19. fejezet

(Daniel)

Az esküvő nagyon szép volt, anyuék pedig nagyon boldogok. Persze, nem csak akkor, ők mindig azok voltak.

A konyhában ültek, míg én a nappaliban játszottam nagyapával. A nászutat tervezgették, hallottam – noha fogalmam sem volt, mi lehet az. De azt is hallottam, hogy nem biztosak benne, hogy el is tudnak majd menni.

- Ugyan fiam, legfeljebb később mentek. Az sem baj – mondta nekik nagyapa.

- Igen, ez is igaz – jöttek ki hozzánk.

- Még helyet sem találtunk – mondta anya.

- Csak annyit tudunk, hogy valami napos helyre szeretnénk menni – tette hozzá apa.

- Majd kitaláljátok – lépett be a házba Caine bácsi, - Tudtok valami jó helyet, ahová elhívhatnám vacsorázni Vivekát?

- Port Angelesben van egy jó étterem – mondta anya segítőkészen.

- És onnan a visszaút is beletelik egy kis időbe – kacsintott rá apa. Én ebből nem sokat értettem. Csak azt, hogy Caine bácsi el akarja vinni vacsorázni Viveka nénit.

- Rendben, köszi! – mondta Caine bácsi hálásan, és elviharzott.

A következő pillanatban megszólalt a telefon. Anya odaperdült hozzá, és felvette.

- Szia Hell! – hallottam Alice néni hangját. – Át tudnál jönni most rögtön?

- Persze, megyek – mondta anya, és letette a kagylót.

- Mi az, kicsim? – kérdezte apa, és átölelte őt.

- Alice megkért, hogy menjek át hozzájuk – mondta anya gyorsan.

- Akkor menj – mosolygott rá apa, és megcsókolta. Rosszul leszek!

(Heyley)

Átszaladtam a vámpírtanyára, ahol a kanapém Bella ült. Feltűnt, hogy a lány sápadt, és vért ivott egy bögréből. Ahogy jobban szemügyre vettem, azt is észrevettem, hogy eléggé gömbölyödik.

- Szia Bella! Gratulálok – mosolyogtam rá.

- Szia Hell! Köszönöm – mosolyodott el. – De azért máshoz is gratulálhatsz – mutatta a kezét, amin egy gyönyörű gyűrű volt.

- Összeházasodtatok? – kérdeztem kíváncsian. – Mikor?

- Néhány héttel ezelőtt – mondta Boldogan. – Sajnálom, hogy nem lehettetek ott, de nektek tényleg minden összejött – tette hozzá szomorúan.

- Semmi baj. Akkor az esküvőtökhöz is gratulálok – mondtam vidáman.

- Hell, gyere csak! – hívott félre Alice. – A többiek elmentek vadászni, de azt mondták, hogy adjam át neked az üzenetüket. Carlisle és Esme felajánlotta nektek, hogy elmenjetek Esme-szigetére nászútra. Edward és Bella is ott volt – hadarta.

- Tényleg? Ez csodálatos, köszönjük – hálálkodtam.

- Emmett és Rose meg azt, hogy fogadjátok el.

- Én azt mondom, hogy remekül fogjátok magatokat érezni – mondta Bella ábrándozva. Biztosra vettem, hogy a nászutas emlékekben gyönyörködik.

- Szerintünk is – mosolygott rám Alice.

- Tényleg nagyszerű, és köszönjük, de biztosan ezt akarjátok? – kíváncsiskodtam.

- Igen, tényleg ezt akarjuk – felelte Bella határozottan.

- Oké, ha biztosak vagytok benne, akkor elfogadom – mondtam hálásan.

- Örülök – mondta Alice vidáman. – Danielt viszitek?

- Még nem tudom, de valószínű – feleltem.

- Ha úgy döntötök, hogy mégsem, szívesen vigyázunk rá – biztosított Alice.

- Csak a magad nevében beszélj – intette le Bella. – Én jelenleg mozdulni is alig tudok…

- Majd megbeszélem Jake-kel, hogy mi legyen Dannie-vel – mosolyogtam biztatóan Alice-re.

- Rendben, elintézem a repülőjegyeket, és felhívlak, hogy mikor indulhattok – mondta a vámpírlány, és telefonálni kezdett. Én pedig hazaindultam, és elbúcsúztam tőlük.

Otthon elmondtam Jake-nek, és úgy döntöttünk, hogy a fiunkat is elvisszük. Felhívtam Alice-t, és lemondta ma döntésünket, ő pedig elmondta, hogy a jegyek a reptéren várnak minket, és akár már ma is indulhatunk. Megköszöntem – még egyszer - , majd telefonáltam a bátyámnak is. Nem vette fel, biztosra vettem, hogy már Vivekával van; így sms-t írtam, hogy nászútra mentünk, Danielt is visszük.

Gyorsan összepakoltunk, elköszöntünk Billytől, és autóba ültünk. Jake elvezetett a reptérig, ahol valóban ott vártak minket a jegyek. Felültünk a gépre, és már nagyon vártuk, hogy ott legyünk Esme-szigetén.

- Nayeli – súgta Jake a fülembe, mielőtt földre szálltunk. Csodálatosan hangzott, bár nem értettem. – Ez annyit jelent, hogy szeretlek – mosolygott értetlen tekintetem láttán.

- Én is téged – mosolyodtam el.

Landolás után végre szemügyre vehettük a szigetet. Meseszép volt, pálmafák mindenütt, a tenger égkék színben pompázott – az egész varázslatos volt. Örültem, hogy végül elfogadtam Alice ajánlatát. Ennél jobbat keresve sem találtunk volna.

A nyaraló is tökéletes volt – minden megvolt benne, amire szükségünk lehetett. Talán még több is, bár nem néztem be minden szekrénybe.

(Viveka)

El sem hiszem, hogy Caine randira hívott! De tényleg! Azok után, ahogy a kapcsolatunk indult… és most mégis Port Angelesbe megyek vele vacsorázni. Hihetetlen volt! Annyira boldog voltam, hogy randira hívott! Ugye ez tényleg randi? Ugye nem csak reménykedem?

Port Angeles csodaszép volt, ahol pedig az étterem állt, egymást érték a kis üzletek. A város tele volt nyüzsgéssel – ez azonban nem tetszett annyira, hogy én a nyugodt környezethez voltam szokva. De ettől eltekintve nagyon kellemes volt.

Sokan voltak az étteremben, de Caine előrelátásának – és asztalfoglalásának – hála volt helyünk. Átnéztük az étlapot, rendeltünk, és utána egész este beszélgettünk.

- Mondd, te randiztál valaha valakivel? – kérdezte mosolyogva. Na ne, ennyire feltűnő lenne?

- Nem – feleltem vonakodva. – Amint jelentkezett ez a farkasos „probléma”, a hozzám hasonlóakat kezdtem keresni. Tudni akartam, hogy vannak-e még olyanok, mint én; vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen? – vallottam be.

- Szerintem inkább szerencsés vagy, semmint szerencsétlen – mondta őszintén. – Ha nem jöttél volna ide, lehet, hogy sohasem találkozunk.

- Igen, ez igaz – mosolyodtam el. – És te mit szólsz az itteni élethez? – váltottam témát, remélve, észreveszi, hogy ez a randis dolog kissé kényelmetlenül érint.

- Kellemesebb, mint amire számítottam.

- Mi a véleményed a húgodról és a sógorodról? – kíváncsiskodtam.

- Hell aranyos lány, jobb tesót szerintem kívánni sem kívánhatnék. Jake is rendes, és azt hiszem, ha nem bántja meg Hellt, akkor nagyon jó barátok lehetünk – mondta tűnődve.

- Miért bántaná meg? – lepődtem meg. Vállat vont. – Látszik, hogy még nem voltál Jake-kel őrjáraton. Akkor nem gondolnád, hogy megbánthatja.

- Miért? – most ő lepődött meg.

- Minden gondolata Hell körül szokott forogni – feleltem egyszerűen.

- Tényleg? Akkor azt hiszem, feleslegesen aggódom – mondta megkönnyebbülten.

- És mik a terveid? – kérdeztem rá. Abban reménykedtem, hogy itt marad.

- Még nem tudom. Jól érzem magam itt, úgyhogy elég nagy az esélye, így maradok. A falka és a vámpírok is rendesek velem, így panaszra nem lehet okom.

- És hol fogsz lakni?

- Hát, majd kinézek magamnak egy házat, de egyelőre Helléknél tanyázok. És te kinél laksz?

- Én Leah-nél lakom. Nagyon rendes…

- Rendes? – horkantotta Caine. – Amikor ide kerültem, egyszer voltam vele őrjáraton, de az is elég volt. A gondolatai… hát, nem finomkodom, eléggé őrjítőek.

- De érthető, hogy haragszik Samre. Otthagyta őt Emilyért.

- Mikor volt az már… - legyintett.

- Mindegy, velem akkor is rendes. ÉS azt hiszem, kezd megnyílni előttem.

- Szerintem hagyjuk a Leah-témát – mondta végül. Láttam a szemeiben, hogy nem akart veszekedni. Főleg nem Leah miatt.

- És mi a véleményed Danielről? Végül is, a húgodat kerested, és egy egész család szakadt a nyakadba… - váltottam gyorsan témát, ami jó messze esett Leah-től.

- Ó, ő nagyon aranyos, imádom a srácot. Én inkább örülök, hogy egy ilyen környezetbe csöppentem. Tudod, eddig a család számomra nem jelentett semmit. Itt viszont értelmet nyert – mondta, és közben a szeme örömtől csillogott.

- Örülök, hogy így vélekedsz – mosolyogtam rá.

- Hidd el, én is.

A vacsora után hazavitt, és egy újabb randit beszéltünk meg.

(Caine)

Viveka miatt már volt pár álmatlan éjszakám. Nagyon csinos volt, kedves… és azt hiszem, velem is megtörtént. Igen, minden valószínűség szerint bevésődtem a lányba.

Feltettem már néhányszor a kérdést: ha nem vésődtél volna bele, randiznál vele? A válasz pedig minduntalan igen volt. Ostobaság lett volna egy ilyen lányt elengedni. ÉS amúgy is. Nekem is jár egy kis boldogság, nem?

- De - suttogtam magamban. De hogyan is titkolhatnám el, hogy kilencven százalékában úgy néz ki, bevésődtem Vivekába? Nem akartam még, hogy bárki is tudja. Főleg ő nem. Nem akartam bajba keverni.

Sokáig gondolkoztam, és csak akkor kaptam észbe, mikor az órára esett a pillantásom – hajnali négy. Fáradt voltam, de járni akartam egyet. Főleg most, hogy pillanatnyilag én őrzöm a házat. Épp nyitni akartam az ajtót, mikor egy árny elsuhant előttem. Azonnal felismertem illatot... Alice. Mit akarhat ilyen korán? Ajtót nyitottam neki.

Már kezdtem megszokni az illatát, de annyira hirtelen és erősen ért, örültem, hogy képes vagyok nem ráncolni az orrom.

- Alice, mi járatba itt? - néztem érdeklődően a feszült vámpírra.

- Látomásom volt - hadarta. – Bella jövőjét kutattam, de minden gondolata Jake lehet, mert ő jelent meg nekem. Aztán Hell és így te - mondta aggodalmasan.

- Mit láttál? – kérdeztem feszülten.

- Az apád – felelte azonnal. – Keres téged, nem tudom, miért. De annyi biztos, hogy ezzel a Volturi figyelmét is felkeltette. Egyelőre ne mondd el senkinek… tudod… Vivekát…

- Te tudsz róla? De honnan? – hebegtem.

- Persze, még a vak is látja – somolygott. – Nem kell a jövőt látnom, hogy észrevegyem, lassan együtt lélegzel vele. A bulin is, például. Ha mozdult, te is mozdultál. Csak az ilyen aprócska dolgokat nem veszitek észre ti, halandók.

Lehajtottam a fejem, nem is ellenkeztem a „halandó” megnevezésen.

- De ne aggódj, majd szólok, ha tisztán látok. Egyetlen problémám, hogy a vérfarkasokat nem látom, nem is értem, hogyan láttalak téged. De azt tudom, hogy sokra viszitek még a lányotokkal. Legalábbis láttam veled egy kislányt. Cassie-nek hívták, a kedvenc csillagotok, a Cassiopeia után. Le sem tagadhattátok volna, de ennél többet nem tudok.

- Lesz egy lányunk? Szóval Viveka is…

- Igen, ő is.

Furcsa melegség árasztott el. Főleg, mikor kimondta a kislány nevét. Csodálatos volt.

Az életemből kifolyólag féltem az apaságtól – hogy olyan leszek, mint az enyém –, de most mindez elpárolgott.

Soha nem tudtam mi igazán a bevésődés. Most viszont minden gondolatom Viveka volt.

- Most mennem kell. Jobban teszed, ha olvasol. Sajnos nem tudom elképzelni, milyen is ez. Viszont tudom, milyen, ha teljes szívedből szeretsz. És a bevésődést is sikerült valamennyire megértem Jake és Hell szerelme által.

- Alice, te mindig meg tudsz lepni. A vámpírokról alkotott véleményemet újra és újra meghazudtolod. Nem csak te, a családod is. Azt hittem, a vámpírok mindenütt egyformák, de ti ráébresztettetek a tévedésemre. Ti nem vagytok vérengző szörnyek.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan a vámpírlány. Biztos voltam benne, ha képes lett volna rá, elpirult volna.

Elsétált, én pedig bezártam magam mögött az ajtót. Körülnéztem, és elindultam. Alig tettem pár lépést, mikor a távolban megláttam egy ismerős farkast. Nem akartam átváltozni, és láttam rajta, hogy ő sem. Azt viszont tudtam, hogy ok nélkül nem keresett volna fel, beszélni akart velem.

Így bementem a házba, felvettem egy régi farmert, aminek már édes mindegy volt, szétszakad-e vagy sem. Utána ismét bezártam a házat, és átváltoztam. A következő pillanatban már a mancsaimat simogatta a nyirkos, puha fű.

- Leah, mit keresel itt? – kérdeztem kíváncsian. - Miért nem változol át?

- Nem akartam, hogy más is hallja. Ugye minden rendben? Miért járt itt Alice? Ugye nincs baj? – záporoztak belőle a kérdések.

- Nincs semmi baj. Hell és Jake jól vannak – próbáltam megnyugtatni. – Csak mondott pár dolgot.

- Akkor megnyugodtam. Tudod, nem szerettem volna, ha bajt közöl. De nemrégiben láttunk pár furcsa, idegen vámpírt. Arra gyanakszunk, hogy a Volturi kémjei vagy testőrjei. Nem akartam szólni Jake-nek, hiszen olyan régóta készültek már a nászútra.

Most valahogy egy másik Leah-t láttam. Nem azt, akit megismertem. Együtt érző volt. Talán ez az oldala volt az, amiről Viveka mesélt.

Akaratlanul is átsuhant a fejemben a neve, mire Leah felvonta a szemöldökét.

- Viveka? Mi van vele? Sok dologra tanít. Főleg arra, hogyan lépjek tovább. Tudod, agyaltunk rajta, hogy nekünk nem lehetnek gyerekeink, míg nektek, fiúknak igen. De Viveka szerint lehetséges, hiszen Hellnek is összejött. Pedig elméletben neki sem lehetne gyereke. Ettől teljesen fel lettem spanolva. Olyan jó lenne egy gyerkőc…

Leah és a gyereknevelés? El sem hittem volna el, ha nem ő maga mondja. Kíváncsian felhúztam a szemöldököm, hátha mond még valamit erről.

- Amúgy a csaj egyfolytában rajtad kattog. Izé… nincs kedves átjönni valami reggeli-félére? Szeretném neki valahogy meghálálni a dolgokat…

A szívem akkorát dobbant, hogy szerintem még Cullen papa is hallotta a vámpírlakban. Leah meg csak vigyorgott. Bosszantó.

- Vegyél fel valami normálisat, öt perced van. Itt megvárlak – mondta végül.

A ház előtt változtam vissza. Felrohantam az emeletre, elkezdtem válogatni a ruhák között. Vagy egy tucat pólót felvettem, és már a farmert húztam, mikor Leah – vagy negyedjére – dudált. Tudtam, hogy már sokszor öt perc telt el.

- Caine, ideje indulnod! – szólt ki álmosan Billy a szobájából.

Benéztem hozzá, éppen csak annyira, hogy elköszönjek, és bocsánatot kérjek, amiért felvertem. Ő csak legyintett, én pedig beültem Leah mellé.

- Na végre! Komolyan, virágért még nem akarsz elmenni? – élcelődött.

- Nagyon vicces. Ha tehetném, elmennék; de az, amelyik most is nyitva van, még farkasként futva is három óra… - morgolódtam.

- Figyelj, ha akarod… mondd el nyugodtan.

- Nem, jó ez így – legyintettem.

Leah a rádiót kezdte babrálni, míg végül megállt az egyik csatornánál. Talán éppen merő véletlenség, de egy olyan szám ment, amire lehetett volna akár romantikusan táncolni is. Furcsa volt.

Még félúton sem járhattunk, mikor a lány elkezdte idegesen csavargatni az adókat.

- Oké, figyelj. Csak táncolni akarsz vele, vagy tovább is lépsz? – nézett rám mogorván, én pedig igyekeztem nem tudomást venni a kérdéséről, és mereven kifelé bámulni.

Az út többi része csendben, de meglepően gyorsan telt el. Menet közben pedig Leah is megnyugodott – ez sem egy utolsó szempont. Mikor végre odaértünk, bekísért a konyhába, és megkért, üljek le. Körbenézett az alsó szinten, de nem találta Vivekát.

- Lehet a szobájában van. Ajtó jobbra… - mondta egyszerűen.

- Lent vagy fent? – vontam fel a szemöldököm.

A lány fásultan felfelé mutatott. Tényleg… mintha Viveka mesélte volna egyszer, hogy szeret a padláson lakni, mert onnan mindent látni.

Elindultam felfelé, lépcső lépcsőt követett – és furcsa, de otthon éreztem magam. Mintha mindig is itt éltem volna.

Talán Viveka miatt, nem tudom.

Ajtó jobbra… igen, ez az. Résnyire nyitva volt. Beléptem, de a lányt sehol sem láttam. A ruhák ki voltak készítve az ágyra, és hallottam a víz csobogó hangját. Zuhanyozott, ha a hallásom nem csalt meg. Szívesen csatlakoztam volna hozzá, de mégsem tettem. Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, mert abban a pillanatban kilépett a fürdőből.

- Oké, megvolt a szia, hogy vagy, hiányoztál üdvözlés? – szólalt meg hirtelen Leah az alsó szinten.

Lementünk, és Leah-t egy teásbögre társaságában találtuk, és egy hintaszékben ült.

- Jézusom, ennek nagyon édes illata van. Mi ez? – kérdeztem kissé fintorogva. Nem voltam hozzászokva az ilyen intenzív illatokhoz.

- Saját recept. Különböző gyógyfüvekből készült, meggátolja a meddőséget, tudod, nálunk, csajoknál. Nem tudom, Hell ivott-e egyáltalán valamit, vagy neki csak simán ment, mert bevésődött farkastól talán könnyebb… Meg egészségesebb lesz tőle minden szervünk. És azóta nem vagyok depressziós – hadarta Leah, és belekortyolt a teába.

- Te jó ég, mi minden van ebbe? – kérdeztem, és elindultam a hintaszék felé, de Viveka előttem termett.

- Nem, ez anyáról lányára száll, ne akard megtudni! – hadarta kedvesem. Már hívhatom egyáltalán így?

- Ez olyan titok, amit fejből nem tudsz, mi? – vontam fel a szemöldököm.

- Naná, hogy nem, a kis füzetembe van felírva – vigyorgott Leah. Vigyorog? Ez nagyon szokatlan tőle.

- Canabis is van benne? – tettem fel a kérdést, mire mindketten neheztelően néztek rám.

- Persze, és a falka meg csajok nélkül maradt, mivel teljesen be voltak lőve… - forgatta a szemeit Leah.

Erre síri csend telepedett ránk, és azt hittem, elsüllyedek.

- Kértek teát? – kérdezte halkan Leah, megtörve a csendet.

- Elég ennyi – felelte Viveka. A hanglejtéséből azt sejtettem, nem az én beszólásom miatt lett csend…

- Mi a baj? – kérdeztem óvatosan.

- Sétáljunk – vágta rá Viveka, mire a gyomrom fájdalmasan görcsbe rándult.

- Ez az, sétáljatok csak – kuncogott Leah, és lopva Vivekára nézett.

Viveka elindult, én pedig követtem. Nem tudtam, mit mondjak neki, vagy éppen mit tegyek. Egyszerűen csak mentem utána, és vártam, hogy mondjon valamit.

Ám sokáig csendbe burkolózva haladtunk előre, egyre beljebb az erdőbe. Végül hosszú kutyagolás után megállt egy tó mellett, és felém fordult.

- Mi lenne, ha felhívnánk Helléket, és megkérdeznénk, mi van velük? – vetettem fel, részben azért, hogy mondjak valamit, részben pedig azért, mert Alice azt mondta, rám gondolnak. Talán aggódtak, nem tudom.

- Szerintem inkább ne zavarjuk őket. Lehet, hogy épp a második babára gyakorolnak, míg Daniel alszik – felelte a lány halkan.

- Figyelj… - kezdtük el egyszerre.

- Akkor mondd – sóhajtott lemondóan.

- Nem, kezd csak te – ellenkeztem.

- Észrevettem, hogy most nagyon szétszórt vagy. Miért? – kérdezte kíváncsian.

- Hát tudod… - nem tudtam befejezni, mert megjelent a fák között Seth. Ami jól jött, mert hirtelen beugrott, hogy Alice megkért rá, ne mondjam el senkinek, hogy Vivekába vésődtem be. Pedig majdnem elárultam neki…

A farkas ránk nézett, én pedig beletörődtem, hogy egy egész jó pólóm és nadrágom fog atomjaira hullani. Ahogy átváltoztunk, Seth hangja szólalt meg a fejünkben.

- Volturi testőröket láttunk nem messze a várostól – hadarta a srác.

- Sam mit mondott? Tudja már? – kérdeztem feszülten.

- Persze, ő küldött értetek. Leah-t már felszedtem, ő árulta el, hogy sétálni indultatok – magyarázta Seth.

- És még mondott valamit? – kérdezte Viveka.

- Csak annyit, hogy járőrözzünk! – szólalt meg Paul.

- Sejthettem volna, hogy ti is itt vagytok – jegyeztem meg halkan, inkább csak magamnak.

- Mi mindig – mondta vidáman Quil.

- Ez alap. Főleg, ha köpenyes vámpírok szaladgálnak a város körül – nevetett Embry.

A város körül rohangáltunk mi magunk is, de nem láttunk senkit és semmit. Aztán egyszer csak, amikor beesteledett, a távolban megláttuk őket. A szél felénk fújt, így csak mi érezhettük a szagukat, ők nem érezhették a miénket. Hárman voltak. Valószínűleg csak felderítők, de miért?

- Mit keresnek ezek itt? – mordult fel Leah.

- Ezt én is szeretném tudni – jegyezte meg Sam. – Caine, nem szívesen mondom, de fel kell hívnod a nászutasokat. Most mindenkire szükségünk van.

- Rendben – egyeztem bele.

- Vigyázz magadra – nézett rám Viveka, majd futásnak eredt, ahogy Seth is.

- Te is – mondtam halkan, és hazaindultam.

A kert felől mentem, reméltem, a hátsó ajtó nyitva lesz. Szerencsére Billy nyitva hagyta, így én be tudtam rajta surranni.

Visszaváltoztam, és gyorsan tárcsáztam. Míg vártam, hogy valaki felvegye a mobilt, magamra rángattam az egyik farmerom.

- Igen? – hallottam Jake álmos hangját. Nem Hell mobilszámát tárcsáztam? Na mindegy.

- Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom, de haza kell jönnötök – hadartam.

- Miért? – kérdezte Jake. Imádom az ilyen egyszavas mondatait, de komolyan.

- A Volturi kémkedik. A város határán kóborolnak a felderítők – mondtam türelmesen. Eszembe jutott, hogy én is ilyen lennék, ha álmomból vernének fel.

- Én még aludni akarok! – hallottam Hell morcos hangját.

- Oké, megyünk – ásított Jake. – Ha van valami hír, hívj fel – kérte, és láttam magam előtt, hogy magához öleli a húgomat.

- Ez csak természetes – bólintottam, és letettem a telefont.

(Heyley)

Annyira sajnáltam, hogy itt kell hagynunk ezt a csodás helyet! Annyira élveztem az ittlétet, és teljesen elvesztettem az időérzékemet – nem tudtam, milyen nap is van.

Jake arca eléggé nyúzott volt – tudtam, hogy rémálmai vannak, noha sose vallotta volna be nekem. De néha, amikor éjszaka felébredtem, hallottam, ahogy álmában motyog.

Talán beszélnem kéne erről Caine-nel. Ő csak többet tud nálam a férfi lélekről. De talán azért is kéne vele beszélnem valamiről, hogy a testvéri köteléket erősítsem.

A nap első sugarai lassan kúsztak be a szobába. Félhomályban még csak sejtettem, hogy nyúzott és nem sokat aludt, de most megrémített. Nagyon fáradtnak tűnt.

- Jake, mi a baj? – kérdeztem óvatosan.

- Semmi. Nem akarok innen elmenni, olyan jó volt, de olyan rövid. Emlékszel? Mikor Daniel elaludt, kiszöktünk a partra…

- Igen, én pedig állandóan azon aggódtam, mi lesz, ha felébred… - mosolyodtam el. Daniel nagyon jó kisfiú volt, és ha egyszer elaludt, akkor órákra kiütötte magát.

Elpirultam. Nagyon jó volt vele újra kettesben lenni. Imádtam a fiamat, de ez már hiányzott.

- Menjünk haza – simogatta meg a karom.

- Én sem akarok elmenni, de gondolj… a többiekre – mondtam halkan.

- A többiekre? Nem inkább az új farkasokra? – vonta fel a szemöldökét.

- Oké, akkor Vivekára és Caine-re. Nem hiszem, hogy a felbukkanásuk véletlen lenne. Nem félek, csak úgy érzem, jobb, ha valaki összefogja őket.

- Talán nekem kellene? – nézett rám szúrósan.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak tudod… ők kicsit másabbak, mint mi, nem lehet pontosan tudni, mire számíthatunk. Nem hátrány, ha kiismerjük őket… és Caine… vannak titkai.

- Hell… - mondta Jake vészjóslóan.

- Oké, oké, leálltam! De legalább Vivekát ki tudom majd faggatni, mi történt…

- Ideje pakolnunk, hamarosan indul a gépünk… - váltott témát. – Fura lesz otthon.

- Igen, ez igaz – értettem vele egyet.

Daniel még aludt, amikor a karomba vettem, és elindultunk.

(Caine)

A reptéren vártam Jacobékat. A többiek még a Volturi kémeket vadászták, így nekem jutott ez a feladat.

Fura érzés volt távol lenni Vivekától. Úgy éreztem, muszáj legalább Jake-ket megkérdeznem erről az egészről.

De mikor megláttam őket, valami megzavart. Az a valami pedig Daniel volt, ahogy Hell ölelgette. Valahogy rám is hatással volt, még soha nem éreztem ilyet.

Jake mosolygott rám. Szerencsém volt, hogy nem voltunk farkasok, mert akkor belémlátott volna. Azt pedig még nem akartam.

- Caine bácsi! – nyújtózott felém Daniel. Amint közelebb értek, Hell mosolyogva átadta a kissrácot.

- Szia öcskös! – mosolyogtam rá. – Hú, Jake, kicsit nyúzott vagy.

- Kösz haver, de te sem vagy éppen csúcsformában – jegyezte meg élcelődve.

- Egyezzünk meg abban, hogy egyikünknek sem volt jó éjszakája – ajánlottam.

- Hol van Viveka? – kérdezte hirtelen Hell, mire elvörösödtem.

- A többiekkel – feleltem. - Sam engem küldött elétek.

- Meséld el, mi folyik itt pontosan? – kérte Jake.

- Mi se sokat tudunk. Valamiért itt szaglászik a Volturi, de a városba eddig nem jöttek be. Carlisle tárgyalni akar velük – magyaráztam.

- Ugyan miről? – kérdezte Hell. – Ha nem tesznek semmit, akkor miért kellene tárgyalni velük?

- Hogy megtudjuk, mit akarnak – felelte Jake.

- Ahogy visszatértünk a városba, én a falka után mentem, Jake és Hell pedig hazament lepakolni. Később az újdonsült rokonom is csatlakozott hozzánk.

- Hol hagytad Hellt? – kérdezte tőle Embry.

- Otthon maradt Daniellel. Úgy gondolja, így nagyobb biztonságban van – magyarázta Jake.

- Nem bízik bennünk? – kérdezte kissé csalódottan Seth.

- Dehogynem. Csak aggódik – mondta Jake. Igen, azt hiszem, a lány helyében én is aggódtam volna.

- Ez végül is érthető – mondta végül Seth. – Nem tudhatjuk, hogyan reagálna rá a Volturi, ha tudomást szereznének Dannie-ről.

- Igen, tényleg ettől fél – értett vele egyet Jake.

- Várjatok, megvannak! – szólt közbe Quil.

Elmondta, hogy merre jár, mi pedig odamentünk hozzá. Mikor odaértünk, azt hittem, képzelődöm, hogy kísért a múlt. Ugyanis a fekete köpenyes Volturi-tagokkal szemben apámat láttam.

- Biztos benne? Mi nem láttunk semmi ilyesmit – mondta az egyik köpenyes.

- Biztos vagyok benne! – bizonygatta apám. – Biztosan tudom, hogy van itt valahol egy halhatatlan gyermek!

- Caine, nekimegyünk? – kérdezte halkan Jake.

- Szedjük szét! – értettem egyet.

- Fiúk, maradjatok! – parancsolta Sam.

- De a fiam… - próbált ellenkezni Jake.

- Tudom. De ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül – mondta szelíden az alfa.

- Mi is itt vagyunk – mondta halkan Viveka.

- Köszönöm, tényleg – mondta Jake hálásan.

- De tuti, hogy Danielt akarják? – kérdezte Paul.

- Tudsz te még egy különleges kisgyereket? – kérdezte Jake.

- Igazából tudok… - felelte ő halkan.

- Kit? – kérdezte meglepetten a sógorom.

- Reneesme-t – mondta Quil. – Bella és Edward lányát.

- És szerinted ő érdekelné apámat? Várj… akkor most Bells… - kérdezte Jake.

- Igen Jake, vámpír. És igazad van, a fiad valószínűleg jobban leköti – mondta Sam.

- Koncentrálhatnánk a nagyobb problémára? – kértem a falkát.

- Igazad van Caine, Bella most ráér – felelte Jake. – Hazamegyek. Hellnek joga van tudni, mi folyik itt.

- Rendben – bólintott rá Sam. – Mi pedig éberebben járőrözünk. És Jake…

- Igen?

- Vigyázz rájuk.

- Sam, ez természetes.

18. fejezet

(Jake) Carlisle újból eltörte a rosszul összeforrt csontjaimat, és adott egy adag fájdalomcsillapítót is. A morfium megtette a hatását, kezdett kiütni. De még mielőtt elaludtam volna, megkértem a kimenő dokit, hogy szóljon Hellnek. Ha a Cullen-házban van, akkor is. Hallottam, ahogy apró lépések közelednek a vendégszoba felé, ahol én is voltam. A fiúk nem vállalták a kockázatot, hogy felvigyenek az emeletre. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta a szerelmem, egy kisfiúval a kezében. Ő lenne a fiam? Istenem, egy ilyen eseményt elszalasztottam! Szóval ez volt az a rossz érzés, ami egész nap uralt. - Jól vagy? – ült le mellém aggódva. - Jól leszek – feleltem fáradtan. – Rendbe jövök, ne aggódj. Megfogtam a kezét, hogy valamennyire megnyugtassam. A fiam eközben kibontakozott az anyja karjaiból, és odabújt hozzám. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha nem az összetört, jobb oldalamhoz kucorodott volna. Ám ezt Hell gyorsan orvosolta – átemelte Danielt a másik oldalra. - Gyere te is! – kértem immár kissé kómásan. Ő pedig teljesítette a kérésemet, így mindkettejüket átkarolhattam. A fájdalom mellett boldogságot is éreztem – hisz ott volt mellettem a fiam, és a gyönyörű mamája is, aki hamarosan a feleségem lesz. Bár nem értettem igazán, mit számít egy papír, hiszen úgy éltünk, mint a házasok. De tudtam, hogy mindeközben ez fontos neki. Ilyen gondolatok, és a családom mellett talált meg az álom, mely elűzte a fájdalmat. (Heyley) Jake elaludt – a fájdalomcsillapító rendesen dolgozott a szervezetében. De nem csak ő aludt el, hanem a fiunk is. Én azonban nem akartam aludni – csak néztem őket. Boldogság melengette a lelkem, ahogy ott feküdtünk, összebújva. (Billy) A fiam kissé összetörve, de hazatért. Hálás voltam Carlisle-nak, amiért ellátta őt. És megjelent Hell, Daniellel a karjában. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a karomban tarthattam az unokámat. Alig akartam visszaadni az anyjának, de tudtam, hogy Jake örülni fog neki, ha látja őket. Kicsit később begurultam a vendégszobába, és szembesültem bele, hogy a kis család elaludt. Annyira aranyosak voltak! Hell félálomban rám nézett, majd elmosolyodott, és lehunyta a szemeit. Becsuktam a szoba ajtaját, hadd pihenjenek; majd a telefonhoz gurultam, és felhívtam Alice-t. Megkérdeztem, mikor lesz az esküvő, és kell-e segíteni valamit. Persze a válasz egyből az volt, hogy maradjak nyugodtan, ő már mindent megszervezett. Pedig én is ki szerettem volna venni a részem a fiam esküvőjének szervezéséből. De tudtam jól, hogy a kis csodabogár már mindent a legelső nap elintézett. (Jake) Hirtelen fájdalom nyilalt belém, erre ébredtem. A morfium hatása elmúlt, vagy legalábbis múlóban volt. Ahogy ott mocorogtam, felébresztettem a kedvesemet. - Sajnálom kicsim – mondtam halkan. - Semmi baj – mosolygott rám, és megsimogatta az arcom. - Kár, hogy nem lehettem ott, amikor Daniel született… - Tudom, hogy nem tehetsz róla. Majd legközelebb – mondta játékosan. - Legközelebb? – vontam fel a szemöldököm. - Talán – kacsintott rám. - Talán? – kérdeztem vigyorogva. Megsimogattam a hasát, mintha már is ott volna a második gyermekünk. - Oké-oké. Tényleg szeretnék még egy babát, hogy Daniel ne legyen annyira egyedül… de még várjunk vele, rendben? - Rendben kincsem – csókoltam meg. – Szeretlek. - Én is téged – mosolygott rám, és a vállamra hajtotta a fejét. A kezét felcsúsztatta a derekamról a mellkasomra. Óvatos volt, nem akart fájdalmat okozni. Daniel mocorogni kezdett köztünk, és nagy, kerek szemekkel ránk nézett. - Igen, téged is szeretünk – borzoltam meg a haját. Szerencsére elég gyorsan gyógyultam. Már a második napon mankókat kaptam Carlisle-tól, aminek nagyon örültem. Hell mindent megtett, hogy segítsen nekem. Én pedig gyakran lefoglaltam Danielt, hogy szerelmem nyugodtan szorgoskodhasson a konyhában. Ám most mégsem így volt, a fiunk a nappaliban játszott, míg Hell sütött. Csengettek. Nem tudtam, ki lehet az. (Heyley) Csengettek. Kimentem, hogy megnézzem, ki az. - Miben segíthetek? – kérdeztem óvatosan. - Kié az a gyerek? – kérdezett vissza Danielt bámulva. - Ő az én fiam – feleltem büszkén. - Kitől van? – kérdezte gyanakodva. - A férjemtől – feleltem immár óvatosabban. Oké, igazatok van, Jake még nem a férjem, csak a vőlegényem. - Kicsim, ki az? – bicegett ki Jake a vendégszobából. - A neven Caine Wolf – mutatkozott be végre. Ledermedtem. Az nem lehet! – A húgomat keresem. - Nekem nincsen testvérem! – jelentettem ki. Hiszen arról tudnék! Vagy mégsem? - Pedig eléggé hasonlít rád – jegyezte meg halkan Jake. - De ez akkor sem lehet… - próbáltam ellenkezni. - Igazándiból csak féltestvérek vagyunk – jegyezte meg Caine. - Erről apám miért nem beszélt? – kérdeztem halkan. A vonásai valóban hasonlítottak az enyémekre, így kétségem sem volt az igaza felől. De mit keres itt? - Mert az ő oldalán álltam – mondta egyszerűen, mire Jake felmordult. – De rájöttem, hogy ott nincs maradásom – tette hozzá gyorsan, mielőtt rávetettük volna magunkat. - És mit keresel itt? – tettem fel a kérdést. - Apánk sokat beszélt rólad. Úgy gondoltam, megkereslek. És abban is reménykedem, hogy nyugodtan élhetek – magyarázta Caine. - Ezért kerestél fel minket? – értetlenkedett Jake. - Igen – bólintott Caine. - Mit akarsz tőlünk? – kérdeztem rá. - Csak egy kis segítséget – felelte egyszerűen. Őszintének tűnt. - Gyere be! – mondta engedékenyen Jake. Odébb álltam az ajtóból, Caine pedig belépett rajta. Leültünk a kanapéra, és beszélgettünk még egy darabig. Végül megegyeztünk, hogy egy időre megkaphatja a fenti vendégszobát. Ahogy a napok teltek, kezdtem megszokni Caine jelenlétét. Azt hiszem, ehhez az is hozzájárult, hogy nem próbált megölni minket. Jake pedig napról-napra jobban lett, aminek nagyon örültem. De azt hiszem, volt valaki, aki még nálam is boldogabb volt – Alice. Hiszen így hamarabb mehetek majd férjhez! Ez be is bizonyosodott, épp aznap, mikor először játszottunk a kertben Daniellel. Jake már jól volt, és míg én mosogattam, ő kivitte a fiunkat a kertbe. Én csak azt hallottam, hogy Daniel kacag, és egy farkas halkan morog. - És engem kihagynátok a mókából? – léptem ki a hátsó ajtón a mögöttünk lévő kisebb rétre, ami tulajdonképpen kertként szolgált volna. - Gyere te is! – hívott Jake. Nekem sem kellett több, átváltoztam, és odaszaladtam szerelmemhez. A fiunk kerek szemeket meresztett, majd odabattyogott hozzánl. Igen, a gyors növekedés mellett nagyon gyorsan fejlődött. Már járt, és néha beszélt is. - Anyu? – nézett rám kérdően, mire bólintottam. Elmosolyodott, és átölelte az egyik mellső lábamat. Aztán csak nézte, ahogy Jake-kel ugrálunk, egymáshoz bújunk, és játékosan birkózunk. Daniel pedig mindvégig nevetett. - Annyira édesek! – hallottam meg Alice hangját. Vidáman ránéztem a vámpírlányra, és szerelmem ezt kihasználva lenyomott a földre. - Nyertem! – mondta ő örömittasan, és mint egy boldog kutya, csóválta hozzá a farkát. - Igen, nyertél – adtam neki igazat, majd feltápászkodtam. Odaballagtam a fiam mellé, és leheveredtem a fűbe. Dannie is nyúzni kezdett, de őt finoman lehúztam magamról. - Szerintem kíváncsiak rá, hogy miért jöttél – jött ki Billy. - Azért, hogy elraboljam őket egy ruhapróbára – hadarta a lány. - Elmentek? – kérdezte Billy. - Elmenjünk? – kérdezte némán Jake. - Muszáj. - Akkor nincs más választásunk – sóhajtotta. – És addig mi legyen Daniellel? - Nyugodtan hagyjátok itt a kissrácot – jelent meg Caine, valószínűleg megérezte a tépelődésünket. És hallgatózott. - Te ki vagy? És mit keresel itt? – kérte őt számon kissé ingerülten Alice. - Alice, nyugodj meg – mondta türelmesen Billy. Felkocogtam az emeletre, és gyorsan visszaváltoztam. Felöltöztem, és a következő pillanatban már ott álltam Alice mellett. - Ő a bátyám, Caine – mutattam be a srácot, majd odamentem szerelmemhez. Felvettem Danielt, Jake pedig bepréselte magát a házba, és eltűnt a lépcső tetején. – Na kicsim, itt maradsz Caine-nel? - Igen! – felelte a fiam kis töprengés után, én pedig átadtam őt a bátyámnak. - Rá akarod bízni Danielt? – kérdezte döbbenten Alice. - Miért ne? - kérdeztem értetlenül. - Ugyan Alice, nem lesz semmi baj – került elő Jake. - Nem bízom benne! – jelentette ki a vámpírlány. - Én viszont igen – mondtam határozottan. - Alice, nem kell aggódnod, nem fogja bántani Danielt – mondta Billy. - Jól kijövünk egymással – mondta Caine is. Ezután azonban már nem foglalkoztunk ezzel a témával, és a család – de furcsa ezt mondani… - többi tagjától elbúcsúzva a Cullen-ház felé vettük az irányt. - Igazán elhozhattátok volna Danielt – mérgelődött Alice. - Majd talán legközelebb – vigasztalta Jake. A ruhapróba ezúttal is külön zajlott – Alice nem engedte, hogy Jake lásson a menyasszonyi ruhámban. Ő már csak ilyen, nem igaz? A hófehér ruha gyönyörűen állt rajtam, és Alice a derekából is visszavetetett. Tökéletes volt. Már alig vártam, hogy oltár elé álljak benne, hogy örök hűséget meg miegymást fogadhassak Jake-nek. (Viveka) Hell és Jake esküvője csodálatos volt. Az egész esemény körülbelül egy napot ölelt fel. De addig a napig nekünk, koszorúslányoknak ruhapróbákra kellett járnunk. Azt hiszem, megérte a dolog – ugyanis Alice megtalálta a tökéletes ruhát. Mindenkinek. De térjünk vissza ide, hogy készülődünk. Alice mindent elintézett - megjöttek a székek, a díszek, minden.Feldíszítettük a esküvő színhelyét, és mire a vendégek megérkeztek, már minden készen állt, és csak a párra vártunk. Hamarosan ők i megérkeztek, és kezdetét vette a ceremónia. Először Jake jelent meg, fekete öltönyben. Daniel odaszaladt hozzá, mire nevetve felkapta, majd odaadta egy srácnak. Nem ismertem, bár a vonásai ismerősek voltak. Arra is rájöttem, honnan – Hell vonásait fedeztem fel bennük. Nem tudtam levenni róla a szemem, és ő rám nézett. Éreztem, ő az, akivel életem végéig együtt lehetnék. Elmosolyodott, majd elszakította tekintetét az enyémtől, és az oltár felé nézett. Felcsendült a szokásos esküvői zene, és Hell lassan tipegve közeledett Jake felé. Látszott rajta, hogy szeretne gyorsabban menni, de a ruha nem engedte. Majd mikor odaért, a pap elkezdte a szokásos szöveg elmondását: - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk e férfi és nő házasságának. Jacob Black, elfogadod-e az itt megjelent Helena Wolfot törvényes feleségedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, boldogságban, szegénységben, betegségben, egészségben? - Igen – harsant Jake hangja. - És te, Helena Wolf, elfogadod-e az itt megjelent Jacob Black-et törvényes férjedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, boldogságban, szegénységben, betegségben, egészségben? - Igen – csendült a hangja, bár Jake-éhez képest alig volt hallható. De Hell hangja határozottságtól csengett. - Isten és az állam által rám ruházott hatalomnál fogva ezennel házastársaknak nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta mosolyogva a pap, Jake pedig rögtön megcsókolta Hellt. Hatalmas tapsvihar fogadta a jelenetet, mindenki örült. A pár eltűnt, hogy átöltözhessen. Persze, nekünk volt a tisztünk, hogy segítsünk Hellnek. Egy sokkal könnyebb ruhát vett fel, és mi is ruhát cseréltünk. Hiszen most fog kezdődni a parti! Én pedig talán találkozhatok azzal a sráccal… Miután mindenki átöltözött, lementünk táncolni. Hell Jake-kel táncot, a többiek meg össze-vissza. Én pedig odaléptem az ismeretlen férfihez, aki csak álldogált. - Szia, Viveka vagyok – mutatkoztam be. - Szia, én Caine vagyok – mosolygott rám. - Még nem láttalak erre… - jegyeztem meg halkan. - Pár napja érkeztem a húgomhoz. - Így már értem – mosolyodtam el. - Mondd csak, jól érzem, hogy olvasni próbálsz bennem? – szegezte nekem a kérdést kíváncsian. - Talán igen, talán nem – feleltem sejtelmesen. - Farkasos lány? – kérdezett rá. - Talán – vigyorogtam rá. – És mit keresel erre? Mármint Hellen kívül. - Szóval Hellhez jöttem. Tudod, ő a család egyetlen tagja, aki kellemes társaság a számomra. - Engem befogadtak – magyaráztam. – Váratlanul ért a mostani… khm, állapotom, és a Quileute törzs híre messzire eljutott. Felkerestem őket. - Szóval befogadtak – mormolta maga elé. - Be – biccentettem. – De ma Hell esküvője van, nem tehetnénk félre ezeket a kérdéseket? - De, talán félretehetnénk – bólintott engedékenyen. - Farkasos srác? – pislogtam rá nagy, kerek szemekkel. - Talán igen, talán nem – vigyorgott. - Te most szívatsz? – akadtam ki. - Lehetséges – bólintott rá. - Na jó, megyek, keresek egy táncpartner – vetettem oda, és elsétáltam. - Hajrá! – harsant mögöttem Caine hangja. Hogy tudtam pont belé vésődni? A Sors most tuti kacag rajtam. A bár felé vettem az irányt, remélve, találok ott valakit. Találtam is, méghozzá Pault és Jaredet. A kezdetektől fogva úgy éreztem, hogy Paultól tartanom kell a két lépés távolságot, bár ő volt az, aki gond nélkül elfogadott. - Hey, Viv! – integetett Jared, és próbálta túlharsogni a zenét. – Kérsz valamit? - A szokásosat – feleltem mosolyogva, ő pedig már rendelte is. Tudták, hogy imádom a Pina Coladát, és azt is, hogy leginkább alkohol nélkül iszom. - Parancsoljon – tette le a pultos a koktélom. - Köszönöm – biccentettem, és leültem az egyik bárszékre, a két fiú mellé. Ahogy láttam, a fiúk sem estek túlzásba. Valószínűleg attól tarthattak, hogy vámpírok törnek ránk. Ami furcsa lett volna, hisz amúgy is volt körülöttünk egy csomó vámpír. Nem csak a Cullen-család, de a meghívottak között is akadtak vámpírok. - Mi van, az új srác lerázott? – érdeklődött Jared. - Biztos nem bírja a képem – morogtam. - Oda se rá – legyintett Paul. – Te már közénk tartozol. Quileute-farkas vagy. Ha nem bír minket, nincs helye a bandában. A bandában pedig most három tökös csaj is van – vihogott. - Különben is, neki kellene a te kegyeidet keresnie. Ha bevésődött nálad, akkor sem mehetsz utána, mint valami pincsi. És elvileg a pasi éli meg először – tette hozzá Jared. - Jaja, nálunk az a szokás, hogy először a kan kergül meg – kacagta Paul. - De srácok, félig ő is Quileute, nem? Úgy értem, Hell miatt… - kérdeztem óvatosan. - Míg így áll hozzád, addig nem! – jelentette ki komolyan Jared, és Paul is egyetértően bólogatott. - Én annyira imádlak titeket! – öleltem át mindkét srácot. - Ugyan – legyintett Jared kissé zavartan. Nem szokott hozzá egyikük sem az ilyesfajta reakcióimhoz. És akkor megéreztem, hogy az ő italukban sincs alkohol. - Semmiség, hisz a hugink vagy! – mosolygott rám Paul, és mindketten átöleltek. - Ti józanok vagytok? – képedtem el. - Még szép! – mosolygott Jared. - Szóval, szingli társaim, ki kire repül rá? – kérdezte Paul. - Én nem vagyok szingli – emlékeztetett minket Jared. - Akkor keresd meg szíved hölgyét – vigyorgott rá Paul. – Én Jake nővérét, Rachelt szemeltem ki. - Ajaj, te is megkergültél? – kérdeztem évődve. - És te hugi? Veled mi a helyzet? – érdeklődött Jared, gyorsan témát váltva. Azt hiszem, beletrafáltam, Paul bevésődött Rachelbe. - Én? Én itt maradok, és iszom még egy koktélt – döntöttem. - Jól van, de ha kellünk, itt vagyunk – mosolygott rám biztatóan Paul, és otthagytak. Kértem egy koktélt, és lehunytam a szemeimet. Arra gondoltam, hogy megiszom, és elsunnyogok. - Hölgyem, felkérhetem egy táncra? – hallatszódott mellőlem. - Úristen! Jasper, ne rémísztgess! És Alice ki fog nyírni. - Valójában ő mondta, és szólt, hogy ezt fogod mondani. De azt is elárulta, hogy beadod a derekad. - Oké, nem bánom. De nem vagyok jó táncos – vallottam be. - Ne aggódj, erre is felkészültem – mosolygott rám. Jaspernek jó meggyőzőereje van, ezt mindig is tudtam. Sőt, tapasztaltam is párszor, amikor a közelükben volt a falka. Olyan volt vele táncolni, mintha első osztályú keringős lettem volna. Egyszerűen fantasztikus volt. Vagy befolyásolt, vagy tényleg jól táncoltam… A következő számnál Carlisle kért le. Megdöbbentem – az egész család összebeszélt, vagy csak úgy spontán jött? De úgy sejtettem, ez magától jött, hogy érezzem, bírnak engem. Éppen ismét a bárpulthoz mentem volna az Emmettel való táncolás után, mikor megállított valaki. - A következő táncot nekem adod? Ránéztem, és azt hittem, hogy vagy a két Pina Colada tett be, vagy túl sokat táncoltam Cullenékkel, vagy csak rosszul látok. Caine állt előttem. Kissé tétováztam, de elfogadtam a felkérést. Ekkor felcsendült egy régi, szerelmes szám. Alice a dj-pultnál állt, és engem nézett – az arcán pedig győzedelmes mosoly virított. Táncolni kezdtünk, de nem simultunk össze, inkább olyan tipegős volt az egész. - Caine, ha egyedül lennénk, hány százalék lenne az esélye, hogy felkérj? - Egy? – kérdezte szemtelenül. - Nagyon vicces – morgolódtam. - Na jó, figyelj. Az egész buliban egyedül vagy, ott ülsz a bárnál, és egyedül a csaposnak jössz be, aki már a harmincötöt tapossa. - Ez afféle farkasos srác megérzés? – kerekedtek el a szemeim. - Nem, ez olyan pasimegérzés – mondta, de fél szemmel a csapost néztem, aki tényleg engem bámult. - Ne nézd már így, attól félek, megölöd… - Mégsem hagyhatok magára egy ilyen hölgyet egy olyan férfi társaságában – válaszolta, és a hangszíne is megváltozott. - Te tényleg ennyire lovagias vagy? Vagy csak Jasper szórakozik veled? Vagy egyszerűen csak sokat ittál? – érdeklődtem óvatosan, és szúrósan néztem rá. Ahogy visszanézett rám… te jó ég! Azt hittem, megáll a szívem. Talán meg is állt volna, ha Embry nem ütöget egy kiskanalat a poharához, hogy negyedjére is pohárköszöntőt mondjon. - Azért gyűltünk ma itt össze… Igen, Leah, tudom, hogy unjátok már, de mindig kihagyok valamit! – mondta, mire mindenki felnevetett. - Akkor halljuk, remélem ez lesz az utolsó! – hallatszódott Quil hangja valahonnan a tömegből. - Szóval, örülök, hogy a két család egyesült. Köszönet a szervezésért és a díszekért Alice-nek, mert minden tényleg nagyon csodálatos. Köszönet mindenkinek, aki eljött. Caine, vigyázz a huginkra! – nézett komolyan ránk. – Igyunk a további jó partira! – mondta, és mindenki felemelte a poharát, hogy igyon belőle. A buli mélyen az éjszakába nyúlt, és mindenki jól érezte magát. Daniel nagyon hamar elaludt, Billy haza is vitte. Én magam az estét Caine társaságában töltöttem, táncoltunk, beszélgettünk, és ittunk is – természetesen csak alkoholmenteset. Nem tudom, kezdetben miért volt olyan bunkó, de utána nagyon rendesen viselkedett velem.

17. fejezet

Hosszadalmas késés után végre újra itt :) Elnézéseteket kérem az elmaradásért, remélem a fejezet kárpótol mindenkit! Örömünk csak pár napig tarthatott, mivel anya meglepetésszerűen beállított.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten.

- Jöttem, hogy lebeszéljelek - mondta, és mellettem belépett a Black-házba.

- Kincsem, minden oké? – jött le álmosan Jake a lépcsőn. Későn ért haza szegény az őrjáratból, még aludhatott, amikor anya csengetett. Egy egyszerű farmer volt rajta, mint mindig.

- Azt ne mondd, hogy ő… - kezdte anya, én pedig becsuktam az ajtót.

- De – léptem oda vőlegényem mellé. – Menj vissza nyugodtan pihenni – néztem rá, de közben féltem kettesben maradni anyával.

- Majd később – karolt át.

- Miért akarsz lebeszélni? – kérdeztem, és kicsit közelebb húzódtam a páromhoz.

(Jake)

Hell édesanyja ellenszenves volt a számomra – már csak azért is, mert meg akarta akadályozni az esküvőnket. És azt akarta, hogy szabaduljunk meg a babától.

- Hell, annyi időd van még! Ne dönts elhamarkodottan! – mondta a nő.

- Anya, tudom, hogy jól döntöttem, mikor igent mondtam – mondta kedvesem halkan.

- Szeretjük egymást, mi ebben a rossz? – kérdeztem óvatosan.

- Te csak maradj ki ebből! Teherbe ejtetted a lányomat! – ripakodott rám.

- Mindenhez két ember kell. Ehhez főleg – jegyezte meg Hell. – Én is ugyanúgy benne voltam.

- Valamelyikőtöknek lehetett volna esze!

- Anya, támogatnod kellene! – fakadt ki kedvesem, és odabújt a mellkasomhoz. Így csak én láthattam, hogy könnyes a szeme. Magamhoz öleltem, próbáltam megnyugtatni.

- Vagy megakadályozni a rossz döntéseid következményeit!

- Egy baba miért lenne ballépés? – kérdezte a lány, mikor kicsit összeszedte magát.

- Az a szerelem beteljesülése – suttogtam mosolyogva.

- Te csak ne vigyorogj! – förmedt rám a nő.

- Nem hallottad, mit mondott, igaz? – kérdezte Hell, és elmosolyodott. Könnytől és örömtől csillogó szemekkel rám nézett, és megcsókolt.

- Hagyjátok abba! – parancsolt ránk.

- Anya, mi ütött beléd? – kérdezte Hell. – Néhány nappal ezelőtt még nem volt kifogásod ellene!

- Egyik ismerősöm lánya is így járt. Elővigyázatlanok voltak, most pedig a lány ott áll a szülés előtt, és egyedül fogja felnevelni a gyereket. Túl fiatal vagy, még iskolába jársz! Ki nevelné fel a kicsit?! Nincs munkája egyikőtöknek sem, miből tartanátok el magatokat? Csak azért, hogy valaki más gondoskodjon róla, nincs értelme! – érvelt.

- De nem kell félned! – ellenkezett kedvesem.

- Miért kértem volna meg a kezét, ha nem akarnám őt? – kérdeztem, nem törődve azzal, hogy talán többet rontok a dolgon, mint javítok.

- Mindkettőnket szeret, nem lesz baj – használta ki Hell a hirtelen támadt, pár másodperces csendet.

- De az iskola… és nem tudjátok eltartani! – mondta az anyja.

- Meg tudjuk oldani, és létezik esti iskola is – érvelt Hell, és próbálta megnyugtatni a nőt.

- És mi lesz a munkával?

- Megoldjuk – mondtam egyszerűen. Tudtam, hogy apa támogatna minket mindenben.

- Ki fog gondoskodni róla? – kérdezte immár halkabban.

- Majd felváltva vigyázunk rá – feleltem, mire kedvesem ismét elmosolyodott. De mindketten tudtuk, hogy abbahagyjuk majd az iskolát, ha végre leérettségizünk.

- Sziasztok fiatalok! – gurult be apa az ajtón.

- Maga meg ki? – kérdezte a nő.

- Billy Black – mutatkozott be apa. – És ön kicsoda?

- Lisa Wolf – mondta a nő.

- Minek köszönhetjük a látogatását? – vonta fel a szemöldökét apa.

- Lebeszélem a lányomat egy őrültségről – jelentette ki Lisa.

- De pár napja már áldását adta rájuk – értetlenkedett apa.

- Hibáztam, akárcsak a lányom.

- Anya, ezt már nem lehet visszacsinálni – mondta Hell óvatosan. – És ha lehetne, akkor sem válnék meg tőle – jelentette ki. Büszke voltam rá, amiért ilyen bátor.

- Maga hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? – támadta le apát Lisa.

- Szeretik egymást – vont vállat. – És elég idősek hozzá, hogy felelősséget vállaljanak a döntéseikért.

- Mindketten tizenévesek! – fakadt ki Lisa.

- Azt ne mondd, hogy te nem tartanád meg a helyemben! – morogta Hell.

Lisa nem felelt, valószínűleg nem tudott erre mit mondani. Szerelmem győzedelmsen elmosolyodott, majd visszabújt a karjaimba – azt hiszem, az anyja esetleges újabb dührohamától tartott; és próbálta takargatni a hasát. Már nem volt olyan vékony, mint amikor megismertem – hiába, a baba szépen fejlődött benne. És gyorsan: csak pár hete mondta Carlisle, hogy az én drágám a második hónapban van; most pedig már olyan négy hónapra tippeltem volna. De annak ellenére, hogy egyre jobban kerekedett, gyönyörűnek láttam.

- Gyere, elmehetnénk sétálni – súgtam a fülébe.

- Menjünk! – egyezett bele Hell.

Apára néztem, ő a szeme sarkából ránk kacsintott, és megpróbáltunk kiosonni. Majdnem sikerült – Lisa figyelmét az ajtó nyikorgása keltette fel.

- Nem mentek sehová! – mordult ránk. Megadóan leültünk a kanapéra. Egymást átölelve vártuk, hogy Lisa ismét veszekedni kezdjen. – Nem futhattok el a felelősség elől! – mondta határozottan.

- De anya… - kezdte szerelmem

- Nincs de!

- Nem akarok többet veszekedni! –fejezte be a lány a megkezdett mondatot.

- Semmi gond, részemről nyugodtan mehettek – mosolygott ránk apa.

- Nem, a lányom nem megy sehová! – szögezte le Lisa.

- Akkor te mész el – mondta Hell, és az összekulcsolt ujjainkat nézte.

- Kidobnál? – döbbent meg az anyja.

- Gyűlölök veszekedni; és mivel nem jutunk egyről a kettőre, nincs más választásom – felelte a lány.

- De kicsim, meg kell értened!

- Értem is; de a baba marad, és kész – jelentette ki,

- Örülök, hogy így látod – simogattam meg a hasát. Éreztem, hogy a gyermekem odabújik a tenyeremhez. Hell rátette a kezét az enyémre, hogy hagyjam ott. Mindketten mosolyogtunk, ez a pár pillanat apró kis menedék volt a zűrzavarban.

Azt hiszem, ez az aprócska jelenet még Lisát is megingatta. Már nem tűnt olyan biztosnak a dolgában.

- Lehet, hogy tévesen ítéltem meg a kapcsolatotokat – mondta tétován. Mind értetlenül meredtünk rá

- Ezt hogy érted? – kérdezte végül Hell.

- Már látom, hogyan viselkedik veled. Ha tényleg szereted, nem állok közétek - mondta végül.

- Örülök, hogy végre belátta – biccentettem.

- Veled még nem békéltem meg! – nézett rám szúrósan. Vállat vontam. Ez az apró tényező már nem tudott zavarni. Fáradtan szerelmemhez bújtam.

- Mondtam, hogy menj vissza aludni – korholt kedvesen.

- Az várhat – feleltem halkan.

Szóval Lisa végül megbékélt az esküvőnkkel és a gyerekünkkel is.

(Heyley)

Ezt nem hiszem el! Végre valahára abbahagyta a veszekedést. Fellélegeztem. Eljutottunk a beszélgetés vagy mi azon részére, hogy már nem kiabált, és elfogadta, hogy nagymamát csináltunk belőle.

Anya elfoglalta a kanapé szabad sarkát, és még beszélgettünk egy darabig. Utána végre elment, és magunkra hagyott minket. Jake már tényleg fáradt volt, így könyörtelenül elküldtem aludni.

- És te mit fogsz csinálni? – érdeklődött Billy.

- Azt hiszem, sütök valamit. Csokitortára vágyom – feleltem zavartan.

- Csak tessék – mosolygott rám. – De be is mehetek a városba, és hozhatok neked…

- Hagyd csak, legalább eltöltöm az időm – mosolyodtam el.

- Ahogy gondolod. De ha szükséged van valamire, vagy valamit szeretnél, akkor mindkettőnknek szólhatsz.

- Tudom – bólintottam, és elkezdtem a csokitortának a tésztáját kikeverni -, de tényleg megoldom még. És Jake nagyon fáradt, inkább hagyom pihenni. Téged pedig nem szeretnélek össze-vissza küldözgetni – magyaráztam.

- Semmi gond Hell – mosolygott rám ismét.

Elszöszöltem a csokitortámmal, de megérte a belefektetett időt. Épp kivettem a sütőből, mikor megláttam Alice kocsiját. Nem tudtam volna eltalálni, miért jött kocsival…de amint kiszállt, megláttam, hogy az autó tele van mindenféle szatyorral és dobozzal. Egyszóval Alice bevásárolni volt.

Letettem az asztalra a tortát, és az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam, Alice betáncolt rajta, és leült a konyhába.

- Csak azért jöttem, hogy megnézd a meghívót meg a vendéglistát – hadarta, és mindkettőt a kezembe nyomta. A meghívó nagyon szép volt, az elején egy farkas és egy gepárd futott egymás felé.

- Alice, ez csodálatos – mosolyogtam rá a lányra. Kinyitottam, és elolvastam a rövid szöveget. Rövid, de annál szebb volt.

- És mit szólsz a vendéglistához? – kérdezte izgatottan. – Szia Jake! – nézett el mellettem. Megfordultam. A lépcső aljában valóban a vőlegényem állt.

- Szia!

- Sziasztok lányok! – lépet oda hozzám. Átkarolta a derekam, és ő is szemügyre vette a kezemben lévő meghívót. – Alice, fantasztikus lett! – nézett rá a vámpírlányra.

- Semmiség – legyintett Alice boldogan.

Megnéztük a vendéglistát, és mindketten elismeréssel néztünk végig s neveken. A nevelőszüleimtől kezdve, a falkán át a vámpírokig mindenki meg volt hívva. Amolyan családi esküvőnk lesz – és én ilyet szerettem volna.

- Ez is tökéletes lett – mondtam boldogan. Kezdtek a dolgok jó irányba fordulni.

- Oké, akkor holnap elpostázom őket – csilingellte Alice. – Az esküvő pedig egy hétre rá!

- Ezt rád bíztuk – mondta Jake. – Akárhogy lesz, nagyon boldogok leszünk – mosolygott rám.

- Tudom – kacsintott a lány. Igen, ő már csak tudhatta… - De nem is zavarok tovább – mosolygott, és meg sem várta, hogy kikísérjük, kisuhant az ajtón, és beindította az autót. A következő pillanatban felpörgette a motort, és elhajtott.

- Látom, sütit sütöttél – mondta vőlegényem.

- Te is kérsz? – kérdeztem, és a konyhába mentem. Egy kést húztam ki a konyhaszekrényből.

- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet megkínálnod egy éhes farkast? – jött utánam incselkedve.

- Teljes mértékben – vettem ki két tányért.

- Lehet, hogy meg fogod bánni – mondta, és leült egy székre. A csibészes mosoly azonban még nem tűnt el az arcáról.

- Nem fogom – mosolyogtam rá; és felvágtam a tortát.

Tény, hogy gyorsan eltüntettük, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megkínáltam őt. Sőt, örültem is – egyedül nem tudtam volna megenni.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Nem voltam elég gyors, Jake vette fel.

- Igen? – szólt bele a kagylóba. Egy ideig hallgatott, majd újra megszólalt. – Oké, máris megyünk!

- Mi történt? - kérdeztem, miután visszatette a telefonkagylót a helyére.

- Alice azt mondta, hogy valaki újszlötthadsereget szervez, emiatt is van sok halott Seattle-ben. Úgy sejtik, az lehet a központjuk. Arra kérte a falkát, hogy segítsen.

- Akkor most mi lesz?

- Szólok a többieknek, és megyünk. Egy tisztáson találkozunk majd. Szeretném, ha itthon maradnál – nézett a szemeimbe komolyan.

- Kizárt – ráztam meg a fejem.

- Tudtam, hogy ezt mondod – mosolyodott el. – Egy próbát azért megért…

(Jake)

- Gyere, menjünk! – álltam fel, és őt is felsegítettem.

Szóltam apának, hogy elmentünk, és amint kiléptünk a bejárati ajtón, átváltoztam. Hell felpattant a hátamra, én pedig felvonyítottam - így hívtam a srácokat. Nem kellett sokat várnom – hamarosan mindenki bőrt váltott.

- Mi a helyzet? – kérdezte Embry.

- Alice híreket hozott – mondtam, és megmutattam nekik a telefonbeszélgetést.

- Fiúk, irány a tisztás! – parancsolta Sam.

Szóval a tisztáson találkoztunk. Mikor odaértünk, már minden Cullen – és Bella – ott volt.

Carlisle elővezette a fia, Jasper mondandóját. Jazz elmondta, hogyan harcolnak az újszülött vámpírok, és mire kell vigyáznunk.

(Seth)

Csodáltam, hogy Jazz ennyi mindent tudott. A többiek persze lehurrogtak, én túl fiatal vagyok a harchoz, stb. De attól még tetszhet a dolog, nem?

A szavakat tett követte: bemutatták a harcot.

- Mi nem próbáljuk meg? – kérdeztem izgatottan.

- Nem, mi csak szemlélődők vagyunk – mondta Sam.

- Seth, mégis, hova gondolsz? – akadt ki Leah.

- Leah, nyugi! – csitította Jake.

- Kösz, haver!

- Nincs mit, tesó!

- Sziasztok! – lépett hozzánk Bella.

- Szia! – mosolygott rá Hell.

- Ez már mindig így lesz, igaz? Valaki állandóan meg akar majd ölni… - mondta szomorúan.

- Egyszer majd feladják – biztatta őt a másik lány.

- Vagy nem – horkantotta Leah, hogy Hell is értse őt.

- Leah, ne legyél már ennyire pesszimista! – korholta őt Hell.

- Egy kis optimizmus tényleg beléd férne, tesó! – ingattam a fejem.

- Fogd be, öcskös! – morogta az én drága tesókám. Mióta apa meghalt, ilyen mogorva volt.

- Hagyjátok abba! – parancsolt ránk Sam.

- Bella, ne aggódj annyit. Minden rendben lesz – mondta Hell.

- Aggódom miattuk – mondta Bella halkan. Jake óvatosan a lányhoz dörzsölte a fejét. Hell nem szólt semmit, csak megsimogatta a farkast.

A bemutató végeztével visszatértünk Emilyék házához – de Jake és Hell maradt még. Jake azt mondta, hogy szeretné, ha Carlisle megnézné a menyasszonyát.

- Figyelj, Jake, ha végeztek, gyere vissza házhoz, oké? – kérte Sam.

- Oké Sam – egyezett bele a béta.

(Heyley)

Aggódva néztem végig a bemutatóharcot – féltem, hogy végül valaki megsérül a csatatéren.

Amikor vége lett, a farkasok elmentek.

- Szeretném, ha Carlisle megvizsgálna – mondta Jake.

- Rendben – mosolyodtam el. Tudtam, hogy ez megnyugtatná, kevésbé aggódna.

- Carlisle! – szólt az apjának Edward. – Jacob szeretné, ha megvizsgálnád Hellt!

- Rendben! – nézett ránk Carlisle. – Hell, gyere velem a dolgozószobámba – kérte, én pedig leszálltam Jake hátáról, és követtem a férfit.

A doki megvizsgált, néztünk megint ultrahangot; elmondta, hogy minden rendben; és megdöbbent, hogy ilyen gyorsan növekszik a pici.

- És már látod, hogy fiú lesz-e vagy lány? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, az előbb láttam egy pillanatra – mondta vidáman Carlisle. – Gratulálok, fiatok lesz!

Kint Jake felvakkantott, mire mosolyogva megköszöntem a vámpírdokinak a vizsgálatot.

- Szóval fiunk lesz – mondta Jake, miközben Samékhez tartottunk.

- Igen, kezdhetünk gondolkozni a nevén – mosolyogtam.

- Oké! Hazaérünk, és nekikezdünk, rendben? – nézett fel rám.

- Persze!

- Remélem most hamar végzünk… - sóhajtotta. Szegénykém még mindig farkasbőrben szaladgált.

Amint kiléptünk a fák közül, megrohant minket a falka. Mindenki gratulált, és Embry hozott ruhát Jake-nek. Vőlegényem egy közeli bokorban átváltozott, felöltözött, és bementünk a kis házikóba.

- Hell, Alice telefonált, üzeni, hogy az esküvőtöket három héttel odébb tolta – mondta Emily.

- Miért nem mondta? Ott voltunk náluk… - értetlenkedett Seth.

- Vásárolni ment – mondta Jake. – Láttam, amikor elindult.

- Ez mindent megmagyaráz – bólintottam.

A farkasok megbeszélték, hogy mi lesz, és vacsora után hazamentünk. Kaptunk pár névötletet, de még nem választottunk. Otthon elmondtuk Billynek, hogy fiú unokája lesz. Ő is gratulált, és egy ideig hármasban ötleteltünk. Végül Jake előállt a tökéletes névvel: Daniel Black.

Sajnos Daniel nagyon gyorsan nőtt, így Carlisle úgy látta jónak, ha beköltöztet a Cullen-házba. Én nem örültem neki, mivel ezt azt jelentette, hogy még kevesebb időt tölthetek Jake-kel. Persze, bejött, amikor csak tudott, de az nem volt ugyanaz. És a mi a legrosszabb: pár nappal később szerelmem elmaradozott, én pedig egyre magányosabb lettem. Carlisle-nak rengeteg könyve volt – de mind orvosi szakkönyv volt, ami nem tudott lekötni. És idővel valaki állandóan a nyakamon lógott, és nem engedett felkelni az ágyból.

Valamelyik nap Alice-szel voltam a házban – a többiek vadászni mentek. Ez volt, azt hiszem, a szerencsém. Kitaláltam, hogyan juthatok el Jake-hez.

- Ne is próbálkozz! – ült le mellém a vámpírlány. – Tudom, mit tervezel!

- Alice! – sziszegtem, és kimásztam az ágyból. – Ha még egy nyomorult percet itt kell töltenem, megőrülök! – fakadtam ki. – Jatt megbolondul az érzéseimtől, hát még én!

- De Carlsile megmondta, hogy bármikor jöhet a baba…

- Az a bármikor nem ma lesz – mondtam határozottan, és elindultam az ajtó felé. Az első pár lépés elég nehézkes volt, de utána már minden remekül ment.

- Nem mehetsz el! – csilingellte pár oktávval feljebb. Tudom, hogy aggódott miattam, hisz közel volt a szülés és a többiek harca is…

- Dehogynem – azzal kisétáltam a szobából. Alice egészen a bejáratig követett, és próbált lebeszélni. De tudta, hogy mennyire szenvedek Jake nélkül, így végül elengedett.

Elsétáltam La Pushba – jól esett a sok fekvés után végre kimozdulni. Meg sem álltam, míg haza nem értem. A Black-ház volt az én igazi otthonom, ami most mintha régi ismerősként várt volna rám.

A ház mellett megláttam Jake-et, aki már farkasbőrben volt; de még nem indult el. Meg akartam szólítani, meg akartam kérni, hogy ne menjen; de képtelen voltam rá. Végül nem is kellett megtennem – a szél felé sodorta az illatomat, mire ő hitetlenkedve szagolt a levegőbe, majd felém kapta a fejét. Boldogság öntött el, és mindenről megfeledkezve – kissé botladozva bár, de – odaszaladtam hozzá. Végre valahára megint átölelhettem őt. Átkaroltam a nyakát, mire ő óvatosan hozzám dörgölőzött.

- Miért nem jöttél át hozzám? – kérdeztem szomorkásan; és simogatni kezdtem. Nem haragudtam rá, akartam, de képtelen voltam.

- Carlisle azt mondta, jobb, ha nem megyek – mormolta, és elhúzódott tőlem. Pengeéles fogai közé vette a csuklómat, és a hátsóudvar felé húzott.

Elmosolyodtam, és követtem őt. Egy terebélyes fához vezetett, ami alá lefeküdt; én pedig mellé ültem. Neki dőltem a vállának, ő pedig az ölembe tette a fejét. A hátamat az oldalának támasztottam, és ismét simogatni kezdtem a hatalmas buksiját.

- Daniel! – kaptam hirtelen a hasamhoz, mire a vőlegényem ijedten rám nézett. – Legalább a vesémet hagyd a helyén! – méltatlankodtam. Az volt a fiam szokása, hogy mindenemet szétrúgta… - Megfordult – mondtam Jake-nek, hogy megnyugtassam.

Éreztem, hogy egy apró kéz belülről végigsimít a hasamon, ott, ahol szerelmem feje pihent. Úgy szerettem mindkettejüket! És szerencsére Sam is megbékélt a fiam gondolatával.

- De hogy kerülsz ide? – kérdezte vőlegényem csukott szemekkel.

- Meglógtam. Sikerült rávennem Alice-t, hogy elengedjen – magyaráztam. – Mondd csak, te mikor aludtad ki magad rendesen utoljára? – kérdeztem, mert majd’ leragadt a szeme, már amikor kinyitotta őket…

- Mikor utoljára mellettem aludtál – felelte halkan. Az a nap régen volt már…

- Akkor most pihenj – mosolyogtam rá, és odabújtam hozzá.

Jake aranyosan a tenyeremhez dörzsölte a fejét, és felsóhajtott. Szegénykém tényleg nagyon fáradt volt. Ahogy néztem, elálmosodtam egy kicsit – valahogy, valamiért a Cullen-házban nem tudtam olyan jókat aludni, mint mellette. Halkan dúdolni kezdtem neki, mire elmosolyodott, és hamarosan el is aludt. Idővel én is elbóbiskoltam kicsit, de nem aludtam el teljesen.

(Esme)

Hazaértünk a vadászatból, és Hellnek nyoma sem volt, csak az én bánatos kislányom ült a nappali kanapéján.

-Mi?! Elment ahoz a farkashoz? – kérdezte idegesen Edward. Az egész család megdermedt, mint nagyon aggódtunk Hellért.

- Haza kell hoznunk! – határozott szerelmem.

- Hogyan? Azt mondta Alice-nek, hogy megbolondul itt! – tajtékzott Edward.

- Ezt aláírom – mondta Jasper, miközben a feleségét vigasztalta.

- Esme, Alice, menjünk – mondta Carlisle. Alice félénken felállt, és elindultunk.

Amint La Push felé tartottunk, hallottuk a két galambot. De volt ebben az egészben valami szokatlan. Az egyik hang nem emberi volt, hanem farkasmorgás. A következő pillanatban Hell felkiáltott. Aggódtunk érte.

- Daniel! Legalább a vesémet hagyd a helyén! – morgolódott a lány. – Megfordult – tette hozzá. Egyszóval a vőlegénye is aggódott érte.

Furcsa párbeszédnek voltunk fültanúi – az egyik felet nem értettük.

- Meglógtam. Sikerült rávennem Alice-t, hogy elengedjen – mondta Hell, mire a lányom elszégyellte magát. - Mondd csak, te mikor aludtad ki magad rendesen utoljára? – a válasz morogva érkezett, és abban a percben örültem volna, ha Edward fiam is velünk van, hogy tudhassuk, mi folyik ott. – Akkor most pihenj! – parancsolta Hell, és dúdolni kezdett.

Mire odaértünk a Black-házhoz, már mindketten aludtak. Annyira édesek voltak!

- Felébresszük őket? – kérdeztem férjemet.

Carlisle egy kissé habozott, eközben Hell a farkas vállába nyomta az arcát. Morgott valamit, mire Jacob még inkább összegömbölyödött, ezzel is védve a lányt.

- Azt hiszem, már felébredtek – felelte szerelmem. – Hell, gyere vissza a házba!

- Nem akarok – felelte csendesen a lány.

Meg tudtam őt érteni. Carlsile egy ágyhoz láncolta, és a szerelmét is eltiltotta tőle. A farkas halkan felnyüszített, amit nem igazán értettem.

- Semmi baj – suttogta Hell, és megsimogatta a vőlegényét. – Nem megyek el.

- De… - kezdett ellenkezni Alice.

- Nem, Alice, nincs de – vágott a szavába Hell. – Sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem veled, de meg kell értenetek, hogy nem bírom tovább bezárva.

- Megértem kicsikém – mondtam halkan.

- Esme, tudom – mosolyodott el. – Tudom, hogy csak óvni akartok, de nem zárhattok el tőle. Nemsokára ideérnek az újszülöttek, ki kell használnunk azt a pár órácska nyugalmat, amit Jazz és a falka hagy nekünk – tolmácsolta Jake morgását.

- Hidd el, megértjük – mondta Carlisle. – De ne mtartom túl jó ötletnek, hogy itt legyél – nézett rá a lányra.

- De olyan régen láttuk egymást! – érvelt Hell, és belesüppedt a farkas bundájába.

- És a fiad hamarosan megszületik – tette hozzá Alice.

- Tudom, de ti néhány nap múlva elmentek harcolni. Tudom, hogy te is mész – nézett rá Jake-re. – Csak egy valamit kérek: egyben gyere haza – simogatta meg az állat fejét. Jake bólintott, és hozzádörzsölte a fejét a lányhoz.

- Hell, biztos, hogy maradni akarsz? – kérdeztem meghatottan. Ettől próbáltuk óvni, és nem volt rá szükség.

- Igen – felelte komolyan. – Nem akarok hálátlannak tűnni, de szeretnék egy kis időt a vőlegényemmel tölteni – pirult el.

- Rendben – adta be a derekát Carlise. – Majd gyere vissza.

- Köszönöm – nézett ránk hálásan.

Így hát nélküle tértünk haza. Otthon Edward még dühöngött egy kicsit, de végül ő is megnyugodott.

(Heyley)

Annyira jó volt egy kis időt Jake-kel tölteni! Boldog voltam, és nem zavart, hogy Daniel össze-vissza forgolódott a pocakomban.

Tudtam, hogy Jake szeretne minket átölelni, de tartania kellett a kapcsolatot a falkával.

- Hamarabb ideérnek, mint hittük – mondta hirtelen. Szomorúan átöleltem a nyakát. – Sajnálom kicsim, úgy tűnik, nem tudunk sokáig itt lenni.

- Semmi baj. Csak tényleg egyben gyere haza – kértem őt ismét.

- Ez csak természetes – bólintott.

Éreztem, hogy itt a búcsú pillanata. Felálltunk, és még egyszer megöleltük egymást. Nehéz szívvel kísért el Cullenékhez, és aggodalommal telve váltunk el. Amint beléptem, Jasper elárulta, áthívták Emilyt, hogy ne legyek egyedül. Hát, legalább nem egyedül aggódhattam.

Mikor a vámpírok távoztak, leültem a kanapéra. Rossz előérzetem volt. A gyomrom ökölméretűre szűkült; de nem azért, mert a fiam felfelé tolta. Igen, ezt is szokta. Már alig fél el odabent.

Ideges voltam, és féltettem a vőlegényemet. Tudtam, hogy Emily is így érez; hisz az ő vőlegénye is a csatatéren volt.

(Jake)

Nem szívesen hagytam ott Emilyvel Hellt. Rettenetesen aggódtam érte. Minden lépésnél vissza akartam fordulni, de Sam nem engedte. Megértem őt, de nem tudtam nem odafigyelni arra a szorító érzésre a gyomromban. Féltem, hogy valami baja esik, hogy egyáltalán történik vele valami, és én nem leszek ott, hogy segítsek neki.

- Jake, nyugi! – nyugtatott Viveka. – Minden rendben lesz.

- Nem lesz semmi baj – mondta Leah. Ő is megszerette a menyasszonyomat.

- Aggódom érte – mondtam halkan.

- Tudjuk – mondta Jared. – A gondolataid másról sem szólnak.

- Ne haragudjatok… - kértem bocsánatot.

- Semmi baj – mondták elnézően.

- Megértjük – mondta Embry.

- És vigyázunk, hogy senki se jusson el a házatokig – mondta Quil.

- Kösz fiúk – hálálkodtam. Talán tényleg csak emiatt aggódtam. Akkor az érzés miért nem múlt el?

Nem volt több időm gondolkodni, a csata elkezdődött.

(Heyley)

Az aggodalom érzése egyre inkább a hatalmába kerített. És Daniel is nagyon mocorgott, úgy éreztem, muszáj lefeküdnöm, hogy ő is elférjen.

- Hell, minden rendben? – kérdezte Emily.

- Igen, persze – néztem rá. Akkor jöttem rá, hogy ő miattam is aggódik.

Aztán az eddigieknél sokkal furcsábbat éreztem. Eleinte csak apró összehúzódások követték egymást, majd mindtha bepisiltem volna. De az lehetetlen, hisz percekkel előtte voltam a mosdóban. Csak nem… de. Daniel a legető legrosszabb napot válaztotta arrra, hogy megszülessen. De már nem lehetett feltartóztatni a fiamat, a magzatvíz elfolyt, és ő is elindult a világ felé.

Az összehúzódások egyre sűrűbbek és erősebbek lettek. Hirtelen valami hangos reccsenéssel jelezte, hogy eltört… odanéztem a kezemre: a kanapé karfája megadta magát a szorításomnak.

- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Emily.

- Daniel… - kezdtem, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert felkiáltottam.

- Szólok valakinek… - akart elmenni, de megfogtam a kezét.

- Nem tudsz. Rajtunk kívül senki sincs itt. – préseltem ki magamból.

- De valamit tennem kell! – mondta kétségbeesetten.

- Nekem kéne idegesnek lennem – engedtem meg egy apró mosolyt. De nem voltam az, Carlisle rendesen felkészített erre a pillanatra. Csak aggódtam. A fiamért, és az apjáért is.

Kissé akadozva bár, de elmondtam neki, mire kell figyelni, mire van szükség. Elővett mindent, amit kértem, és megnézte, mennyire tágultam ki.

(Jake)

Érezem, hogy valami baj van. Hogy Hellnek szüksége lenne rám. Kizárt, hogy bebeszéltem magamnak a dolgot.

- Jake, koncentrálj a feladatra! – mondta Leah keményen.

- Ugyan Leah, próbáld őt is megérteni - mondta Embry.

- Mellette kéne lennem – sóhajtottam.

- Emily vele van, nem lesz baj – mondta Sam, hogy megnyugtasson.

- Ne aggódj, nem engedünk el senkit – mondta határozottan Quil.

- Köszönöm, tényleg nagyon hálás vagyok – mondtam az egész falkának.

De az aggodalmam nem múlt el, sőt, egyre erősebb lett.

(Heyley)

Daniel nagyon ki akart már bújni belőlem, és ahogy mozgolódott, bordán is rúgott párszor.

Emily állandóan figyelte a tágulást, és amikor eljött az ideje, segített világra hozni a fiamat. Elvágta a köldökzsinórt, és a kezembe adta Danielt.

- Sajnálom, többet nem tudok segíteni – mondta őszintén. – Nem vagyok orvos…

- Semmi baj, így is sokat tettél értünk – mosolyogtam rá.

A fiam inkább tűnt kétévesnek, semmint újszülöttnek – bár ez várható volt. Nagy, barna szemei voltak, és barna haja. Annyira szép kisfiú volt!

- Gratulálok! – mosolygott rám, és megsimogatta a fiam fejét. Daniel elmosolyodott, és odabújt hozzám.

(Jake)

Az aggodalmam kezdett elmúlni, és átadta a helyét egy új érzésnek; miszerint Hellel kell lennem. De tudtam, hogy ez még nem lehetséges, hisz a harcot be kell fejezni.

Leah majdnem őrültséget csinált – egy újszülött majdnem átkarolta. Én hülye meg odarohantam hozzá, és letéptem róla a vámpírt. Ezzel csak annyi baj volt, hogy én szívtam meg. Nem tudom, hogyan, de átölelt, és összezúzta a jobb oldalam összes csontját.

(Heyley)

Éreztem, hogy baj van. El akartam menni, de még szükségem volt orvosi ellátásra, így nem tehettem. Meg kellett várnom Carlisle-t. Hála az égnek elég gyorsan megérkezett, és amint meglátott, megvizsgált, ellátott, és a fiamat is megvizsgálta.

- Mindketten egészségesek vagytok – mosolygott rám. – De én megyek is, el kell látnom Jake-et, csak a felszerelésért jöttem…

- Mi történt? – kérdeztem aggódva.

- Egy újszülött átölelte. Az egész jobb oldalát összetörte.

- Mi is megyünk – jelentettem ki, és feltápászkodtam.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy megerőltesd magad – ellenkezett óvatosan.

-Gyorsan gyógyulok – mondtam határozottan. – És mellette kell lennem.

- Rendben – egyezett bele. Rose és Alice kicsit vonakodott elengedni minket; de végül hoztak a fiamnak ruhát, és elengedtek.

A Black-ház előtt ott találtam az egész falkát. Gratuláltak, kicsit dédelgették Danielt, míg Carlisle újra eltörte vőlegényem csontjait. Annyira sajnáltam! Nagyon fájt neki ez az egész procedúra.

- Miért avatkozott bele? – kérdezte Leah mérgesen. – Elintéztem volna!

- Fogd be Leah! – mordult rá Embry.

Amint Carlisle kijött, mondta, hogy menjek be. Nem mintha magamtól nem mentem volna… Karjaimba kaptam a fiamat, és Billy társaságában beléptem az ajtón.