Jake egy idő után leült mellém, és szorosan átölelt.
- Remélem azért a többiek nem fognak nagyon kiakadni… - mondta elgondolkodva.
- Miért borulnának ki? – kérdeztem kíváncsian.
- Tudod… nekünk elég, ha felhúzzuk magunkat, és máris meg van a baj. A többiek ezért is mondták, hogy kerülnöm kell mindenkit. Féltek, hogy kárt tehetek másokban – magyarázta – Persze téged sosem tudnálak bántani.
- Szerintem nem lesz baj – simítottam végig a hátán.
- Remélem tényleg így lesz – mosolyodott el.
Lassan besötétedett, így bementünk Billyhez. Egy kicsit tévéztünk, utána elmentünk aludni, hogy másnap ne legyünk hasonlóak egy élőhalotthoz. Ledőltünk az ágyra, Jake óvatosan a karjaiba zárt, betakargatott, és egy apró csókot nyomott ajkaimra. Hamarosan mindkettőnket elnyomta az álom.
Reggel az első napsugarak ébresztettek minket. Még eléggé korán volt, de azért összeszedtük a könyveinket, és kissé emberibb formába hoztuk magunkat. Jake egy darabig egész éber volt, de utána bemászott az ágyba, és elaludt. Még volt egy óránk indulásig, így ledőltem mellé. Nem akartam elaludni, mégis sikerült. Szerencsére Jake időben felébredt, és engem is felébresztett. Kikászálódtunk az ágyból, - ami, megjegyzem, elég nehezen ment – felkaptuk a táskákat, beszálltunk a terepjárómba, és befurikáztunk a suliba. Az óráink viszonylag nyugodtan teltek; de az utolsó óránk kész katasztrófa volt.
Hogy miért? Tesink volt. Ez eddig nem tűnik nagy problémának, igaz? Kidobosoztunk. Ez sem olyan nagy baj… de ott volt Karl. Sajnos a két osztálynak egyszerre volt órája, és bent tartották, összevonva. Ez már elég ok a pánikra?
Eleinte elég rendesen játszottak. Viszont mikor a tömeg nagyja kiesett, én kerültem terítékre. Elhajoltam egy-két villámlabda elől, de egy kisebb erejű eltalált. Lehuppantam Jake mellé, aki az egyik bordásfal tövében ült, ő pedig mosolyogva átölelt. Egy darabig senkit sem zavart a turbékolásunk. De csak egy darabig. Egy labdát ismét nekem címeztek, amit nem vettem észre. Senki sem szólt, hogy vigyázzak, így a labda gyönyörűen orrba vágott. Aminek az lett az eredménye, hogy az arcom zsibbadni, az orrom pedig azonnal vérezni kezdett. És nem kicsit, hanem nagyon. A labda feltehető indulási pontját kerestem, miközben az orromhoz kaptam. Nem kellett csalódnom, Karl dobta a labdát. Jake feltámogatott a földről, és gyorsan kitessékelt. A tanárnak fel sem tűnt, hogy eltűntem; ő Karlt szidta, még mindig.
Jake beparancsolt a lányöltözőbe, de nemsokára ő is bejött. Helyet csinált az egyik padon, nem törődve azzal, hogy kinek a holmiját löki arrébb, és én szó nélkül ledőltem, ő pedig leült a fejemhez. Felhúztam a lábam, hogy kicsit kényelmesebb legyen, mert hát a padok eléggé zsúfoltak voltak.
- Jobb lesz, ne aggódj – mondta halkan.
- Nem igazán, mert most az összes vér a fülembe fog folyni – kuncogtam, de tudtam, hogy igaza van.
- Ha elkapom azt a disznót… - füstölgött, közben egyik kezét ökölbe szorította.
- Akkor majd megvárod, amíg betöröm az orrát – vigyorodtam el.
Láttam, hogy kezd remegni a keze, tudtam, hogy valahogyan meg kell nyugtatnom, nehogy a suliban essen neki ennek az idiótának.
- Nyugi, nem lesz baj – felkönyököltem, és végigsimítottam az egyik alkarján.
- Biztos vagy benne? – nézett végre rám.
- Ami azt illeti, nem. Ismerem magam, ha visszamegyek, Karl kapni fog még – mondtam elszántan.
