A hang forrásának feltételezett irányába fordultunk. Néhány srác közeledett felénk. A suliban már láttam mindegyikőjüket, amolyan számkivetett félék voltak, csak egymással jöttek ki igazán. Volt okunk tartani tőlük, mert mind kigyúrt volt, és még ehhez jött a természetes erejük. Viszont tudtuk, hogy tartanak Jacobtól. De túlerőben voltak, így nem számíthattunk arra, hogy feladják a tervüket. Bekerítettek minket, így még menekülni sem tudtunk. Ösztönösem közelebb húzódtam Jacobhoz.
- Na, kiscsaj, most itt az alkalom, hogy bebizonyítsd, megérdemled Jacob társaságát – mondta ördögi vigyorral a bandavezér, Karl.
- Öreg, ha vele van bajod, akkor azt velem rendezd le – mondta fenyegetően Jacob.
- Nem veled fogom, a kiscsajjal van dolgom – mondta Karl még mindig vigyorogva.
- Van nevem is, nem kiscsajnak hívnak – mondtam hűvösen.
- Ó, és mi? – kérdezte a háttérből Mike.
- Hell – tájékoztatta őket Jacob.
- Hát ez meg milyen név már? – kezdett el röhögni Karl.
- Heyley, – válaszoltam. – de gondolom, azt sem tudod, mit jelent a Hell.
- Miért, kéne? – gúnyolódott.
- Talán akkor nem kezdenél ki vele – mondta Jacob kissé idegesen.
- A Hell annyit tesz, hogy pokol – most rajtam volt a sor, hogy megeresszek egy ördögi vigyort.
- Hú, de félek – gúnyolódott még mindig Karl.
Rögtön lefagyott a gúnyos vigyor az arcáról, mikor egy vicsorgó gepárd állt a helyemen. Viszont néhány perc múlva visszaváltoztam. A ruháim egyben maradtak, így nyugodt szívvel megtehettem.
- Nos, van valami problémátok? – kérdeztem higgadtan, habár tudtam, ketten nem bírnánk el velük.
- Igen, van, nem bírom a burád kiscsaj – mondta Karl.
- Ha vele van bajod, velem intézd el – állt elém Jacob.
Egyre inkább közeledtek felénk, és mindketten kezdtünk félni, hogy mi lesz. Jacob felkapott a hátára, és átugrotta Karl bandáját, majd elkezdett velem rohanni. Sejtettük, hogy ennyivel még nem úsztuk meg, de megpróbáltunk elmenekülni a baj elől. Már majdnem kiértünk az erdőből, amikor néhány madár repült felénk, és hangosan csipogtak.
- A francba… - sziszegtem, és óvatosan megszorítottam Jacob vállát.
- Mi a baj? – kérdezte, és megállt.
- A madarak azt mondják, hogy elénk kerültek. Egyenesen a karmaik közé rohanunk – mondtam szomorkásan.
- Valahogy megoldjuk, egyszer úgy is megunják a várakozást. Azt hiszem, van a közelben egy vadászlak. Eléggé eldugott, nem találják meg. Ott az éjszakát kihúzhatnánk – próbált felvidítani.
- De elkezdenének minket keresni, nem? – kérdeztem aggódva.
- Nem tudom – sóhajtott.
- És ha tovább mennénk? Talán a rezervátumon kívülre nem követnek minket… hisz mindjárt kiérünk a területről… - gondolkoztam hangosan.
- De lehet, hogy épp erre várnak... - mondta ki ő is a sejtését.
- Akkor legyen inkább a vadászlak – mosolyodtam el, és Jacob elindult.
Megértem, hogy fáradt volt, én is az lettem volna, ha 50 kilóval a hátamon kellett volna futnom.
- Kiskoromban nagyon sokat jártam a vadászlakba, ott sosem találtak meg. Bújócskáztunk a srácokkal, néha még a szülők elől is idebújtam – mesélte mosolyogva.
- Akkor tényleg hasznát vetted – mosolyogtam.
- Hát igen. Csak az már régen volt. Remélem még most is jó szolgálatot tesz nekünk.
- Biztos így lesz.
Jacob viszonylag gyorsan megtalálta a vadászlakot. Eléggé poros volt bent, de nem törődtünk ezzel az aprósággal. A vadászlakban volt néhány zabos zsák, de nem tudtuk, mi van bennük, nem nyitottuk ki őket. Néhányat egymás mellé húztunk, hogy legalább az egyikünk tudjon aludni egy keveset. Jacob eleinte azt akarta, hogy én aludjak, de meggyőztem, hogy inkább ő aludjon. Alighogy lefeküdt a zsákokra, elnyomta őt az álom. Leültem az egyik zsákra, és alaposabban szemügyre vettem a vadászlakot. Egy csomó, rég nem használt, rozsdás nyúlcsapda, és néhány puska lógott az egyik falon, gondolom mind töltetlen volt. Eszembe jutott, hogy régen, még kiskoromban rettegtem az ilyen helyektől, a rémálmaimban folyton ehhez hasonló helyek szerepeltek. De ezeket már régen kinőttem, nem féltem az ilyen helyektől. Persze tudtam, hogy teljesen nem múlt el a félelmem, valahol, mélyen még mindig bennem élt, de próbáltam elnyomni.
Még egyszer körbenéztem a vadászlakban, és meg akadt a szemem Jacobon. Néhány nap alatt teljesen beleszerettem, ezt pedig magamnak is alig akartam bevallani. Éreztem, hogy egyre álmosabb leszek, és ezt még tetézte a kint keletkezett hatalmas vihar hangja is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve odakuporodtam Jacob mellé a rögtönzött ágyra, és a kint dúló vihar hangjai néhány per alatt elaltattak
Hajnalban arra ébredtem, hogy Jacob átkarolja a derekam. Gondoltam, hogy álmában megérezte, hogy ott vagyok mellette, és ezért karolt át. De akárhogy is nézzük, jól esett. Picit közelebb húzódtam hozzá, és lassan visszaaludtam.
Néhány órával később felébredtem. Jacob nem volt mellettem, így hirtelen azt hittem, hogy valami baja esett, de a következő pillanatban belépett az ajtón, kezében egy csomó gyümölccsel.
- Jó reggelt! - mosolyodott el.
- Neked is jó reggelt – mosolyogtam.
- Nézd csak, miket találtam! – tette le az egyik előttük heverő zsákra a gyümölcsöket.
- Hol találtál ilyen finomságokat? – kérdeztem mosolyogva.
- Az maradjon az én titkom – kacsintott rám.
Megreggeliztünk, utána pedig megvitattuk, hogy hogyan tovább. Hisz nem maradhattunk a végsőkig a vadászlakban…
- Lehet, hogy feladták már… - mondtam.
- Hát, a vihar lehet, hogy elriasztotta őket, de… szerintem meg lehetne próbálni, hogy hazamegyünk – javasolta.
- Megpróbálhatjuk – mosolyogtam, de hirtelen elkomorodtam, mert eszembe jutott valami – de ha rájönnek, hogy másfelé mentünk, még elénk vághatnak.
- Ebben igazad van. Akkor merre menjünk? – kérdezte.
- Lássuk csak... Ha egy idióta lennék, akkor biztos arra számítanék, hogy visszamegyünk – kezdtem hangosan gondolkodni – Akkor elvileg a rezervátumon kívülre kell mennünk. Bár lehet, hogy Karl nem akkora hülye…
- Viszont, ez egy dobást megér. Ahogy ismerem Karlt, akkora idióta, mint hisszük, így szerintem túl sokat nem veszthetünk, ha megpróbáljuk.
- Rendben – mosolyodtam el.
Még pihentünk egy kicsit, és utána útnak indultunk. Kb. 1 óra elteltével már kint is voltunk az erdőből, viszont balszerencsénkre belefutottunk Karlba és a csapatába. A találkozás pedig elkerülhetetlen volt, mert az erdő és a rezervátum szélénél vártak ránk. Mikor megláttam őket, megtorpantam.
- Karl mégsem akkora barom, mint hittük… -mondtam ijedten.
- Igazad van… -mondta Jacob látszólag nyugodtan, de hallottam a hangján, hogy korántsem nyugodt.
- Na végre! Már kezdtem azt hinni, hogy az erdőben akartok maradni – mondta Karl vigyorogva.
- És most végre elintézünk titeket! – mondta Mike.
- Ne örülj ennyire előre – mondta hűvösen Jacob.
- Még fordulhat a kocka – mondtam.
- Ne reméld – vigyorodott el Karl.
- Most végetek! – kezdett el röhögni Mike.
Sajnos ezúttal igazuk lett. Nem tudtunk menekülni, és négyen támadtak kettőnkre.
Karl, Mike, Jonathan, és Joe ránk támadt. Pontosabban először csak Jacobra, mert ő elém állt, hogy megvédjen. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy félholtra verték. Ezt a sorsot én sem úszhattam meg. Átváltoztam, remélve, hogy ezzel elriasztom őket, de tévedtem. Az ártó kezek vészesen közeledtek felém, és el is értek. Ahol csak értek, rúgtak és ütöttek.
Egy hirtelen felbukkant árny közeledett felénk a semmiből. Vagyis… hogy pontosítsak, nekünk csak akkor tűnt fel a közeledő alak. A körülöttem állók elslisszoltak, mert nem tudták, ki az, aki közeledik felénk, és attól tartottak, valami rendőr a városból. Visszaváltoztam, már volt időm rá, az alak pedig még túlságosan távol járt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Felhúztam magam ülő helyzetbe, majd nagy nehezen felálltam, és odabotorkáltam Jacobhoz. Letelepedtem mellé, és rájöttem, hogy elegendő lett volna, ha csak odamászom hozzá. Mindkettőnk eléggé rossz bőrben volt, bár ez rajta sokkal jobban meglátszott, mint rajtam. Hiába, nem engem vertek félholtra… Jake kábán rémnézett, majd óvatosan felült, de majdnem visszazuhant a betonra. Az egyik kezét óvatosan a térdemre tette, így próbált megtámaszkodni, hogy nehogy elvágódjon a betonon. Ami nem lett volna túl szerencsés, hisz már így is tele volt kisebb-nagyobb horzsolásokkal, és szerintem néhány zúzódást is összeszedett.
Az alak eközben egyre közelebb ért, és lassan kibontakozott egy lány sziluettje. Az illető egyre gyorsabban közeledett, rájöttem, bizonyára fut. Hosszú percekbe telt, mire mindketten összeszedtük magunkat egy kicsit.
A lány lassan odaért hozzánk, és felismertem. Nat volt az.
- Te jó ég, jól vagytok? – kérdezte ijedten.
- Még egyben vagyunk, nyugi – mosolyodott el halványan Jake.
- Helyrejövünk – mosolyodtam el én is.
- Azért szerintem nem ártana, ha megnézetnétek magatokat egy dokival… - mondta még mindig kissé ijedten Nat.
- Muszáj? – kérdeztem fintorogva.
Nem igazán szerettem kórházba járni, habár az orvosokkal semmi bajom sem volt. Inkább a kórház szagát utáltam.
- Igen, muszáj – döntötte el Nat.
Halkan felsóhajtottam, majd feltápászkodtunk. Lassan elbotorkáltunk Nat közelben parkoló kocsijához, de ez sem bizonyult egyszerűnek, mert Jacob minduntalan majdnem orrabukott.
Beszálltunk Nat kocsijába, ő pedig elfuvarozott minket a kórházba. Ott szerencsére nem voltak túl sokan, így hamar sorra kerültünk. Charlisle mindkettőnket megvizsgált, majd megállapította, hogy egyikünknek sincs túl komoly sérülése. Pláne, hogy farkasok vagyunk, így a sérüléseink gyorsabban gyógyulnak, mint az átlag embereké. Így csak bekötözte a bal alkaromat, Jacobnak meg felírt egy fájdalomcsillapítót az oldalára, amit eléggé felhorzsolt szegény. A vizsgálat után a portán kiváltottuk a tablettákat, utána Nat elfuvarozott minket a házamhoz. Meg akartuk hálálni neki, amit ma tett, így rávettük, hogy bejöjjön velünk, és sikeresen átbeszélgettük az éjszakát. Szerencsénk volt a másnappal: Natéknél csőtörés volt, minket meg dr. Cullen kiírt az elkövetkezendő hétre.
A napok kissé unalmasan teltek a semmittevéssel, így néha néhány órára Jacob átjött hozzám beszélgetni Ennek hatására azért valamivel javult a helyzet, és a napok kezdtek felpörögni, valahányszor itt járt.
A péntek lassan eljött, és mindhárman a nappalimban ültünk. Egy levélre meredtünk, amit anyámtól kaptam. Féltem kinyitni, nem tudtam, mire számítsak. Végül Jacob és Nat unszolására rászántam magam, hogy felbontsam. Megdöbbenve olvastam fel anyám sorait:
- „Drága lányom, apád és én úgy gondoltuk, jobb, ha megtudod az igazat. Végül is elég nagy vagy már ahhoz, hogy megtudhasd. Örökbe fogadtunk. Ami ennél is fontosabb, és amiről feltétlenül tudnod kell: a vérszerinti anyád félig vámpír és félig vadmacska volt, apád pedig farkas. Végeztünk egy kis magánnyomozást, amelyből megtudtuk, hogy a szüleid autóbalesetben meghaltak néhány hónapos korodban, ezért kerültél árvaházba. Nagyon sajnáljuk az egészet, és azt is, hogy nem mondtuk el hamarabb. Remélem, nem haragszol ránk annyira, csak féltettünk az igazságtól.
Szerető pótszüleid”
Na jó, ez most kicsi sok – mondtam megdöbbenve.
Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem. Ez a hír villámcsapásként ért, és ahogy a többiekre néztem, ők is nagyon meglepődöttnek tűntek. Végül arra a döntésre jutottunk, hogy ez a pár sor mit sem változtat rajtam, az vagyok, aki voltam, és az is maradok. Még ennek a szörnyű információnak a birtokában is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése