, és kinyitotta az ajtót.
A szobában orvosi műszerek mellett rengeteg könyv volt. Természetesen egy dolgozóasztal és egy hozzá tartozó szék is helyet kapott, valamint egy kisebb kanapé is volt benne.
- Még nem volt időm behozni az ágyat – mentegetőzött.
- Semmi gond – mosolyogtam rá a férfire.
- Hogy döntöttetek? Most azonnal elvégezzem az ultrahangot és a vérvételt, vagy később?
- Most szeretnénk – feleltem bizonytalanul.
- Rendben, akkor ülj le kérlek a kanapéra – kérte, én pedig Jake társaságában helyet foglaltam az említett bútordarabon. Carlisle levette azt a pár deci vért, ami a vérvizsgálathoz kellett, majd megkért, hogy feküdjek le.
Ő maga eltűnt egy rövid időre, majd valamivel a kezében tért vissza. Az a valami pedig egy tubus volt. Felhúzta a pólómat, és a tubus tartalmának egy részét a hasamra kente. Akkor jöttem rá, mi volt benne: zselé. Egy kicsit hideg volt, valószínűleg hűtőben tartotta. Odahúzott a kanapé széléhez egy gépet, aminek hatalmas monitora volt. Bekapcsolta, és valami mikrofonszerűséget tett a hasamra. Ne olyan mikrofon képzeljetek el, mint amibe mi, emberek éneklünk; hanem olyat, mint amivel a tengerbiológusok és –kutatók veszik fel a bálnák énekét. Számomra legalábbis ahhoz volt hasonló.
Mindhárman meredten néztük a monitort. Eleinte nem tudtam, mit is kellene látnom a szürke és fekete foltok sokaságában, de hamarosan kivehetővé vált egy aprócska babaszerűség körvonala. Olyan picire húzta magát, amennyire csak tudta, és a kezével eltakarta az arcát.
Elszakítottam a tekintetemet az én kicsikémről, és ránéztem szerelmem arcára, ami leírhatatlan boldogságot tükrözött.
- A mérete alapján a második hónapban lehetsz – mondta Carlisle, és kikapcsolta a gépet, a zselét pedig egy zsebkendővel letörölte. – És még mielőtt megkérdeznétek, egészséges – mosolygott ránk.
Jake felrántott a kanapéról, és szorosan magához ölelt. Annyira boldogok voltunk!
- És azt már lehet tudni, hogy kislány lesz-e vagy kisfiú? – kérdeztem izgatottan.
- Már lehetne, de nem akarja megmutatni magát – felelte Carlisle, látszólag kissé gondterhelten. Azt hiszem, szerette volna tudni a kicsi nemét, hogy kisakkozhassa, milyen lény lesz belőle.
- Később annál nagyobb lesz a meglepetés – susogta Jake.
- Megint igazad van – ingattam vigyorogva a fejem.
- Akkor most kiskutyánk lesz, vagy kiscicánk? – hallatszódott az ajtó mögül Emmett hangja.
- Na de Emmett! – szólt rá Rose.
- Ne ácsorogjatok ott, gyertek be – szólt ki Jake.
Az ajtó kinyílt, és Edward kivételével az egész család betódult a szobába.
- Hogy tehetitek ezt velem? – kérdezte Alice. – Annyi dolgom lenne, és most a kicsi születése előtt kell mindent elintéznem!
- Kicsim, nyugodj meg – mosolygott rá Jasper.
- Alice, tudom, hogy mindent meg fogsz oldani – mondtam határozottan.
- Akkor én megyek is intézkedni! – csilingelte a lány, és kitáncolt az ajtón.
- Utána megyek, nehogy túllőjön a célon – mondta Jasper, és ő is távozott.
A vámpírok lassan kiszállingóztak a szobából. Magunkra maradtunk. Azaz, nem egészen…
- Jake! – jött be Sam.
- Mi a gond? – kérdezte kedvesem.
- Járőröznünk kell.
- Oké – sóhajtotta. – Legalább addig sem győzköditek Hellt.
Az alfa vállat vont, mi váltottunk egy búcsúcsókot, és a két srác távozott. Elköszöntem Cullenéktől – és Edwardtól, aki még mindig haragudott rám-, majd elindultam haza.
Már a határ túloldalán jártam, de még mindig az erdőben voltam. Hirtelen valaki elkapott. Valami rémesen büdös anyagdarabot rakott a szám és az orrom elé. Nem tudtam sikítani, sem normálisan lélegezni. Aztán lassan minden elsötétült.