- Azt megnézném! – mosolyodott el, de a keze még mindig remegett egy kicsit.
Szerencsére elállt az orrom, így levegőt is kaptam már. A pólóm viszont már menthetetlen volt, nem hittem, hogy a vér kijönne belőle. Felemelkedtem, és megcsókoltam Jake-et. Meglepve, de viszonozta, és éreztem, hogy most már teljesen megnyugodott.
- Ha így nyugtatsz meg, akkor többször leszek dühös – vigyorodott el a csók után.
- Rendben – mosolyogtam rá.
- Na gyere, menjünk vissza, mondjuk meg szerencsétlen tanárunknak, hogy élsz még – mosolygott.
- Igaz, meg kell tudnia, hogy nem véreztem el – pusziltam meg az arcát.
Mosolyogva visszamentünk a tornaterembe, ahol a tanár örömmel vette tudomásul, hogy nincs komolyabb bajom.
Karl balszerencséjére pont a lábam előtt állt meg egy labda, amit előszeretettel küldtem az arca kellős közepére. Neki is eltört az orra, így mondhatni, elégtételt kaptam. Dühöngött még egy darabig, de már nem törődtem vele.
Az óra további részét az egyik padon ülve töltöttem, természetesen, Jake társaságában.
- Nagy baj lenne, ha az estét nem otthon töltenénk? – kérdezte halkan.
- Az attól függ – mosolyogtam.
- Arra gondoltam, hogy megismerhetnéd a többieket, vagy valami ilyesmi. Lesz egy gyűlés, főképp Cullenék miatt, de ha jól tudom, előtte még eszünk is – mosolygott ő is.
- Rendben, ha szeretnéd, szívesen elmegyek.
- Oké. Remélem Sam és a többiek nem jönnek rá, hogy magammal akarlak vinni… - mondta kicsit lehangoltan.
- Miért jönnének rá? – kérdeztem hirtelen.
- Tudod, valamit nem mondtam el neked. Ha farkas alakban vagyunk, akkor halljuk egymás gondolatait. Így segített nekem még régebben Sam, elmondta, hogy mi történt velem… - mondta alig hallhatóan, és lehajtotta a fejét.
- Mielőtt megkérdeznéd, nem, nem haragszom rád – az állánál fogva megemeltem a fejét, ezzel kényszeríttettem, hogy a szemeimbe nézzen – és ha rájönnek is, nem lesz baj. Ha meg mégis, majd akkor kitalálunk valamit, rendben?
- Te mindig ilyen optimista vagy? – kérdezte elmosolyodva.
- Többnyire igen – mosolyogtam.
- Előre szólok, ha rájönnek, nagyon mérgesek lesznek – simított végig az arcomon.
- Remélem, nem fogják elveszteni nagyon a fejüket, mert akkor biztos nem fogunk bírni velük… - kezdtem most először aggódni.
- Majd meglátjuk... Ha nagyon eldurvulna a helyzet, akkor biztonságban hazajuttatlak – ölelt át.
Ebben a pillanatban kicsöngettek, így elmentünk átöltözni, majd visszakocsikáztunk a házba. Útközben folytattuk az eszmecserét a, Mi lenne, ha…? kérdések terén. Mikor „haza” értünk, kidobtam a pólóm, majd elterültünk a nappaliban. Felhalmoztuk a tankönyveket, és nekiláttunk a leckeírásnak. Szerencsére gyorsan kész lettünk, ami talán annak is köszönhető, hogy segítettünk egymásnak.
Sajnos Jake-nek el kellett mennie tisztázni a gyűléssel kapcsolatos dolgokat – nekem legalábbis csak ennyit mondott, lehet, hogy mást is meg akart tudni a többiektől – és még láttam, amint az erdő szélén átváltozik, majd eltűnik a sűrűben. Csak alkonyat táján ért vissza, és elég lehangolt volt. A kanapén ültem, és olvastam valami régi regényt, de amint belépett, letettem.
- Sajnálom, véletlenül a tesiórai beszélgetésünkre gondoltam, és a többiek rájöttek, mire készülünk. Sam megtiltotta, hogy elvigyelek magammal. Szinte fel is robbant annak a gondolatnak a hatására, miszerint egy, idézem: „nem közénk való személy is jelen legyen a gyűlésen!” Tényleg sajnálom – mondta szomorkásan.
- Ugyan, semmi baj. Majd ha legközelebb ilyet tervezünk, elővigyázatosabbak leszünk – mosolyogtam rá.
- Rendben – ült le mellém, én pedig hozzábújtam.
Erre kicsit felvidult, és átkarolt.
- És konkrétan a beszélgetés melyik részére gondoltál? – kérdeztem kíváncsian.
- Arra, hogy hogyan juttatnálak vissza ide, ha bajba kerülnénk – mosolyodott el.
- Legalább gondoltál rá, nekem nem volt ötletem – ráztam meg a fejem.
- Ugye tényleg nem haragszol, hogy nem vihetlek magammal? – kérdezte bizonytalanul.
- Dehogy is haragszom– öleltem át.
A következő pillanatban betoppant Billy, két pizzával, és egy doboz eperrel. Leültünk a konyhaasztalhoz, és nekiláttunk a vacsorának. Még szerencse, hogy Billy két pizzát hozott, Jake egyedül megevett egy egészet. Billyvel osztoztam a másodikon, és desszertnek megettük az epret.
Sorban elvégeztük az esti teendőinket, majd mindenki elment aludni. Jake megvárta, hogy a karjaiban elnyomjon az álom. Azt még éreztem, ahogy óvatosan lefektet az ágyra, majd betakar. Félig kinyitottam a szemem, és ránéztem. Már az ablakban állt.
- Ne aggódj, amint lehet, visszajövök – mosolygott, majd odalépett hozzám, és megpuszilta a homlokom.
- Rendben, vigyázz magadra – mosolyodtam el.
- Vigyázni fogok – mosolygott ő is, és az ablakon át távozott.
Előhalásztam a telefonomat az éjjeliszekrény fiókjából, megkerestem a headset-em, és bekapcsoltam az egyik kedvenc számom. Halkan felcsendültek az In the Meadow kezdő akkordjai, és hamarosan elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy valaki kiveszi a kezemből a telefonomat, és ezzel kihúzza a fülemből a fülhallgatót. Álmosan arra a valakire néztem, majd elmosolyodtam, ugyanis az ismeretlen Jake volt.
- Sajnálom, csak most tudtam elszabadulni… - szabadkozott, közben ledőlt mellém.
- Ugyan, semmi baj – bújtam szorosan hozzá, mire ő átölelt – Kitárgyaltátok Cullenéket? – kíváncsiskodtam.
- Nagyjából igen, de mint mindig, most is felesleges volt, nem jutottunk előbbre semmivel.
- Majd talán legközelebb – hajtottam a fejem a mellkasára.
- Sosem szoktunk előrébb jutni, ha Cullenékről van szó egy gyűlésen. Remélem miattuk mostanában nem lesz megint…
- Ez Samen múlik… viszont holnap el fogsz aludni a suliban, ha most nem alszol – mosolyogtam.
- Rendben – mosolyodott el.
Lehunytam a szemeimet, és a következő pillanatban már aludtam is. Azt még érzékeltem, hogy Jake szorosabban ölel, de utána mélyebb álomba zuhantam.
Reggel arra ébredtem, hogy szerelmem simogatja az arcomat.
- Jó reggelt! – mosolygott.
- Neked is jó reggelt! Ha így indul, akkor már jó – mosolyodtam el.
Nagyon jó érzés volt ismét a karjaiban ébredni, legszívesebben fel sem keltem volna. Viszont muszáj volt, suliba kellett mennünk. Indulás előtt gyorsan elraktuk a könyveinket, én gyorsan átöltöztem, ő felkapott egy pólót, majd elindultunk. Ezúttal Jake vezette a terepjárómat, így hozzá tudtam bújni. Egyik karjával mosolyogva átkarolt, de a szemét le nem vette az útról. Amikor a suli parkolójában kiszálltunk a kocsiból, mindenki megbámult minket, ismét. Pedig nem nyújtottunk különösebben furcsa látványt: összekulcsoltuk az ujjainkat, és úgy sétáltunk mindenhova, néha a szünetekben megengedtünk magunknak egy-két csókcsatát… de ez nem lehetett annyira fura, hogy mindenki minket nézzen… vagy mégis?
Nagy szerencsénkre ezen a napon senki sem zavart meg minket. Karl nem jött be, így ő nem okozott gondot.
Jake egész nap nagyon édes és figyelmes volt, tudtam, így próbál kárpótolni az este miatt. Nem mondtam neki, hogy felesleges bűntudatot éreznie amiatt, hogy az estét nem velem töltötte; tudtam, hogy tudja, de szeretett volna tényleg kárpótolni, hisz az eredeti terv szerint az estét is együtt töltöttük volna.
Suli után megint kizártuk a külvilágot, kettesben sétálgattunk a város utcáin. Utána ismét a tankönyvek társaságát kerestük, hazamentünk, leheveredtünk a nappaliban, és megírtuk a leckénket. Ismét hamar készen lettünk, és bár próbáltam palástolni, Jake észrevette, hogy eléggé rosszul vagyok.
- Mi a baj kincsem? – kérdezte, mire futólag elmosolyodtam.
- Fázok – adtam tömör választ, és dörzsölgetni kezdtem a karom.
Óvatosan felsegített a földről, leült a kanapéra, és magához húzott.
- Gyere, bújj ide hozzám, hátha jobb lesz – ölelt szorosan át.
- Egy kicsit jobb, köszi – még szorosabban bújtam a karjaiba, és szerencsére már nem rázott annyira a hideg.
Finoman a mellkasára vont, és finom, meleg kezével végigsimított a homlokomon.
- Majdnem olyan forró vagy, mint én! – mondta megdöbbenve. – Na várj, rögtön kerítek egy lázmérőt…
Megijedtem, hogy fel akar kelni mellőlem, pedig mellette nem is fáztam annyira. Viszont megnyugodtam, amikor egyik kezével felnyúlt a kanapé mögött álló pultra, és kotorászni kezdett.
- Meg is van! – emelte le a tokot, amiben a lázmérőt tartották.
Elkezdtük mérni a lázam, és amíg vártuk, hogy kész legyen, Jake megtudakolta, hogy mim fáj.
- A gyomrom eléggé vacakol, a torkom is fáj, és hogy meg legyen a triumvirátus, a fejem is – mondtam halkan, közben még szorosabban bújtam hozzá.
- Ajaj – mondta, amikor kivette a hónom alól a lázmérőt – harmincnyolc fok, lehet jobb lesz, ha kihívom az orvost… - tanakodott magában.
Ekkor azonban felpattantam, és a WC felé rohantam. A gyomrom kiadta az ebéd egy részét, majd gyorsan fogat mostam. Jake mindeközben az ajtófélfának támaszkodva várta, hogy kész legyek.
- Szerintem ez gyomorinfluenza – mondta, mikor szembeálltam vele.
- Gratulálok, Sherlock, erre én is rájöttem – mondtam, de amint kapcsoltam, mit is mondta neki, egyből megbántam – Sajnálom…
- Semmi baj, néha, ha beteg vagyok, én is undok szoktam lenni – mosolyodott el.
Odabújtam hozzá, és átöleltük egymást. Hirtelen megint elkapott a hidegrázás, Jake pedig egyből a térdem alá nyúlt, és felemelt a karjaiba. Úgy tartott, mintha pillekönnyű lennék, bár lehet, hogy neki tényleg az voltam. Felsétált velem az emeletre, a könyökével ügyetlenül kinyitotta a szobája ajtaját, és letett az ágyra. Ugyanazzal a lendülettel mellém feküdt, betakart, és átölelt.
- Nem félsz, hogy elkapod tőlem? – kérdeztem halkan.
- Ha elkaphattam, akkor azt már elkaptam, így nem igazán – ölelt szorosabban, mert még így is remegtem egy kicsit.
Jake nagyon édes volt, ha szükségem volt valamire, azonnal szaladt, és hozta is. Bár leginkább csak inni akartam, nem kockáztattam meg, hogy viszontlássam mindazt, amit addig megettem. Amikor elaludtam, leosont, és felhívta az orvost, elmondta, hogy mi bajom van, majd kért két igazolást a hét további részére, arra az esetre, ha ő is megbetegedne.
Késő délutánra ő is beteg lett, így egymást ápolgattuk. Én kicsit jobban lettem, már nem voltam lázas, de a gyomrom eléggé kavargott még. Jake viszont belázasodott, így ágyba parancsoltam, bárhogy ellenkezett is. Szegénykém nagyon vacogott, hiába volt már rajta két takaró is. Már teljesen tanácstalan voltam, ám ekkor hirtelen odahúzott magához, és szorosan átölelt. Mosolyogva viszonoztam az ölelést, közben pedig hozzábújtam.
- Hidd el, nekem most ez tökéletesen elég – mondta halkan, de még mindig vacogott.
Elmosolyodtam, és dörzsölgetni kezdtem a hátát, hátha segít egy kicsit. Billy hamarosan hazaért a horgászatból, mi meg leköltöztünk a nappaliba, mert szem előtt akart tartani minket. Elhelyezkedtünk a kanapén, Jake az ölembe hajtotta a fejét, átölelte a derekamat, és már el is aludt. Billy elhozta a takarót a vendégszobából, és betakartuk vele, mert még mindig remegett egy kicsit. A kezeimet a hátára tettem, és amíg ő aludt, Billyvel beszélgettem. Már teljesen megbékélt a tudattal, hogy én bizony állandó vendég leszek náluk, és mindent tudok a titkukról.
Két órával később Jake felébredt, de nem óhajtott felkelni; amit - őszintén megvallva - nem is bántam. Billy bekapcsolta a tévét, mert most ment a meccs, amit meg akart nézni. Azt hiszem, baseball meccs volt, bár nem igazán figyeltem oda, Jake-kel voltam elfoglalva. Szegénykém még egy kis hőemelkedéssel küzdött, ami meglehet, nekem is volt.
A meccs közepe táján felmentünk aludni, mert eléggé fáradtak voltunk. Hiába, egy betegség során az ember mindig fáradt…
Nem is mentünk be a fürdőszobába, annyira álmosak voltunk. Bebújtunk az ágyba, átöleltük egymást, és a következő percben már mindketten aludtunk. Jake álmában még szorosabban ölelt - biztos valami olyat álmodott, amiben én is szerepeltem, és féltett valamitől vagy valakitől.
A következő percben már Jake álmában találtam magam, nem is értettem, hogyan lehetséges ez. A karjaiban tartott, miközben vadul morgott három, ismeretlen vámpír felé. Körbevettek minket, így nem tudtunk menekülni. Egyre szűkítették a kört, így közelebb kerültek hozzánk. Jake egyre szorosabban ölelt, és éreztem, hogy remeg az egész teste. Dühös volt, és hirtelen megvilágosultam - mint a rajzfilmfigura, akinek egy villanykörte gyúl ki a feje felett, ha ötlete támad, vagy megért valamit. Attól tartott, hogy nekem is ártani fog, így úgy próbált megnyugodni, hogy szorosan a karjaiban tartott. Persze tudtam, hogy sosem bántana, de maga a kockázat megvolt, hisz részben vámpírszagom is volt.
Olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt, de nem szóltam rá emiatt. Én is féltem, bár én attól, hogy mi fog történni, ha ezek közelebb jönnek. Mikor már csupán pár lépés választotta el őket attól, hogy hozzánk tudjanak érni, Jake dühe akkora lett, hogy átváltozott farkassá. Egy gyönyörű, rozsdabarna farkas állt mögöttem, ami jóval fölém tornyosult. Vészjóslóan morgott a közeledőkre, és mindeközben fél szemét rajtam tartotta. A három vámpír egyszerre támadt ránk, elbízták magukat a túlerő miatt. Azzal már nem számoltak, hogy félig vámpír is vagyok, így egyenek rögtön átnyúltam a torkán – annak, amelyik felém ugrott. A következő pillanatban a lény darabjai repkedtek a szélrózsa minden irányába. Jake is széttépte az egyiket, így már csak egy maradt, az viszont elmenekült. Elindult felém, de egyáltalán nem azt sugallta, hogy bántani akarna. Leült elém, és az egyik mellső lábával magához vont. Odabújtam a hasához, a farkasoknak ott a legpuhább a szőrzetük. Nagyon aranyos volt, akárcsak egy kölyökkutya. Kedvesen a vállamra tette a fejét, amit már nem tudtam mosoly nélkül megállni. Ekkor hirtelen felébredtünk, és egymásra mosolyogtunk.
- Ezt hogy csináltuk? – kérdeztem halkan.
- Nem tudom, de nekem tetszett – simított végig a hátamon, majd az arcomon.
- Nekem is. És tudod mit? Farkas alakjában is aranyos vagy – bújtam hozzá.
- És nem mellesleg egyesekre igen veszélyes – vigyorgott, és kicsit szorosabban ölelt.
- Én sem vagyok épp földre szállt angyal; egyesekre kifejezetten életveszélyes vagyok – vigyorogtam én is.
- Tudom – puszilta meg a homlokom – szerintem már egész jól vagyunk – mondta kis töprengés után.
- Szerintem is, de azért várjuk ki a holnapot – mondtam halkan, közben lehunytam a szemeimet.
- Na gyere! – mondta mosolyogva, és óvatosan a hátára fordult; így a fejem a mellkasára került.
Ismét elmosolyodtam, és átöleltem, ő pedig szorosan átkarolta a derekam. Mindkét karja a derekam köré fonódott, és az egyik elindult fel-le a hátamon. Lassan elaludtam, és nemsokára őt is elnyomta az álom. Mikor felébredtem, ő még édesen aludt; én pedig óvatosan kimásztam a karjaiból. Úgy döntöttem, valahogy meghálálom, hogy tegnap annyit gondoskodott rólam, erre pedig a reggelit találtam a legjobbnak. Leosontam a konyhába, és nekiláttam egy nagy reggeli elkészítésének. Tudtam, hogy Jake nagyon éhes tud lenni, így elég sokat csináltam, hogy Billynek is jusson. Miközben tettem-vettem a konyhában, előkerült Billy.
- Jó reggelt! – köszöntem rá.
- Jó reggelt neked is! Reggelit csinálsz? – érdeklődött.
- Azt próbálok – mosolyogtam.
Hamarosan kész lettem, Billy szedett magának egy adagot, a többit pedig egy tálcára tettem, és felvittem Jake-nek. Még mindig aludt, és majdnem lepottyant az ágyról, mert nagyon a szélén volt. Leültem mellé, a tálcát pedig az éjjeliszekrényre tettem.
- Jake, ébresztő! – mondtam kedvesen, és elkezdtem cirógatni az arcát.
Ő lassan rám nézett, majd elmosolyodott.
- Jó reggelt! – mosolyogtam.
- Neked is jó reggelt! Minek köszönhetem az ébresztést? – kérdezte mosolyogva.
- Hoztam neked reggelit – mondtam, miközben feltápászkodott.
- Nem kellett volna miattam ilyesmivel fáradnod – ölelt át.
- Nem volt fáradtság – mosolyogtam, és hozzábújtam.
Jókedvűen megreggeliztünk, utána pedig elmosogattam. Miután befejeztem, csatlakoztunk Billyhez, aki a tévét nézte. Leültünk a kanapéra, Jake pedig egyből magához vont. Ebben a pillanatban lépett be Nat a házba.
- És nekem nem szólsz, hogy itt vagy?! Alice mondta, hogy itt vagy, amikor náluk jártam…– mondta megjátszva a sértődöttet.
- Neked is szia! – mondtuk egyszerre.
- Na ne… ti… most… jártok? – nézett ránk leesett állal, Billyt észre sem véve.
- Igen – mondta mosolyogva Jake.
- És nekem nem szóltok?! – kérdezte ismét sértődöttséget színlelve.
Billy megköszörülte a torkát, jelezve, hogy ő is itt van. Nat ettől eléggé zavarba jött, de azért köszönt neki is – utólag.
- Nem hívtál – mutattam rá a „problémára”.
- Mert nem tudtam, hogy mi a helyzet… és beteg is voltam – szabadkozott.
- Gyomorinfluenza? – kérdeztük egyszerre.
- Az... de ti mióta pendültök ennyire egy húron?
- Már egy ideje… régebben is volt, hogy egyszerre mondtunk dolgokat, de mostanában valahogy többször fordul elő – mondtam.
- Nem baj az – mosolyodott el, és lehuppant mellénk – Eljöttök velem kirándulni?
Olyan könyörgő szemekkel nézett ránk, hogy végül igent mondtunk. Nat elindult egy irányba, amit egy idő után felismertünk.
- Te most komolyan Cullenékhez akarsz menni? – kérdeztem meglepve.
- Ööö… igen – pirult el.
- Csak nem Edwardot akarod látni? – kérdeztem kíváncsian.
- De, valójában így van – váltott még vörösebb színre az arca.
Jake felhorkant, hiába, nem volt túl jóban Cullenékkel, hiába vettem rá, hogy béküljenek ki.
- Tudod mit? Elkísérünk egy darabon, de nem megyünk be… - kerestem a megoldást.
- Miért nem? – állt meg hirtelen.
- Mert hiába vettem rá őket, hogy béküljenek ki Jake-kel, még mindig ugyanúgy áll a helyzet, mint előtte – magyaráztam.
- Oké, akkor legfeljebb Alice-szel fogok társalogni… - mondta kicsit elgondolkodva Nat.
- Rendben – mondtam egyszerre Jake-kel, közben ő átkarolta a derekamat.
Elkísértük Natet majdnem a Cullen-házig, majd elindultunk a könyvtárba. Utána akartam járni, hogy mik a határaim, mettől kezdve fogom kívánni a vért – amit egyáltalán nem akartam. Nem akartam veszélyt jelenteni sem Jake-re, sem másra.
A könyvtárban leültünk az egyik szabad géphez, és munkába lendültem. Elég sok érdekes dolgot találtam, amitől szabályszerűen leesett az állunk.
Rengeteg régi cikk volt fent a neten, az egyik pedig nagyon megfogott: „A félig vámpírok – bármi legyen is a másik felük – többnyire akkor lesznek hallhatatlanok, mikor először isznak egy ember véréből. Ha ez nem következik be, akkor egész életük során a másik felük fog diktálni, elnyomva a vámpírgéneket.”
A többi szöveg csak körítés volt, a lényeg viszont szíven ütött. Senkit sem akartam bántani, és ezt Jake is tudta.
- Na jó, akkor én inkább szomjan halok – mondtam, mikor már végre meg tudtam szólalni a megdöbbenéstől.
- Ha nagyon muszáj, akkor ott vannak az állatok… - karolta át a derekam.
- A legvégső esetben – hagytam rá a dolgot.
- Nem lesz baj – bíztatott, közben kicsi közelebb húzott magához, mert ugye külön széken ültünk.
- Remélem igazad lesz – mondtam halkabban, és a vállára hajtottam fejem.
- Én is… Na gyere, menjünk – húzott fel magával.
Alighogy kiléptünk a könyvtár ajtaján, megszólalt a mobilom. Rápillantottam a kijelzőre, és eléggé meglepődtem, ugyanis Alice keresett. Bocsánatkérően Jake-re néztem, majd felvettem. Tudtam, hogy nem örül neki, hogy egy vámpírral társalgok, de úgy gondoltam, gyorsan lezavarom, hátha fontos dolog miatt hív.
- Szia! – szóltam bele a telefonba.
- Szia! Holnap csomagod jön, a szüleid most adták fel a laptopot, meg egy levelet mellé, és még néhány vázlatfüzetet, ha jól láttam – hadarta el egy levegővétellel.
- Köszi, hogy szóltál, angyal vagy – örültem meg a hírnek – de azért jókor jutok az eszükbe…
- A lényeg, hogy gondoltak rád. Én most megyek, van egy kis dolgom… Szia!
- Szia! – tettem le a mobilt.
Hazasétáltunk… pontosabban Jake-ékhez, de már úgy éreztem, nekem is az az otthonom. Útközben elhatároztuk, hogy másnap lemegyünk a partra. Ha úszni nem is, de sétálni biztosan fogunk. Már eléggé sötét volt, így egy kicsit jobban igyekeztünk.
„Otthon” Billy megkérdezte, hol jártunk.
- A könyvtárban – feleltük egyszerre.
- Jake, Sam itt járt, téged keresett, de mondtam neki, hogy nem vagy itthon… elég dühösnek látszott valami miatt. Lehet fel kellene hívnod… - mondta Billy.
- Ajaj, rendben – sóhajtotta Jake, majd leült a kanapéra, én pedig követtem a példáját.
Jake tárcsázott, majd beszélt pár percet Sammel. Megnyugtatta, hogy nem csinált semmi őrültséget, és nem támadott egyedül vámpírokra, főleg nem Cullenékre. Miután letették, elszaladtam fürdeni. Mikor végre kész lettem, Jake is elintézte a teendőit, utána elköszöntünk Billytől, és aludni mentünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése