Másnap elmentünk sétálni, és az egész napot a városban töltöttük. Vásároltunk, nézelődtünk, hármasban beültünk pizzázni, majd ismét célba vettük a butikokat. Meglepetésemre Jacob egész jól tűrte a számára unalmas vásárolgatást, és miután mi végeztünk, bementünk vele egy autó-alkatrész boltba. Hengerfejet akart venni az általa összerakott kocsihoz. Szerencsére meg is találta, így hazaindultunk. Otthon szörnyű látvány tárult elénk: a házam lángokban állt, Karl és a csapata pedig tisztes távolságból figyelte a jelenetet.
Letetem a szatyrokat a földre, és odamentem Karlékhoz, Nat és Jake pedig jött utánam, hogy ne csináljak még véletlenül se semmi ostobaságot. Pedig ilyesmit terveztem. A szemem szikrázott, miközben Karlékhoz közeledtem. Nagyon lassan teltek a percek, míg odaértünk a kis csapathoz.
- Halljam, kinek az ötlete volt ez? – kérdeztem vészjósló hanggal.
- Ő volt! – mutatott Karlra falfehér arccal Mike, a többiek pedig serényen bólogattak.
- Árulók! – sziszegte Karl.
A kezem ökölbe szorult, a többiek pedig látták rajtam, itt már tényleg nagy a baj. Nem volt akkora, mert csak behúztam egyet Karlnak. Tudtam, hogyha megölöm, még nagy bajba kerülhetek. Így e megoldás mellett döntöttem, majd hátat fordítottam az orrát fogó srácnak és a bandájának. Kicsit távolabb mentünk tőlük, hogy triónk nyugodtabban tudjon beszélni.
- És most mihez fogsz kezdeni? – kérdezte Nat.
- Majd holnap felhívom a szüleimet, hogy kéne egy új ház. De addig… fogalmam sincs – mondtam, vázolva az elképzeléseimet.
- És az éjszakát hol akarod tölteni? – kérdezte picit félve Nat.
- Gondolom a vadászlakban, ha jobb nincs – mondtam nyugodtan.
- Na ezt tuti nem hagyjuk – mondta Jacob.
- De nálunk meg nem alhatsz, anya így is szívbajt fog kapni, ha hazaérek… - mondta Nat, de ez inkább Jake-nek szólt, nem nekem.
- Apa az csak kombinálni kezdene, de nem olyan vészes… - mosolyodott el Jake.
- Oké – mosolyodtam el én is.
- Akkor ezt megbeszéltük – mondta megkönnyebbülten Nat.
Lassan elindultunk. Nat hazament, mi pedig útbevettük Jacob házát. Kiderült, hogy nem is lakik olyan messze. Bemutatott az apjának, Billynek, aki tényleg egyből kombinálni kezdett, hiába mondtuk, hogy nem vagyunk együtt. Néhány számunkra kínos perc elteltével a vendégszobában ültem Jake társaságában.
- Sajnálom, hogy apa már megint elkezdte ezt az egészet… - mondta Jake lehajtott fejjel.
- Semmi baj, – mosolyogtam – különben is, ezt a napot szerintem túl fogjuk élni.
- Ez igaz – nézett rám.
Zavart csend állt be kettőnk között. Hirtelen egyikünk sem tudott mit mondani. A néhány perces csendet Jake törte meg.
- Remélem, azért nem hoz majd túlságosan zavarba – mosolyodott el.
- Majd meglátjuk – mosolyogtam.
Halvány gőzöm sincs, meddig beszélgettünk, csupán annyira emlékszem, hogy ledőltünk az ágyra, és ott elnyomott minket egy idő után az álom. Reggel pedig arra ébredtem, hogy ahogy Jake fordul, majdnem lelök az ágyról. Szerencsére még idejében felébredt, és megfogott, mielőtt tényleg leestem volna.
- Jó reggelt! – mosolyodott el.
- Neked is jó reggelt! – mosolyogtam.
- Bocsi, hogy az előbb majdnem lelöktelek… - mondta még mindig a derekamat fogva.
- Semmi baj – mondtam őszintén, hisz tényleg nem haragudtam rá.
Hirtelen megcsörrent a mobilom. Felkaptam az éjjeliszekrényről, és rápillantottam a kijelzőre. Sejthettem volna, hogy csak anya képes ilyenkor keresni…
- Igen? – szóltam bele álmosan a telefonba.
- Szia kislányom! Sajnálom, hogy felkeltettelek, de hallottuk a hírekben, hogy mi történt… - kezdte a mondandóját, és látszólag bevette a színjátékomat.
- Igen? Hát, az nem túl jó… - mondtam még mindig megjátszva az álmából felvert lányt.
- Nem, nem az. És ráadásul nem tudunk neked új házat venni, mert apád cége nagyon úgy néz ki, hogy becsődöl a gazdasági vállság miatt… így jelen pillanatban ezt nem engedhetjük meg. Viszont azt beszéltük, hogy Cullenékhez kellene költöznöd. Apád barátai, így biztos nem lenne baj, ha egy darabig ott lennél náluk – mondta anya a vonal másik feléről.
- És ők tudják, hogy mennék? – kérdeztem furcsán, megfeledkezve a szerepemről.
- Apád most beszél Carlisle-lal. Ha minden jól megy, akkor mehetsz – kisebb szünetet tartott – Jó híreim vannak, apád elintézte, ha készen vagy, mehetsz is.
- De ugye sulit nem kell emiatt váltanom? – kérdeztem aggódva.
- Nem hiszem. Szerintem maradhatsz a mostani sulidban. Le kell tennem kislányom, hamarosan mennem kell apáddal egy üzleti tárgyalásra. Szia!
- Szia! – letettem a telefont.
- Na mi volt? – érdeklődött Jake.
- A szüleim nem engedhetnek meg maguknak még egy házat, így Cullenékhez kell költöznöm meghatározatlan időre – mondtam a lényeget.
- Pont hozzájuk? – kérdezte fintorogva.
- Sajnos a szüleim nem ismernek itt senki mást – mondtam beletörődve a dologba.
- Pedig itt is maradhatnál… - mondta szomorúan.
- Tudom, de ők már eldöntötték – mondtam immár én is szomorkásan.
- Tudom – sóhajtotta.
- De nézd a jó oldalát: maradhatok a mostani sulimban, így még ott is tudunk találkozni – próbáltam felvidítani.
- Ebben igazad van – mosolyodott el végre.
- Lassan szedelőzködnöm kéne… - kenődtem el.
- Máris? – kérdezte, majd lehajtotta a fejét.
- Anya azt mondta, ha kész vagyok, mehetek is Cullenékhez… HA kész vagyok – hangsúlyoztam a másodjára kiejtett „ha” szótagot, közben az állánál fogva felemeltem Jake fejét.
- Akkor ne siess – mondta könyörgő szemekkel.
- Nem sietek, én még túl lusta vagyok az ilyesmihez – mosolyogtam.
Erre ő is elmosolyodott, és lassan visszaaludtunk. 10 körül ébredtünk fel ismét. Első ízben gyorsan pötyögtem egy üzenetet anyának, hogy küldjék el a laptopom; utána rendbe szedtem magam. Akármennyire próbáltam lassú lenni, mégis minden gyorsan kész lett, így el kellett indulnom. Jake elkísért Cullenékhez, igazándiból nem tudom, miért. Lassan hajtottunk a kocsival, mégis gyorsan kiértünk a La Push rezervátumból, és viszonylag gyorsan elértük a Cullen család otthonát is, Forks határain kívül. Kísérőm ragaszkodott hozzá, hogy a házba is velem jöjjön, mondván a vámpírokban nem lehet teljesen megbízni, még ha nem is támadnak emberre. A házhoz érve nem is kellett csöngetnünk, egy tépett, fekete hajú lány nyitott nekünk ajtót. Gondolom, végig hallott minket, hisz a vámpíroknak kitűnő a hallásuk, a többi érzékszervükről nem is beszélve.
- Szia! – ölelt meg, én pedig viszonoztam a váratlan gesztust – Alice vagyok – mosolygott.
- Szia! Én Heyley vagyok – mosolyodtam el.
Jake úgy látta, hogy neki itt tényleg eléggé kényelmetlen lenne a helyzet, így meggondolta magát, elköszönt tőlem, és hazament. Mi pedig jókedvűen mentünk be a házba, ami teljesen meglepett. Nyitott volt, napos, és tágas, a berendezés pedig a modern kort tükrözték. Kicsit arrébb, a nappaliban várt minket a család többi tagja. Bemutatkoztunk egymásnak, és valamiért egyből otthon éreztem magam.
- És mit akarsz majd először csinálni? – kérdezte Esme.
- Először kifosztok egy cd boltot – nevettem.
Mindenki meglepve nézett rám, kivéve Edwardot, mert ő hahotázásban tört ki.
- Miért? – kérdezte Alice kíváncsian, Edwardot figyelmen kívül hagyva.
- Viccelsz? Pótolnom kell az odaveszett cd-imet – kuncogtam – És Edward, végre kihúzhatnál a fejemből, más gondolatomat, sőt, még a foszlányát sem fogod látni – vigyorogtam.
- De hogyan? – képedt el az említett.
- Végig tudtam, hogy a gondolataimat nézegeted. Még régen, volt egy tanárom, aki megtanított minket arra, hogy hogyan lehet az ilyen „buktatókat” kikerülni, és csak azt megmutatni az illetőnek, amit látnia szabad – mosolyogtam.
- De hát hogy volt képes erre egy halandó? – kérdezte Rosalie, aki mellettem foglalt helyet a nagy kanapén.
- Nem tudom, nekünk csak annyit árult el, hogy ő maga gondolatolvasó. Mondjuk, nekem ezt feleslegesen tanította az öreg, mert már az elején érzékeltem, hogy kutatni próbál, és blokkoltam a gondolataim nagy részét, így csak a lényegtelenebb információkhoz jutott hozzá – nevettem el magam az emlék hatására.
- Fura dolgok történtek veled, az biztos – mosolyodott el Emmett.
- Az nem kifejezés – helyeselt Carlisle.
Hirtelen megcsörrent a mobilom. Csak számot írt ki a kijelző, nem tudtam, ki kereshet, így felvettem.
- Szia, Nat vagyok! – szólt bele mosolyogva a barátnőm.
- Szia! De honnan tudod a számomat? – kérdeztem homlokráncolva.
- Jake-től, nemrég találkoztam vele, és elkértem a számod, hogy fel tudjalak hívni – hadarta el egy szuszra.
- És miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem, megadva magam.
- Sok mindenről. Először is, mi történt tegnap éjjel, és ma reggel? Jake eléggé lehangolt volt. Másodszor, mit fogsz csinálni holnap? Mert eljöhetnél velem vásárolni. És… - kezdte.
- Elég-elég! Ez túl sok számlát jelentene - nevettem el magam - inkább gyere el, és elmesélem.
- Rendben, de hová is menjek? – kérdezte nevetve Nat.
- Cullenékhez – mosolyogtam.
- Oké, megyek! Akkor ott találkozunk, szia!
- Szia! – tettem le a telefont.
- Most miért hívtad ide? – kérdezte idegesen Rosalie.
- Nem harap, ne aggódj. És azért, mert telefonon nagyon hosszú lett volna, mire minden kérdésére választ kap – feleltem higgadtan.
- De honnan tudja, hogy hol lakunk? – kérdezte hirtelen Edward.
- Nem tudja – nevettem.
- De akkor hogyan fog idetalálni? – kérdezte Esme.
Nem feleltem, hanem 5-től visszaszámoltam a kezemen. Mikor nullához értem, megcsörrent a telefonom.
- Igen? – kérdeztem, és próbáltam leplezni, hogy rögtön kitör belőlem a nevetés.
- Merre is laknak ezek a Cullenék? - kérdezte Nat.
- Gyere ki a városból… Az erdei úton lesz egy leágazás, ott fordulj le, és itt is vagy – mondtam.
- Oké, most már tényleg rögtön ott vagyok! - nevetett.
- Rendben – nevettem vele.
Alighogy letettük, ide is ért. Emmett és Rosalie elvonultak a szobájukba, a többiek viszont maradtak. Én elmentem a konyhába inni, de közben csengettek. Edward nyitott ajtót, mivel én nem tudtam ezt megtenni. Az én drága jó barátnőm egy röpke, szívdobbanásnyi időre kővé dermedt, de Edward volt kedves, és betessékelte hozzám, majd gyorsan, ahogy csak egy emberi lény képes, távozott. Nem akarta felfedni kilétét, ezzel tisztában voltam, azzal viszont nem, miért távozott ennyire sietősen. Nem sokat gondolkodtam ezen, mert felmentünk az új szobámba, és Nat rám zúdította a hatalmas kérdésözönt.
- Na, akkor elmeséled, miért volt annyira lehangolt szegény Jake? – kezdte a faggatózást.
- Nem tudom biztosan, de… szerintem azért van lelombozódva, mert nem maradhattam náluk – mondtam halkan.
- Miért, maradhattál volna? – képedt el a barátosném.
- Persze, csak anyáék már hamarabb elintézték, hogy itt legyek – mondtam egy sóhajtás kíséretében.
- És volt még valami? Azt kétlem, hogy Jake csak emiatt lenne úgy a padlón…
- Gondoltam, hogy nem úszom meg ezt a kérdést… Reggel volt… Az egész úgy kezdődött, hogy nagyon sokáig beszélgettünk, és egymás mellett aludtunk el. Reggel pedig arra ébredtem, hogy Jake majdnem lelök az ágyról, de szerencsémre még idejében felébredt, és a derekamnál fogva megtartott. Utána beszélgettünk, hogy jó lenne, ha maradnék. Vagyis… ne szó szerint értsd, hogy erről beszélgettünk, de ez volt a lényege. Ekkor kaptam egy telefont, hogy jöhetek ide, mivel a család apám egyik jó barátja, és megengedték, hogy itt maradhassak, amíg lesz a szüleimnek annyi pénze, hogy új házat tudjanak venni. Azt hiszem, Jake valójában azért van lehangolt állapotban, mert nem szereti Cullenéket, és szerintem attól tart, hogy valami bajom lesz, vagy esetleg attól, hogy nem fogok vele találkozni annyit, mint ezelőtt, vagy nem is tudom – ráztam meg a fejem, befejezve monológomat.
- A lényeg, hogy Jake részben amiatt van letörve, hogy ide kellett jönnöd – szűrte le a lényeget.
- Igen – bólogattam.
- Na mindegy, ezt nem tudom megfejteni. A következő kérdés: mit fogsz holnap csinálni? – kíváncsiskodott.
- Bemennék a városba cd-ket venni. És igen, ha már ott vagyok, elmehetek veled vásárolni is, nem fogok belehalni – mondtam megelőzve Nat kérdését.
- Oké – vigyorodott el – De most remélem, tudod, mi jön… Mesélned kell Cullenékről.
- Rendben, – sóhajtottam – más választásom nem igen akad. Kivel kezdjem?
- Nem tudom, akivel neked könnyebb.
- Oké, akkor kezdjük talán Carlislerel. Gondolom azt már te is tudod, hogy ő a doki a kórházban. A feleségével, Esmével együtt adoptálták az eddigi gyerekeiket. Nem, hogy pontosítsak… nem mindet. Alice-t és Emmettet nem adoptálták, nekik Esme a nagynénjük, és ha jól emlékszem, nyolcéves koruk óta neveli őket. Jasper és Rosalie pedig ikrek, de őket örökbe fogadták – mindenki így tudta, hát őt is meghagytam ebben a hitben.
- És mi van azzal a sráccal, aki ajtót nyitott nekem? – kérdezte kíváncsian.
- Edward? Egyesek szerint eléggé fura egy figura, de valójában nem az, szerintem nagyon rendes srác – mondtam az igazat.
- A suliban egyébként azt is pletykálják róluk, hogy egymással járnak. Ez igaz? – vette lejjebb a hangerőt.
- Igen. Alice Jasperrel, Rosalie pedig Emmettel – válaszoltam.
- És Edwarddal mi a helyzet?
- Ő még nem találta meg a nagy Őt.
- És veled mi a nagy harci helyzet? – mosolygott.
- Titok – mosolyodtam el sejtelmesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése