2010. november 10., szerda

16. fejezet

16. fejezet
(Heyley)

Istenem, ez akkora szívás! Tuti, hogy csak álmodtam. Jake megmentett. Ez csak álom lehetett. És felébredtem. Ekkora szívást!

- Brandon, eressz el! – kiáltottam mérgesen. Ekkor tudatosult bennem, hogy már nem vagyok megkötözve, és egy ágyon fekszem. Mi a…?!

Kinyitottam a szemeimet; épp akkor, mikor Jake belépett a szobába.

- Szóval nem álmodtam? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Rájöttem arra is, hogy minden úgy áll, ahogy kell. Nem hullámzottak a falak.

- Nem, nem álmodtad – ült le mellém.

- Vagy az élet kegyetlen, és ezt álmodom.

- Nem, ez nem álom – húzta mosolyra a száját. – Hogy érzed magad?

- Már jobban, bár még szédülök egy kicsit.

- Carlisle szerint ez várható volt, de el fog múlni. És…

- Ne aggódj, ő is jól van – mosolyodtam el. Óvatosan felültem, és odabújtam hozzá. – Ha nem hiszed, győződj meg róla magad.

Egyik tenyerét a hasamra csúsztatta, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a kicsi odabújt hozzá.

- Örülök, hogy mindketten jól vagytok – ölelt magához. – Kérsz valamit?

A gyomrom megelőzött a válasszal: elég hangosan felkordult. Jake felkuncogott.

- Rögtön hozok valamit – mondta, megcsókolt, és kiment a szobából.

Annyira szeretem őt! Kiszolgál, holott ezt el tudtam volna intézni én is. De azt akarta, hogy pihenjek – amit én nem akartam igazán. Egész eddig nyugtatókkal vagy mikkel bombáztak, most nem akarok aludni.

A szédülésem ellenére felkeltem, és elindultam a lépcső irányába. Hallottam, hogy Jake a konyhában kutakodik az edények közt. A korlátba kapaszkodva mentem le, nehogy elessek – de szerencsésen leértem. Kibotorkáltam a konyhába, és leültem az egyik székre. Furcsa volt látni őt a konyhában szorgoskodni.

Összeszedtem magam, és odaálltam mögé. Valamiért megfordult, és majdnem elejtette a kezében lévő tányért.

- Jesszus Isten! Te mit kersel idelent? – kérdezte, és letette a kezéből a tányért a kredencre.

- Lejöttem hozzád – mosolyodtam el.

- Menj vissza pihenni – próbált visszaterelni a szobába.

- De nem akarok – mondtam panaszosan.

- Jó, de akkor ülj le valahova – mondta szelíden, de magához ölelt.

- Rendben – egyeztem bele. Bármit szívesebben csináltam volna, mint az ágyban fekvés.

Felkapott, és leültetett az egyik – a legközelebbi – székre. Visszafordult a tűzhelyhez, és főzőcskézni kezdett.

- Ugye nem bántottak? – bukott ki belőle a kérdés.

- Nem, emiatt ne aggódj – biztosítottam. Csak majdnem bántottak. Addig egészen tűrhető volt.

- Ennek azért örülök – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Nagyon aggódtam érted – vallotta be.

- Elhiszem – mondtam komolyan. Én is féltem. Hirtelen valami füstös szag csapta meg az orrom. – Vigyázz, oda fog égni!

- Hogy az a… - füstölgött, és lekapta a serpenyőt a tűzről.

- Ne segítsek? – vontam fel a szemöldököm.

- Pihenned kellene – tiltakozott.

- Dehogy kell! – ellenkeztem. Felálltam, hogy elvegyem tőle a sütnivaló akármit, de megszédültem, és vissza kellett ülnöm.

- Látod? Csak kell – rakta vissza a tűzre a serpenyőt.

- Igazad van – törődtem bele.

- Sziasztok gyerekek! – gurult be Billy a konyhába.

- Szia! – mondtuk egyszerre.

- Ez nem akar megsülni – morgolódott Jake.

- Nyugodj meg fiam – biztosította Billy. A szagokból ítélve halat sütött az én vőlegényem…

- Az illata alapján mindjárt kész – jegyeztem meg.

És valóban, néhány perc elteltével egy adag sülthallal találtam magam szemben.

- Remélem az íze jobb, mint a kinézete… - ült le mellém Jake.

- Jó az illata, az ízének is jónak kell lennie.

Elkezdtem enni, és meglepődtem. Annak ellenére, hogy majdnem megégette, nagyon finom lett. Megkínáltam vele Jake-et is, aki némi kérlelés után hajlandó volt megkostólni a művét.

- Nem akarom el enni előled – ingatta a fejét, mikor elé toltam a tányért.

- Nekem marad elég, és te is éhes vagy, ne tagadd – mondtam, és azt hiszem, ezzel sikerült meggyőznöm.

- Akkor én el is megyek horgászni – jelentette ki Billy. – Ha így haladtok, holnapra elfogy minden a fagyasztóból – ingatta a fejét.

- Oké apa, sok sikert! – mondta Jake tele szájjal, amin muszáj volt mosolyognom.

- És te nem akartál nekem hinni! – mondtam tetetett sértődöttséggel.

- Ne haragudj – nézett rám hatalmas szemekkel.

- Semmi gond – mondtam vidáman.

Közben én is csipegettem, Billy pedig telefonált az egyik barátjának. Nem sokkal később el is ment az illetővel horgászni.

(Paul)

Most, hogy Hell végre előkerült, mindenki megnyugodott. És nem mellesleg kaptunk egy szabadnapot. Na nem mintha bármelyikünk is otthon tudott volna ülni – Jake-éket leszámítva mindannyiunkat Saméknél ette a penész. Ennek persze az alfa nem igen örült, de ez van.

Végül magára hagytuk a turbékolni vágyó párt, és elmentünk meglátogatni a vámpírokat. A szerződés megszüntetésével egészen jóban lettünk. Ami tök fura volt. Előtte gyűlöltük egymást, most meg barátok vagyunk. Tényleg. Csak nekem tűnt fel, hogy még mindig nem lépett újra életbe? Vagy a krízis még fenn áll? Ki tudja?

De jó spanok lettünk, szóval nem hiszem, hogy visszahelyeznénk. Ha mégis, akkor valószínűleg megmásítanánk.

Odaértünk Cullenékhez, és kopogás nélkül beléptünk az ajtón. Azaz léptünk volna, ha nem egyszerre akartunk volna bemenni.

- Sziasztok fiúk, éhesek vagytok? – perdült elénk Esme.

- Igen… - vakartam meg a tarkómat zavartan.

- Gyertek, mindjárt kész az ebéd – mondta kedvesen, és követtük őt a konyhába. Ott furcsa látvány tárult elénk: az egész család főzőcskézett.

- Tudtátok, hogy jövünk? – kérdezte meglepetten. Igen, erre egyikünk sem számított.

- Csak sejtettük – felelte Alice, a kis csodabogár. – De aztán nem lehetett titeket nem meghallani.

- Bocs – mondta Quil.

- Semmi baj – mosolygott ránk melegen Esme.

Leültetett minket az asztalhoz, és elénk tett egy nagy rakás kaját. Persze, nem sokáig volt ez így, percek alatt eltüntettük – hiába ebben elég nagy gyakorlatunk van.

(Carlisle)

A fiúk késő délutánig maradtak. Paul és Emmett nagyon jól kijöttek, a többiek is jól érezték magukat. Kivéve talán Leah-t, ő még nem szokott hozzá a helyzethez.

Bella a farkasok után érkezett, és Leah kicsit feloldódott a lány társaságában.

Később, miután mindenki távozott, megérkezett Jake és Hell. A lány még mindig szédült egy kicsit – a vőlegényébe kapaszkodva lépkedett.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva a feleségem.

- Csak eljöttünk, biztos, ami biztos – igyekezett megnyugtatni őt Hell.

- Hell! – táncolt oda a pároshoz Alice. – Találtam egy tökéletes ruhát!

- Alice, nem lehetne később? – kérdezte a lány.

- Nem – felelte határozottan a lányom.

- Drágám, ha elintézzük, amiért jöttek, utána biztos tudnak még kicsit maradni, hogy Hell megnézhesse a ruhát – mondtam békítően.

- Kicsim, várd meg, hogy megnyugodjanak – karolta át Alice-t Jasper.

- Hát jó – biggyesztette le a száját Alice. – Tudom, hogy tetszeni fog – jelentette ki vidáman.

Felkísértem Hellt és Jake-et az irodámba, ahol felállítva hagytam a szükséges felszereléseket. A lány azonnal elfoglalta a helyét, a fiú pedig leült mellé.

Megvizsgáltam Hellt, utána megnéztük az ultrahangos képet is.

- Ne aggódjatok, minden rendben van. De azt még mindig nem tudom megmondani, kislány-e vagy kisfiú – ingattam a fejem.

- Nem baj, legfeljebb meglepetés lesz – mosolygott Hell, és megsimogatta a hasát. Jake megfogta a kezét, és ott tartotta. Nagyon boldogok voltak, látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek.

- Jut eszembe! Megjött a vérteszt eredménye, az is alátámasztja, hogy egészséges vagy – mosolyogtam rá a párra.

(Heyley)

Amint kiléptünk a dolgozószobából, Alice megragadta a karom, és próbált elhúzni.

- Menj csak – puszilta meg az ajkaimat Jake. Lent megvárlak.

- Oké! – bújtam hozzá dorombolva, majd elengedtem a kezét, és követtem Alice-t. A lány a szobája felé kezdett húzni, azt pedig még láttam, hogy Jake lemegy a fiúkhoz.

- Remélem tényleg szeretni fogod – örvendezett a vámpírlány, miközben sétáltunk.

- Alice, biztos vagyok benne, hogy szép ruhát választottál – néztem rá komolyan.

- Nekem nagyon tetszik – mondta csillogó szemekkel, és belökte az ajtaját.

Ha nem kapaszkodom meg az ajtókeretben, valószínűleg a földön landoltam volna. A szoba közepén ott állt az én gyönyörű esküvői ruhám. Mit ne mondjak, tátott szájjal néztem végig a pántnélküli, hófehér ruhán. Alice tökéletesen eltalálta, mi tetszik a legjobban.

- Szép, ugye? Még én is felvenném – nézte ő is a ruhát. – Jazznek is tetszik, ő is azt mondta, hogy ez jó lesz – mesélte vidáman.

- Alice, ez… - kerestem a szavakat. Mert a mesés vagy tökéletes nem fejezte ki azt, amit én el akartam mondani.

- Nem tetszik? – szontyolodott el.

- Dehogynem. Csak nem egyszerű megtalálni a megfelelő szót rá… így kénytelenek vagyunk beérni a csodálatossal – mosolyodtam el.

- Fantasztikus! – ugrott a nyakamba. – Próbáld fel!

- Na jó – egyeztem bele.

Ahogy vettem le a ruháimat, észrevettem, hogy kezdek kicsit gömbölyödni. Tudom, hogy a terhesség ezzel jár, de mégis meglepődtem.

Alice leszedte a próbababáról a ruhát, én pedig belebújtam. Egy kicsit szűk volt, de biztos voltam enne, hogy lehet belőle engedni.

- Gyönyörű! – lelkendezett.

- Az igaz – néztem végig magamon. – De szűk is…

- Nem baj – legyintett. – Majd elviszem megcsináltatni.

- Köszönöm Alice, egy angyal vagy – mondtam hálásan.

- Semmiség – legyintett ismét. – Ez a legkevesebb, ha már én szervezem az esküvőt!

- Találtál már időpontot?

- Nem teljesen. Annyi biztos, hogy a pap csak néhány hét múlva lesz szabad.

- Ne aggódj emiatt – most rajtam volt a sor, hogy legyintsek.

- De aggódom! Még a baba előtt akarom az esküvőt! – dobbantott ingerülten.

- Nyugodj meg, biztosan sikerül megszervezni.

- Úgy gondolod? – nézett rám kíváncsian.

- Igen, te vagy a legjobb!

- Köszönöm, hogy bizalmat szavazol nekem – ölelt át ismét.

- Nincs mit – öleltem át.

- Na menj, Jake biztos vár, nekem pedig sok dolgom van még… többek közt egy öltönyt is be kell szereznem… - forgatta meg a szemeit.

- Hajrá! – mosolyogtam.

- Na tűnés! – tolt ki a szobából.

- Igenis! – kuncogtam, elköszöntem a lánytól, és lementem a többiekhez. Jazz felsuhant mellettem az emeletre.

- Mehetünk? – kérdezte Jake. Bólintottam.

- Már is mentek? – kérdezte Esme kicsit csalódottan.

- Nem szeretnénk zavarni, és Hellnek még pihennie kell – mondta Jake. Pedig azt reméltem, most már nem kell pihenni.

- Ebben igazad van – bólintott rá Carlisle. Mindenki ellenem van?

- De később majd benézhetünk – ajánlotta a vőlegényem.

- Rendben – mosolygott ránk Esme.

Szóval elbúcsúztunk a vámpírcsaládtól, és hazasétáltunk. Az ajtóban Jake felkapott, és felvitt az emeletre.

- Most már tényleg pihenj – tett le az ágyra.

- De nem akarok – mondtam durcásan.

- Sokkal jobb lesz, hidd el – simogatta meg az arcom.

- Egy feltétellel – húztam magam mellé.

- És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.

- Szerintem már tudod – mondtam játékosan.

- Csak sejtem - felelte huncutul, és bevackolta magát mellém.

(Nat)

A napok csak teltek, az életem pedig gyors ütemben változott. A kapocs Embry és köztem egyre mélyült, elfeledtetve minden régebbi sérelmemet, amit Edward okozott.

Az első randit újabb és újabb követte, én pedig szívesen mentem vele bárhová. A mai esti találka helyszíne azonban még rejtély volt számomra.

Mikor ideért, még készülődtem volna – utolsó simítások… amik elmaradtak. Sminkeltem volna, de úgy döntöttem, nem váratom meg őt.

Egy egyszerűbb összeállítást viseltem, mégis igyekeztem randihoz illően felöltözni. Hosszas töprengés után választottam ezeket a darabokat. Felkaptam az egyik edzőcipőm, ami illett a ruhámhoz, és leszaladtam a lépcsőn.

Anya állt az ajtóban, feltehetőleg Embryvel beszélgetett. A fiú elmosolyodott, ahogy meglátott a lépcső aljában. Én is mosolyogtam, de sajnos elszámoltam a lépéseket – megbotlottam az ajtó előtti szőnyegben, magam sem értem, hogyan… de a szerencse nem pártolt el tőlem, szerelmem elkapott, és a karjaiba zárt.

- Minden rendben? – kérdezte vidáman.

- Igen, köszönöm, hogy elkaptál – mosolyodtam el ismét.

- Semmiség – vonta meg a vállát. – Gyönyörű vagy!

- Köszönöm – pirultam el.

- Hová viszed ma a lányom? – kérdezte anya.

- Ó, az meglepetés lesz. Nem árulhatom el.

- És mikor hozod őt haza? – kérdezősködött tovább.

- Azt nem tudom, attól függ, meddig húzódik el a programunk. Vagy milyen időnk lesz.

- Anya! – tiltakoztam.

- Érezzétek jól magatokat – mosolygott ránk, figyelembe sem véve engem. – Vigyázz a lányomra! – tette hozzá szigorúan.

- Ez csak természetes – mondta Embry komolyan.

- Szia anyu! – köszöntem el

- Viszlát! – intett Embry.

- Sziasztok! – mosolygott anya, mi pedig végre elindulhattunk.

- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Az még mindig meglepetés – mosolygott rám, és átkarolt.

- Ez nem ér! – mondtam sértődötten, de oda is bújtam hozzá.

- Hidd el, tetszeni fog.

Hittem neki. Elsétáltunk La Pushba, de még akkor sem tudtam, hová visz.

- Itt is vagyunk – állt meg egy ház előtt. – Isten hozott itthon – mosolygott.

- Itt laksz? – lepődtem meg. Nem számítottam rá, hogy elhoz az otthonába.

- Igen, de ne ácsorogjunk itt, gyere! – húzott az ajtóhoz. Előhúzta a kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, és szélesre tárta. – Anyáék elmentek – mondta, miközben beléptünk a házba. Nagyon szépen volt berendezve. – Ülj le nyugodtan, rögtön jövök – mutatott a kanapéra, majd eltűnt.

Leültem a kanapéra, és vártam. Előttem egy kis asztal volt, gyertyákkal és díszekkel megpakolva, a mellettem lévő vázában pedig egy csokor rózsa illatozott. Sokat készülhetett erre a randira…

Pár perc elteltével két tányér ennivalóval tért vissza. Amikor letette elém a tányért, akkor vettem észre, hogy az evőeszközök is ott voltak már. Meggyújtotta a két gyertyát is.

- Remélem tetszeni fog, amit kitaláltam – nézett rám, majd leült mellém.

- Már most tetszik – pirultam el.

- Ennek igazán örülök – mosolyodott el, és megcsókolt.

Miközben vacsoráztunk. Próbáltam kiszedni belőle, mit tervezett későbbre, de semmit nem árult el. Vacsora után is próbálkoztam – eredménytelenül. De ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, az ennivaló pedig finom volt.

- Mindjárt megtudod, mit terveztem – mondta játékosan, miután visszatért a konyhából.

- Elárulod végre? – kíváncsiskodtam.

- Nem. Inkább megmutatom – húzott fel a kanapéról. Kisétáltunk a házból. Csodaszép, holdfényes este volt. – Az idő pont jó!

- Jó, de mihez?

- Egy kis sétához – mosolygott. Elmosolyodtam. Igaza volt, az idő tökéletes volt egy esti sétához.

- Szeretlek – bújtam hozzá.

- Én is téged – ölelt át. – Anyukád megölne, ha nem vinnélek haza? – kérdezte kíváncsian.

- Azt hiszem, nem – estem gondolkodóba. – Miért?

- Valószínűleg későn érnénk vissza a sétából, és arra gondoltam, hogy esetleg itt aludhatnál.

- Nekem tökéletesen megfelel – mosolyogtam rá boldogan.

Egymást átkarolva léptünk ki a házból, és indultunk el valamerre. Egyikünk sem tudta, merre, csak mentünk a lábunk után, és beszélgettünk. A múltról, meg úgy mindenről.

Mikor már kezdtem fáradni, visszaindultunk; pedig szívesen sétálgattam volna még vele. Jól éreztem magam, és minden bizonnyal el tudtam volna feledkezni a fáradtságról.

Visszaérve elindítottunk egy filmet, és betakaróztunk. Nem tudnám elmondani, miről is szólt a film – az első jelenetek után elnyomott az álom.

(Hedvig)

A szobámban feküdtem, és gondolkodtam. Az egész életem megváltozott, mióta itt élek Forksban. És tudjátok, mi a legfurcsább? Az alakváltókról kialakított véleményem megcáfolódott, és teljesen átformálódott. Eddig úgy hittem, az alakváltók civilizálatlan emberek, ám a falka ráébresztett arra, hogy igenis összetartóak. Akár egy család. És nem szednek szét senkit, aki nem szolgált rá. A legmegdöbbentőbb talán mégiscsak az volt, hogy remekül éreztem magam a társaságukban. Régen másképp voltak a dolgok…

Otthon azt mondták, az alakváltók borzalmasak. Végül is a nomád vámpírokkal igazuk volt… akkoriban úgy gondoltam, anyának ebben is igaza lesz. Mekkorát tévedtünk mindketten! Csak egyvalamivel nem tudtam kibékülni: miért rejtegetett? Oké, hogy nem akarta, hogy fény derüljön a titkára, de mégis… de tudom, hogy meg kell bocsátanom neki. Szeretetből cselekedett így, tudom. Féltett, ezért nem vonhatom kétségbe a döntéseit, amik velem kapcsolatosak.

Hiányzik az otthonom. Itt is jól érzem magam, nem arról van szó. Szeretnék néha anyával beszélni, hogy elmondhassam, tévedett; és feleslegesen aggódott miattam. És természetesen hiányzik az egész család is.

A Cullen család kedves, és tényleg próbálják pótolni a családom, akikkel most nem lehetek együtt. Emmett állandóan viccelődik, a lányok sokszor elvisznek vásárolni. Egyedül Edward kicsit furcsa a számomra, de idővel minden bizonnyal nem látom majd annak.

(Viveka)

Sok időbe telt, míg rájöttem, mi hiányzik a régi életemből. Pedig a válasz nagyon is egyszerű: semmi. Miért? Mielőtt eljöttem, nem tudtam arról, hogy alakváltó vagyok. Arról sem, hogy egyáltalán érek-e valamit. Nem voltak előtte barátaim, a szüleim meg… nem igen törődtek velem, csak a munkájuknak éltek.

Nem mondom, néha jó lenne velük erről az egészről beszélni, de úgy gondolom új, szerető családot kaptam a falkával. Nem bántam meg, hogy eljöttem otthonról.

Itt barátokat kaptam az élettől, akik ráadásul ugyanazt a titkot őrzik, mint én. Nem volt nap, hogy ne izgultunk volna – találunk-e vámpírt? -, de eddig nem volt semmi. Mostanában pedig jobban kellett vigyáznunk és figyeltünk mindenre.

Mindeközben rettenetesen vártam Hell és Jake esküvőjét; és a kíváncsiság is ott motoszkált bennem: lányuk lesz, vagy fiuk? Milyen lény lesz belőle?

Egy dolgot tudtam csak: akárhogy lesz, szeretni fogják. És nem csak a szülei, hanem mi mindannyian.

(Heyley)

Egész éjjel egymáshoz bújva aludtunk. Reggel pedig kibújtam a karjaiból, és lementem a konyhába. Miközben reggelit csináltam, felhívtam anyáékat. Oké, a nevelőszüleimet. De számomra mindig is ők lesznek a szüleim.

- Vedd fel!- mormoltam magam elé, és doboltam hozzá a lábammal.

- Igen? – szólt vele végre anya.

- Szia! – köszöntem félénken. Ár nem tűnt jó ötletnek, hogy felhívjam őket, és elmondjam, hogy férjhez megyek, és gyerekem lesz.

- Valami baj van? – kérdezte egyből.

- Nem, dehogy, csak…

- Csak?

- Mondanom kell valamit – sóhajtottam. Már úgysem volt visszaút.

- Mi a baj? – kérdezte azonnal. Kibújt belőle a gondoskodó anya, már a beszélgetés elején.

- Anya, férjhez fogok menni – kezdtem a könnyebbel.

- De kicsim, olyan fiatal vagy még! – próbált lebeszélni.

- Mindennél jobban szeretem őt – mondtam halkan. – De más is van.

- Terhes vagy?

- Igen – feleltem csendesen.

- Legalább tőle van? Ő is szeret?

- Igen, emiatt ne aggódj. Jó helyre fog érkezni a baba.

- Annyi időd lenne még! De ha így látod jónak, nem próbállak lebeszélni róla – mondta kedvesen.

- Így látom jónak – mosolyodtam el, és megsimogattam a hasam. Megint nőtt egy kicsit…

- Akkor gratulálok – mondta boldogan. – Mikor lesz az esküvő?

- Még nem tudjuk. Majd küldünk meghívót – mondtam megkönnyebbülten.

- Rendben kicsim. Legyetek boldogok!

- Köszönjük – mosolyogtam. – Anya…

- Igen, drágám?

- Majd eljöttök az esküvőre?

- Hát persze! – vágta rá.

- Akkor ott találkozunk. Szia!

- Szia kicsim

- Örülök, hogy örült – hallottam mögülem Jake hangját.

- Én is – fordultam meg, és pár lépéssel később átöleltem őt. – Mondd, ha akkora leszek, mint egy ház, akkor is tetszeni fogok neked?

- Ne csacsiskodj, nekem mindig is te leszel a világon a legszebb.

2010. szeptember 29., szerda

15. fejezet

15. fejezet
Valami furcsa álomban voltam. Láttam Jake-et, de képtelen voltam odamenni hozzá. Aztán valaki hidegvizet zúdított rám. Lassan, kábán kinyitottam a szemeimet.

- Végre magához tért! – mondta egy férfi.

Rémülten próbáltam körbe pillantani, de állandóan csak embereket láttam. Nem tudtam, hol vagyok.

(Jake)

Csak őrjárat után, órákkal később tudtam meg, hogy szerelmem – most már menyasszonyom – eltűnt. Senki sem tudta, hol van. És még keresni sem akarták azonnal!

- Ugyan, Jake! Biztos csak elment sétálni – mondta Sam.

- Kizárt! Azt mondta, hazajön! – járkáltam fel s alá Em konyhájában.

- Lehet, hogy meggondolta magát – érvelt halkan Seth.

- Akkor mivel magyarázod az idegen szagát? – támadtam rá.

- Találkozhatott valakivel – kotyogta Leah.

- És mi van azzal a fura, eléggé csípős szaggal? – vonta fel a szemöldökét Viveka.

- Nem tudom – rogytam le az egyik székre.

- Nyugodj meg – simogatta meg Em a vállam.

- Egyszerűen képtelen vagyok – temettem az arcom a kezeimbe.

- Biztos mindjárt betoppan – próbált a lány biztatni.

Vártam egy kicsit, hátha igaza lesz, de semmi.

- Meg kell őt keresnünk! – erősködtem.

- Már mindenki fáradt – ellenkezett Sam. Ez valóban igaz lehetett…

- Én szívesen segítek – szólalt meg Seth, megcáfolva az alfa szavait.

- Én is! – mondta határozottan Embry.

- Rám is számíthatsz! – nézett rám komolyan Quil. Ő a másik legjobb barátom, még szép, hogy segít.

- Rám is – mondta Leah. Nem hittem a fülemnek! A mindig mogorva Leah segíteni akar nekem!

(Heyley)

Egy székhez voltam kötözve. Remek – gondoltam –, ezek már megint kiütöttek…

Aggódtam a babáért, és nem utolsó sorban magamért. De mindenért önmagam hibáztattam: ha nem megyek egyedül, talán nem rabolnak el. Mit talán! Ha Jake velem jött volna, vagy valaki más, az illető cafatokban végezte volna!

De egyedül voltam. Tényleg. Akkor tűnt fel, hogy valóban egymagam ücsörögtem… hát… dunsztom sincs, hol. Annyi biztos, hogy ablaktalan helyiség volt, az egyetlen fényforrás az… hm, mi is ez? Fürdőszoba, igen, talán ez a helyes szó rá. Csempézett volt, ennyi biztos. És ha jól láttam, egy kád széle figyelt rám az ajtókeretnél. Oké, értetlenül fejeztem ki magam… de mit vártok tőlem?

A távolból ajtócsapódást hallottam, lépteket, pusmogó hangokat, ismét lépteket, és újból ajtócsapódás. Végül csend.

Abban reménykedtem, hogy valaki hamarosan rám talál.

(Edward)

Ez az én hibám! – visszhangzott a fejemben. Ha nem bántom meg, nem akar hazamenni, és nem viszik el.

- Edward, hagyd már abba az önvádlást! – szólt rám Jazz.

- De ha ez most jogos! – fakadtam ki.

- Sajnálom, de igaza van – mondta Bella.

- Csodálatos – fortyantam fel -, még az a nő sem támogat, akit mindennél jobban szeretek. Bár ilyenek a nők, mindig összetartanak – no nem mintha mi, férfiak nem ezt tennénk, ha a családtagjainkról van szó.

- Bella, kérlek, legalább te támogass! – kértem kedvesem.

- Nem tehetem. Megbántottad őt, és most meg mindannyian aggódhatunk érte – oktatott ki.

- De ahelyett, hogy marcangolod magad, kitalálhatnál valamit – mondta Hedvig csendesen.

- Beszéltem Emilyvel – mondta anya. – A falka megszavazta a keresést. Azt kérdezte, csatlakozunk-e.

- Én úgy gondolom, segítenünk kell – mondta apa.

Ebben mindenki egyet értett. Anya visszahívta a farkasokat, hogy elmondja a döntésünket.

- Még nem tudják, mikor indulnak. Egyesek fáradtak, így szerintem még várnak egy kicsit – magyarázta Emily.

- Rendben drágám, ha indulni akarnak, értesítesz bennünket? – kérte anya.

- Hát persze! – hallatszott Em lelkes hangja.

- Köszönjük! – búcsúzott el anya.

Míg beszéltek, a vonal másik feléről morgolódást hallottam. Kétségkívül Jake volt az, aki elégedetlenkedett. Megértettem a türelmetlenségét és az aggodalmát, hisz én sem örülnék, ha Bella eltűnne.

Most először éreztem részvétet a farkas iránt, aki eddig az ellenségem volt. A szerződés felfüggesztésének következtében azonban szövetségesekké váltunk. Sejtettem, milyen érzés veszélyben tudni azt, akit igazán szeretünk. Én nap, mint nap megéltem ezt, mikor idehoztam Bellát – ám itt tudtam rá vigyázni.

Jake azonban… azt sem tudta, hol lehet a menyasszonya, nemhogy vigyázni tudott volna rá! Sajnáltam őt, ellentétek ide, vagy oda.

- Min merengsz? – kérdezte Jazz.

- Jake-en és Hellen. Sajnálom őket – feleltem.

- Miért? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Emmett.

- Látszik, hogy megőrülnek egymásért. És most mégis távol kell lenniük egymástól – magyaráztam.

- Ne sajnáld annyira a kutyust és a cicust, biztos vagyok benne, hogy rövidesen megint kettesben lófrálhatnak, és tervezhetik a kiskölyök szobáját – vigyorgott az öcsém.

- Na de Emmett! – pirított rá Rose. Ám a hangja inkább kedvesnek csengett, semmit dühösnek.

- Ugyan, bébi! – ölelte át Em a szőke húgomat.

A gondolataiktól azonnal elkapott a hányinger – ami persze egyébként lehetetlen volt, csak képletesen értem.

- Inkább menjetek jó messzire – mondtam szemforgatva.

- Még nem lehet – rázta a fejét Rose. – Nem szabadulsz tőlünk.

- Különben is, segíteni akarunk előkeríteni a cicust – mondta vidáman Emmett. Azt hiszem, letörölhetetlen volt ez a vidámság az arcán.

- De valld csak be, tetszik, amit látsz – vigyorgott Rose. Néha annyira képesek egy húron pendülni!

- Persze – forgattam továbbra is a szemeimet.

- Hagyjátok már abba a „marakodást” – szólt közbe Jazz.

- Igenis, kapitány úr! – vágta magát haptákba Emmett, de nevetett hozzá.

- Gyerekeke, egy kis komolyságot – kérte apa.

- Hagyd rájuk, drágám. Még bolondozhatnak, elég akkor megkomolyodniuk, mikor indulunk – mosolygott ránk anya.

Szóval nem szállnak le rólam.

(Jake)

A fiúk hiába próbáltak megnyugtatni, nem tudtak. Eleinte össze-vissza mászkáltam, aztán csak ültem, majd megint járkáltam.

- Jake, nem mész ezzel semmire – mondta Sam. Tudom, hogy mindannyian a javamat akarják, de egyszerűen képtelen voltam egy helyben maradni.

- Tudjuk, hogy nagyon aggódsz – mondta Em.

- Akkor miért ülünk még mindig itt? – akadékoskodtam.

- Tudom, hogy akár egyedül is belevágnál – mondta az alfa. Hát persze! Ez miért nem jutott nekem eszembe? – Ezt azonban nem engedhetem meg.

- Mi is segíteni akarunk! – szólalt meg Seth.

- Nekik még pihenniük kell. Egész nap járőröztek. Ezt azért vedd figyelembe – mondta az alfám. – Különben is. Valakinek rád is kell vigyáznia – mosolyodott el.

- Igen, valakinek a te hátsódra is figyelnie kell – vert hátba Embry.

- Köszönöm, tényleg – eresztettem el egy halvány mosolyt. – Tudom, hogy most eléggé kibírhatatlan vagyok…

- Semmi gáz – lépett mellém Quil is. – Tudjuk, hogy mennyire szereted Hellt.

- Jogos, hogy minél előbb meg akarod menteni – vágott a szavába Embry.

- Szóval nincs harag – fejezte be a gondolatmenetet Quil.

- Sokkal tartozom nektek – mondtam hálásan.

- Ó, elég, ha majd jó ideig nem panaszkodsz! – szólalt meg Leah.

Felnevettünk – észre sem vettem, de a feszültség kissé engedett bennem. Ám amikor ismét csend telepedett ránk, rettenetesen aggódni kezdtem.

(Heyley)

Hol ébren voltam, hol valamivel elkábítottak, és „aludtam”. Néha álmodtam, néha nem… de az álmok eléggé zavarosak voltak. Emlékek keveredtek össze, vagy képzelgések olvadtak beléjük.

Mikor ébren voltam, csak kábán pislogtam, és aggódtam a kicsi egészsége miatt. Féltem, hogy ez a sok nyugtató vagy mi árt neki.

(Alice)

Igyekeztem belenézni Hell jövőjébe, de nem láttam semmit. Eddig sem láttam túl sokat, de most végképp áramszünet. Se kép, se hang – ahogy mondják.

Ez pedig eléggé zavart. Sőt! Idegesített. Jazz próbált megnyugtatni, de most nem tudott hatni rám a képessége.

- Drágám, minden rendben? – kérdezte Jazz, és átkarolta a derekam.

- Nem, semmi sincs rendben. Nem látom Hell jövőjét – mondtam panaszosan.

- Semmi baj, biztos minden rendben lesz – próbált vigasztalni.

- Emiatt ne aggódj – mondta anya.

- De aggódom én is, mint akárki más – mondtam.

- Tudjuk kicsim – mondta Jazz.

- Hugi, azzal nem mész semmire, ha megpróbálod kierőszakolni a látomásokat – mondta Emmett.

- Igaza van – szólalt meg Rose.

- Semmi baj – mondta apa is.

Lehet, hogy nekik nem baj, de nekem igen!

- Alice, ne görcsölj ennyit! – kérte Edward és szerelmem egyszerre.

- Próbálok, de nem tudok másra gondolni – mondtam halkan.

- Minden rendben lesz – mondta Emmett.

- Bár hihetnék nektek! – sóhajtottam. – De semmi sem biztos. Nem látom a döntéseket.

(Emily)

A fiúk elpusztították az ennivalót, én pedig újabb adagot kezdtem sütni. Tudtam, kell nekik az energia, és nem tudtuk, meddig kell keresniük.

Sajnáltam Jake-et, tudtam, hogy kínszenvedés lehet neki itt ülnie, tétlenül várni. De úgy gondoltam, megérti, és a fiúk mindenképp segíteni akartak. Tényleg olyanok voltunk, mint egy nagy család – összetartottunk. Mindenben.

- Jake, nyugodj meg – próbáltam csillapítani, ugyanis megint rótta a köröket.

- Ha most kifárasztod magad, nem mész sokra később – mondta Sam.

- Tudom – morogta Jake.

- Figyelj, tudom, hogy mennél, de együtt többre mehetünk – érvelt kedvesem.

- Tudom! De a helyemben te mit tennél? – kérdezte türelmetlenül Jake.

- Ugyanezt – felelte halkan. Sam.

- Ne aggódj, nemsokára mehetsz – próbáltam vigasztalni.

Az ennivaló gyorsan elkészült, a falka pedig még gyorsabban ette meg. Még Jake torkán is lecsúszott pár falat – hála az unszolásomnak.

(Heyley)

Na ez már tényleg nevetséges! Most ezek félnek tőlem, hogy állandóan altatnak? Hülye lennék átváltozni, mikor azt sem tudom, értok-e vele a babának!

Mégis, állandóan aludtam. Már amikor észrevették, hogy magamhoz tértem. Szerencsétlenségemre pedig állandóan észrevették. Azt hiszem, folyton figyeltek.

De azt nem árulták el, mit akarnak tőlem. Senki nem mondott semmit.

(Esme)

Emily ismét felhívott. Elmondta, hogy a farkasok hamarosan indulnak.

- Találkozhatnánk a határon? Ott, ahol Hell eltűnt? – kérdezte Sam.

Ránéztem férjemre, és a gyermekeimre. Mind bólintottak – szinte ugyanabban a pillanatban.

- Persze, nekünk nem probléma – feleltem.

- Köszönjük – hallatszott Sam hangja valahonnan távolabbról.

- Igazán nincs mit – mondtam. – Jake hogy bírja?

- Nehezen. Fel-alá járkál, és már nagyon menne.

- Rendben, akkor sietünk! – határoztam el.

Elbúcsúztunk, és mi elindultunk a határhoz. Mikor a megbeszélt helyre értünk, a farkasok még nem voltak ott.

(Jake)

Végre megették a második adag ennivalót is. Em felhívta a vámpírcsaládot, és megbeszélték a találkahelyet.

- Menjünk már! – türelmetlenkedtem.

- Jó, jó – egyezett bele Sam.

Elköszönt Emilytől, és kimentünk. Átváltoztak – én azonban ember maradtam. Így indultunk el a határhoz.

Mikor odaértünk, Cullenék már ott voltak.

- Indulhatunk végre? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül.

- Persze – mondta Esme.

Elindultunk - követtük a kesernyés szagot. Emberként nehéz volt követnem őket, de sikerül lépést tartanom velük. Nem akartam átváltozni, úgy gondoltam, Hellnek szüksége lehet rám.

- Minden oké? – kérdezte Jazz.

- Csak akkor lesz minden oké, ha végre megtaláljuk Hellt – feleltem.

Nem tehetek róla, féltem őt!

- Ne aggódj, megtaláljuk – mondta biztatóan Carlisle.

Néha meg kellett állnunk pihenni – miattam, pedig én voltam, aki a leginkább haladni akart.

(Heyley)

Oké, az utolsót visszavonom. Azt hiszem, végre kiderül, mi a fene folyik itt. Még mindig elég kába voltam, azt hiszem, ezt akarták kihasználni. Hiába, így nem tudtam támadni.

- Nos, azt hiszem, ideje megtudnod, miért vagy itt, korcs – lépett elém egy férfi.

- Nem vagyok korcs! – mondtam akadozó nyelvvel.

- Dehogynem! – csattant fel. Ő lehetett a főnök. – Egy vámpír és egy alakváltó gyereke vagy, még szép, hogy korcs vagy! Vagy azt hitted, nem tudjuk?

- De félnek tőlem. Különben nem kötöztek volna meg – mondtam halkan.

- Valóban. Ám azt is tudjuk, hogy egy korcsnak készülsz életet adni – sziszegte.

- Ő nem korcs! – mordultam fel.

- Nem?! Egy korcs és egy tiszta lény gyereke! – tajtékzott. Mi van, ezek minden lépésünket figyelték?

- Figyeltek minket? – tettem fel a bennem megfogalmazódott kérdést.

- Nem igazán. Évekkel ezelőtt apád fedte fel előttünk a létezésed. Utána nyomod veszett. Most viszont… azt a kiabálást nem lehetett nem meghallani.

Aha, így már világos. Szóval apám áll az egész hátterében. Rám küldte ezt a… hm, mi is ez? Szervezet? Mindjárt kiderül!

- Ki maga? – kérdeztem éberen.

- Brandon. A korcsok elleni szervezet vezetője – felelte ridegen.

Oké, egy szervezet. És apám. Csodás. Ennél jobb már nem is lehetne!

- Mit akar tőlem? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

- Még nem jöttél rá? Végezni akarunk veled – mondta, s mintha még mosolygott is volna.

(Jake)

Az Istenért, haladjunk már! – mérgelődtem magamban.

- Jake, csillapodj – kérte Edward.

- Bocs – vontam vállat. Ez volt a legkisebb bajom.

- Siessünk már! – kértem Samet, aki a kérésemnek eleget téve gyorsított.

A szag azonban egyszer csak eltűnt. Mindenki össze-vissza szimatolt, de egy foszlányt sem sikerült találniuk.

- Most merre tovább? – kérdeztem rémülten. Minden reményem veszni látszott.

- Nem tudom drágám, nem tudom – felelte halkan Esme.

Mielőtt még végleg kétségbeeshettem volna, Seth talált valamit. Legalábbis úgy állt, mint a vadászkutya, mikor szagot fog.

- Mit találtál? – kérdeztem halkan.

- Keréknyomot – felelte Edward. Seth megrázta a fejét. – Hogy érted azt, hogy ne a szememnek higgyek? Mi? Seth, lassíts! Nézzek a dolgok mögé? Ez csak egy keréknyom!

Seth megforgatta a szemeit. Azt hiszem, kezdtem érteni, mit akar mondani.

- Szagot fogtál? – kérdeztem, s a remény ismét felcsillant bennem.

A homokszín farkas szeme felcsillant. Szóval tényleg szagot fogott!

- Ne legyél ostoba, az csak egy keréknyom! – fakadt ki Edward.

- Fiam, igaza van. A földnek olyan szaga van, mint amit követünk – mondta Carlisle.

- Hát ezt buktad! – cukkolta őt Emmett.

Nem törődtem velük túlságosan, mert indultunk. Most Seth loholt elöl.

(Viveka)

Jake annyira türelmetlen volt! Mikor letűnt a nyom, először láttam összetörni.

- Szegény Jake…

- Ne aggódj, megtaláljuk Hellt – mondta Embry.

- Lehet, hogy nem értek egyet a gyerekvállalási tervükkel, de ezt azért nem kívántam volna egyiküknek sem – mondta Sam.

Mindannyian kerestük a szagnyom folytatását, de én akárhogy szimatoltam, nem találtam semmit.

- Ti találtatok valamit? – kérdeztem a többiektől.

- Nem – hangzott a válasz.

- Én találtam valamit! – csaholta Seth.

Mindenki odagyűlt hozzá.

- Itt volt egy autó. És a keréknyomban ott ez a furcsa, maró szag – mondta.

- Mit találtál? – kérdezte Jake halkan.

- Keréknyomot – felelte Edward.

- Ez nem egyszerű keréknyom! Ne csak a szemednek higgy! Ne hagyatkozz csak arra!

- Hogy érted azt, hogy ne a szememnek higgyek? – kérdezte Edward.

- Már mondtam! – mérgelődött Seth, és megismételte az előbb elhangzottakat.

- Mi? Seht, lassíts! – kérte őt a vámpírsrác.

- Nézz a dolgok mögé.

- Ez csak egy keréknyom! – fakadt ki Edward.

Seth megforgatta a szemeit.

- Szagot fogtál? – kérdezte Jake. A hangjában ismét hallatszott a reménykedés.

- Ne legyél ostoba, ez csak egy keréknyom! – tiltakozott a vámpírsrác.

Már senki sem törődött vele, a vámpírok is körénk tömörültek.

- Fiam, igaza van – mondta Carlisle, miután megszagolta a földet. – A földnek valóban olyan szaga van, mint amit követünk.

- Hát ezt buktad! – cukkolta Edwardot Emmett.

- Megérdemelted! – mondtam kárörvendően.

- De meg ám! – hahotázott Embry.

- Sokáig fogod te ezt hallgatni! – mondta Paul.

- Seth, akkor most te mész elől – mondta Sam.

Szóval Seth-et követtük.

- Remélem jó az orrod, öcsi! – mondta Leah.

- Jah, nem kéne tévútra vinned minket – mondta Jared.

- Nyugi, jó orrom van – biztosította Seth.

- Jónak is kell lennie, különben Jake ízekre szed – cukkolta Quil.

- Srácok, koncentráljatok a feladatra – figyelmeztetett minket az alfa.

- Oké! – mondtuk egyszerre.

(Hedvig)

- Bratyó, te vagy a gondolatolvasó, és erre nem jöttél rá? – kérdezte Emmett.

- Emmett, hagyj már! – morgolódott Edward.

- Emmett, drágám, hagyd rá. Hadd marcangolja magát – mondta Rose.

- Ugyan, bébi, ilyen egyszer van egy öröklétben, ki kell élvezni – vigyorgott Emmett.

- Eben igazad van – erősítettem meg, habár nem ismertem túl régóta a családot. Azt azonban tudtam, hogy Edward a képességének köszönhetően nem téved.

- Koncentrálhatnánk a dolgunkra? – kérdezte Edward elkínzottan.

- Nem, ne is álmodozz erről! – vigyorgott Emmett.

- Bizony, nem fog békén hagyni – értett egyet Alice is.

Ő már csak tudja, hiszen látnok! Bár ehhez nem kellettek kimondott látnoki képességek, ezt még én is meg tudtam volna mondani.

Jasper próbált csillapítani minket, de ahogy észrevettem, nem sikerült neki. Ennek ellenére azt hiszem, ő is jól szórakozott Edwardon.

Idővel a fák ritkulni kezdtek, és megpillantottunk egy kisebb… hm... talán rét a megfelelő szó rá. Emberi kéz munkája volt, ebben nem kételkedtem. Kivágták a környező fákat – a fatönkök is erről árulkodtak. Már amelyiket benne hagyták a földben.

- Válljunk szét, hogy könnyebben szétnézhessünk – mondta Carlisle. Sam bólintott, és mind külön-külön indultunk a szélrózsa valamelyik irányába.

Már senkit sem láttam, olyannyira eltávolodtam tőlük. De hallani hallottam az új családomat, és a falka halk lépéseit is.

- Gyertek ide! – mondta halkan Rose. Tisztában volt vele, hogy ezt is meghalljuk.

Mikor odaértem, már mindenki ott állt Rose előtt – pedig én is ugyanolyan gyors vagyok, mint a többi vámpírtársam.

Egy fadeszkákból épült fal volt a szőke lány mögött. Szóval ide lettek a fák.

- Itt lesz – mondta szilárd meggyőződéssel.

- Honnan tudod? – kérdezte Edward, bár szerintem Sam, vagy valamelyik másik farkas kérdezte.

- Egyszerűen csak érzem – vont vállat Rose.

- Én is érzem – szólalt meg halkan Jake. – Itt kell lennie!

(Jake)

Percek – számomra órák – teltek el bejáratkereséssel. Végül azt is Rosalie találta meg. Berontottunk a kis épületbe. Egy raktár lehetett hajdanán, most pedig valami szekta helyéül szolgált.

Nem volt idő töprengeni, a bent lévő emberek mind ránk néztek, és felénk iramondtak. Ahogy meg tudtam figyelni, mindnél volt valami fegyver. De ez eleve elvetélt tölet volt. Amint meglátták a farkasokat, valamint a vámpírok szemfogait… nos, nem hazudom, ha azt mondom, inukba szállt abátorságuk. Már nem támadni, hanem menekülni akartak.

Valami azonban nem engedte, hogy elengedjem őket. Nem akartam átváltozni, mégis megtettem. Rámordultam az emberekre, és onnantól kivülről láttam magam. A farkas-énem nekirontott egy közel álló férfinek, és azonnal, könnyűszerrel végzett vele. Aztán a többiekre is révetette magát. Vérük lassan beszennyezte az állat bindáját és pofáját.

- Jake! – próbáltak megállítani a vámpírok.

- Hagyd abba! – kérte Edward.

- Jake, nyugodj meg, és fejezd be! – kérte Leah. Azt hiszem, nem bírta ezt a mészárlást.

- Nem! – morogtam.

- Jake, hagyd abba – kérte halkan Viveka.

Lefagytam. Már nem kívülről szemléltem az eseményeket, ismét önmagam voltam. Levettem a mancsom az utolsó férfiről, és elléptem mellőle. Körbenéztem.

- Te jó ég, ezt én tettem? – kérdeztem rémülten.

- Igen – bólintott rá Leah. Elszégyelltem magam.

- Nem gond, nyugi – próbált nyugtatni Paul.

- Erősítést hoztak volna – mondta halkan Alice. Érezhette a tépelődésem.

Meghallottam menyasszonyom szívverését s mindent elfelejtettem. Követtem a hangot, ami egy kisebb teremből jött. Ahogy beléptem, egy férfit pillantottam meg, aki nekem háttal állt. Felemelt kezében egy kést tartott. Nem volt nehéz kitalálni, ki lehet előtte. A szívverése gyorsult, én pedig halkan, fenyegetően felmordultam. Pillanatok múlva a férfi a földön feküdt, a kés pedig messzire repült tőle.

Odaléptem a félelemtől még mindig remegő kedvesemhez. Óvatosan elharaptam a köteleit, odabújt hozzám, és zokogni kezdett.

- Semmi baj – próbáltam vigasztalni.

De úgy tűnt, van baj. A férfi ugyanis felkelt, és a kést ismét magához ragadta. Felnevetett.

- Ostobák! Mind itt pusztultok! – fenyegetőzött.

Megfordultam. Az én menyasszonyomat senki sem fenyegetheti büntetlenül! Az egy dolog, hogy elrabolták, és megpróbálták megölni. De most, mikor már végre megint velem van?! Na nem, nem játszunk ilyet.

A férfi rohanni kezdett felénk, ám mielőtt elérte volna szerelmemet, átharaptam a torkát. A vér íze aznap sokadszorra töltötte meg a számat, és a vörös lé lefolyt a fogaim között a padlóra. Kiköptem egy adagot, majd visszafordultam kedvesemhez.

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan.

- Mindenhogy vagyok, csak nem jól – morogta. Megpróbált felállni, de vissza kellett ülnie.

Kicsit később egy pár lépést tudott tenni – de csak úgy, hogy az oldalamhoz simult. Ám utána lábai felmondták a szolgálatot, és összecsuklott. Hiába próbáltam, nem sikerült talpra állítanom.

- Jake! Carlisle kivételével minden vámpír elment vadászni – mondta Quil.

- Oké! Ez miattam van…

- Hedvig üzente, hogy ne okold magad – mondta Viveka.

- Figyeljetek… ha akartok, ti is mehettek. Eléggé lelassítanánk benneteket – mondtam.

- Jake, nyugi, megvárunk – mondta Sam.

- Köszönöm – hálálkodtam.

Sajnos Hell nem bírta tovább; még belém csimpaszkodott, de utána ernyedten dőlt nekem. Elájult.

2010. augusztus 25., szerda

14. fejezet

14. fejezet
Felálltam, de úgy, hogy a karomban tartottam őt. Visszavittem a hálószobánkba, és leültettem az ágyra. Mellé ültem, ő pedig aranyosan belemászott az ölembe.

- Tudod… azt hittem, nem fogsz neki örülni – mondta lehajtott fejjel.

- Kicsim, aminek te örülsz, annak én is örülök. Az a fontos, hogy boldog légy – vontam a mellkasomra. – Édes, hogy emiatt aggódsz, de nem kell.

- Szeretlek – szorított magához.

- Én is szeretlek – pusziltam meg a vállát.

Kedvesem hamarosan ismét álomba merült – ami érthető, hisz a pici éjszaka nem hagyta pihenni. Óvatosan lefektettem, betakartam, és lementem a konyhába, apához.

- Képzeld, apa leszek! – újságoltam boldogan, de mégis halkan.

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen, Hell babát vár.

- Fiam, miért nem védekeztetek? Ez elég felelőtlen dolog volt! – pirított rám.

- Viszont boldogok vagyunk – mondtam határozottan, noha apa szavai megleptek.

- Nem vagytok ehhez még túl fiatalok? – kérdezte végül.

- De, lehet… - bizonytalanodtam el. Már csak ez hiányzott…

- Nem lesz egyszerű szülőnek lenned - mondta komolyan.

- Honnan tudod?

- Fiam, én már csak tudom, mi a nehéz az életben, és mi nem – ingatta a fejét.

Nem feleltem, inkább a terveimre koncentráltam. Meg akartam kérni Hell kezét, hisz úgy illene, nem?

- Min gondolkozol?

- Azon, hogyan kérjem meg Hell kezét. Már egy ideje tervezem, de.. nem tudom, hogyan kezdjek neki.

- Ez egy fontos döntés – helyeselt. – Biztos, hogy ezt akarod?

- Igen. Ebben nem tudsz elbizonytalanítani – feleltem határozottan.

- És van már gyűrű?

- Még nincs. Nem találok olyat, ami illene hozzá.

- Elég egy egyszerű gyűrű is, ha nincs más – vonta meg a vállát. Ezek ellenére tudtam, hogy azt akarja, hogy boldogok legyünk. – Gyere velem! – mondta, és begurult a szobájába. Követtem őt. Az egyik fiókban kutatott egy darabig. – Ez édesanyádé volt – mutatta meg a gyűrűt. A szemeim felcsillantak.

- Pont ilyen kell nekem! Szerinted anya haragudna, ha ezt használnánk?

- Szerintem épp ellenkezően – mosolygott rám. Örültem, hogy legalább erről nem próbált meg lebeszélni.

Sokszor játszottam a gondolattal, de most, hogy eljött a pillanat, nem tudtam, hogyan csináltam. Azt azonban tudtam, hogy mindenképp tökéletes lesz. Annak kellett lennie.

Apa elment Harryvel horgászni, talán azért, hogy ne zavarjon, nem tudom. Kiterveltem, hogy amint szerelmem felébred, megkérem a kezét.

Kedvesem hamarosan lejött, és bejött hozzám a konyhába.

- Jobban vagy már? – kérdeztem, és belehúztam az ölembe.

- Igen, most egész jól vagyok – bújt hozzám.

- És miért nem pihensz? – incselkedtem vele. Megpusziltam az arcát, mire még jobban a karjaimba bújt.

- Megéheztem – felelte szégyenlősen.

- Akkor sipirc vissza az ágyba! – utasítottam vidáman. Már tudtam, hogyan viszem véghez a tervem.

Elmosolyodott, majd visszament a szobánkba, én pedig szorgoskodni kezdtem a konyhában. Elkészítettem az ebédet, és tálcára tettem. A tálca közepére pedig egy apró ékszerdobozkát raktam, amiben ott pihent anya gyűrűje arra várva, hogy végre szerelmem ujjára húzhassam.

Felvittem a megpakolt tálcát, és kicsit félve tettem a lány ölébe, aki addigra már visszabújt az ágyba. Láttam, hogy a szeme megakad a kis dobozkán. Letérdeltem elé, mint ahogy a romantikus filmekben szokták.

- Helena Wolf – ejtettem ki halkan a nevét. Felnyitottam az ékszerdobozt, és a tenyerembe vettem. – Hozzám jössz feleségül?

- Igen! – felelte szerelmem boldogan, és óvatosan a nyakamba vetette magát.

Az egész szépséghibája csak az, hogy én erre nem voltam felkészülve. Elvesztettem az egyensúlyomat, és eldőltem a földön - kedvesemmel a karjaimban. Letörölhetetlen vigyorral kísérve az ujjára húztam a gyűrűt. Megbabonázva nézte az aprócska ékszert.

- Anyáé volt – mondtam halkan.

- Gyönyörű – mondta csillogó szemekkel. Azt hiszem, meghatódott ettől az egésztől. Annyira boldognak tűnt!

Odabújt hozzám, és olyan érzésem volt, hogy soha többé nem akar elengedni. Átöleltem – én is így éreztem.

Miután elengedtük egymást, visszaültünk az ágyra, és megebédeltünk. Utána le akartam vinni a tálcát, de ahogy kiléptem az ajtón, ő is jött utánam. Az egész napot együtt töltöttük, de éjszakára el kellett válnunk.

- Vigyázz magadra! – kérte, mikor már indulni készültem.

- Te pedig aludd ki magad – mosolyogtam rá.

- Igyekszem – ígérte. Megcsókoltam. És kisétáltam a bejárati ajtón. Míg kiértem a fákig, megpróbáltam kiüríteni a fejem. Nem akartam, hogy a többiek még bármit is tudjanak.

(Heyley)

Jake megint magamra hagyott – ugyan nem nehezteltem rá, de kissé magányosnak éreztem magam. Igaz, Billy ott volt, de ő nem tudta pótolni Jake-et. Nagyon hiányzott.

- Ne aggódj, Jake hamarosan visszajön – mondta, hogy biztasson.

- Elmondta, igaz? – kérdeztem szégyenlősen. A kanapén ültem, takaróba burkolózva.

- Igen, elmondta. Nem igazán örülök neki, mert szerintem még várhattatok volna a gyerekkel, de nem állok a bodogságotok útjába – mondta őszintén.

- Kösz Billy, úgy érzem, tartozunk neked.

- Nem tartoztok semmivel – rázta a fejét. – Egy szülőnek az a legfontosabb, hogy boldognak lássa a gyerekét. És tudom, hogy nagyon boldogok lesztek.

- Honnan? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Nézz csak magatokra. Imádjátok egymást, ezt a vak is látja. Mióta Jake meglátott, csak azon fáradozik, hogy boldoggá tegyen. Hidd el nekem, a hátralévő életetek is így fog telni – mosolygott.

- Az csodás lenne – sóhajtottam ábrándozva.

Még beszélgettünk egy darabig – úgy mindenről, majd Billy elment aludni. Hiába akartam ébren maradni, elálmosodtam. Betakaróztam, és átadtam magam a fáradtságnak.

Arra ébredtem, hogy Jake lezuttyan mellém. A lábaimnál ült, így felkeltem, és a mellkasához bújtam.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – karolt át. A hangja tele volt fáradtsággal, én pedig elképzelni sem tudtam, miért. Az arca is mérhetetlen fáradtságról árulkodott.

- Mi történt? – kérdeztem rá végül.

- Már épp indultam volna haza, mikor a srácok vámpírra akadtak. Majd’ szétvetett az ideg, hogy miért pont most kellett idejönnie, mikor már jöhettem volna vissza… elhiheted, a fiúk leteremtettek… és követtük. Sajnos Kanadában elveszítettük a nyomát – hadarta el.

- Szegénykém – takartam be, habár tudtam, ő sosem fázik.

Egy darabig csendben ültünk, egymást átölelve, majd óvatosan elhúzódtam tőle. Elvigyorodott. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Az ölembe hajtotta a fejét, és azonnal el is aludt. Nagyjából betakartam, és a kanapé háttámlájának dőlve én is elaludtam.

Mikor kicsivel később felébredtem, a fejem már Jake bordáinál pihent. Már fel sem keltem, lehunytam a szemeimet, és ismét átadtam magam az álomvilágnak.

Amikor ismét magamhoz tértem, már világos volt. A házban nem volt semmi mozgás, én pedig elmerültem a gondolataimban.

Csak akkor fogtam fel, hogy hamarosan férjhez megyek, és gyereket szülök. És ez még csak a jéghegy csúcsa volt! Elképzeltem, amint Alice esküvőt szervez – amitől a hideg is kirázott. Ott volt még a baba, akiről azt sem tudtuk, vajon milyen lény lesz… bár én úgy gondoltam, olyan lesz, mint én. Természetesen a gondok közt ott volt a Cullen család, és a falka is. Nem tudtam, hogy fognak reagálni, ha bejelentjük a babát. Ettől pedig elfogott a félelem. Nem akartam, hogy ártsanak neki, ha egyáltalán ártani akarnának. Attól még, hogy talán nem voltam teljesen felkészülve egy gyerekre, nem akartam, hogy bárki is bántsa a mi hülyeségünk miatt.

Hamarosan motoszkálást hallottam Billy szobája felől, és nem sokkal utána őt is megláttam. Ahogy meglátott minket, elmosolyodott, majd visszagurult a konyhába. Nem igen figyeltem rá, az aggodalmam sokkal inkább lefoglalt. Elképzeltem vagy százszor, százféleképp hogyan reagálnak majd a többiek a hírre, de úgy Istenigazából egyiket sem találtam túl valósághűnek. Képzelgéseimnek Billy vetett véget, mert hozott egy tálca reggelit. Megköszöntem, mire legyintett, és elgurult.

Megreggeliztem, és tovább gondolkodtam. A rossz eshetőségek úgy függtek felettünk, mint Demoklész kardja – és ha ez a kard leesik, nekünk annyi.

Hirtelen dudálásra lettem figyelmes.

- Ez biztosan Charlie lesz. Ezer éve nem horgásztunk már együtt – mondta Billy vidáman.

Már épp meg akartam szólalni, mikor elmosolyodott, és még hozzátette:

- Ne aggódj Hell, nem hozom haza a zsákmányt.

- Jó szórakozást! – mosolyogtam rá, ő pedig vidáman kigurult a várakozó Charlie-hoz.

Ahogy ő elment, én ismét azon kezdtem aggódni, milyen lesz a társaság reakciója a kicsire. De mikor éppen megint belelendültem, Jake mocorogni kezdett.

- Jó reggelt kicsim! – eresztett meg egy kissé fáradt mosolyt.

- Neked is jó reggelt! – mosolyodtam el ismét.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva, és felkönyökölt. A fene egye meg, megint minden kiült az arcomra, ugye?

- Nem, semmi sincs rendben – feleltem egy sóhaj kíséretében. Mi értelme lett volna tagadni?

- Mi a baj? – simogatta meg az arcom.

- Félek – kezdtem. – Félek, hogy nem úgy fogadják a hírt, mint mi reméljük. Mi lesz, ha még meg is támadnak? Vagy ha azt mondják, neki nincs helye ebben a világban?

- Semmi baj, figyelj rám. Akármit tesznek, mi kitartunk a saját akaratunk mellet, oké? Nem támadhatnak meg, emlékszel? Ott az íratlan szabály, hogy a másik lenyomata szent és sérthetetlen. És… mindenkinek helye van ebben a nyomorult világban. Lásd példának okáért apád esetét.

- De én úgy félek!

- Nem lesz baj, bízz bennem – vont magához.

Egy pár percig még egymásba kapaszkodtunk, majd együtt leültünk a konyhába. Jake elfogyasztotta a maradék reggelit.

- Mit szeretnél, mikor tudassuk velük? – kérdezte, miután befejezte. Ismét elfogott az aggodalom.

- Nem tudom – sóhajtottam tehetetlenül.

- Szerintem az lenne a legjobb, ha minél előbb tudnának róla…

- Én szeretném elhalasztani még a dolgot.

- Tudom kincsem, de nem hiszem, hogy sokáig húzhatnánk még. Nem tudom, milyen ütemben növekszik a pici, de én attól tartok, hogy hamarosan már látszani fog. És én előtte szeretném elmondani, ne abból jöjjenek rá – tette a kézfejét az asztalon heverő kezemre.

- Tudom, igazad van, de… én tényleg rettegek ettől az egésztől – sóhajtottam. A torkomban éreztem, hogy egy gombóc egyre csak nő… pedig nem akartam sírni.

- Tudom, semmi baj – emelt az ölébe. A mellkasához bújtam, és próbáltam nem elsírni magam. Lassan megnyugodtam, és felnéztem rá. – Mikor legyen? Hidd el, jobb, ha mihamarabb túlesünk rajta – simogatta a hátam.

- Ma délután? – kérdeztem óvatosan. Beláttam, hogy teljes mértékben igaza van. És minél előbb elmondjuk, annál több időnk lesz tervezni a jövőnket.

- Rendben – mosolygott rám biztatóan. – Adj pár percet, és összehívom a többieket. A határvonal az erdőben jó lesz?

- Tökéletes – bólintottam. Ha a farkasok esnének nekem, elég pár lépést tennem, és a Cullen-területen állhatnék. Azonban ha a vámpírok próbálnának megtámadni, elég lenne maradnom.

- Addig felhívod Cullenéket?

- Persze!

Megcsókolt, majd felállt, és kiment a házból. Hallottam, hogy felvonyít – hívta a többieket. Míg ő a farkasokkal beszélt, én telefont ragadtam, és felhívtam a Cullen-házat.

- Cullen-ház, tessék – hallottam Esme vidám hangját.

- Szia Esme, itt Hell.

- Szervusz drágám! Miben segíthetek?

- Délután találkozhatnánk a határnál? Úgy értem, az egész családdal?

- Természetesen! Szólok nekik. Ott leszünk, erre mérget vehetsz!

- Köszönöm!

- Ugyan, semmiség drágám.

Letettem a kagylót, Jake pedig ugyanebben a pillanatban lépett be az ajtón.

- Mit mondtak? – kérdezte, és leült mellém.

- Ott lesznek. És a falka?

- Igen, mindenki ott lesz.

- Ennek örülök – mosolyodtam el.

- Én is. Legalább senki nem marad le semmiről.

- De én még mindig aggódom…

- De hidd el, nem kell. Én vigyázok rátok – simogatta meg az arcom.

- Szeretlek – húztam még szélesebb mosolyra a számat.

- Én is szeretlek – csókolt meg.

Tudta, hogyan kell bátorítania. Annyira boldog voltam! Úgy éreztem, semmi, és senki sem árnyékolhatja be az örömömet.

A délután rohamléptekkel jött, és attól féltem, mindkettőnket elsöpör.

Elmentünk a határhoz, ahol már mindkét család várt minket. Jake a derekamra csúsztatta a kezét, ezzel mintha azt mondta volna: ne aggódj, itt vagyok melletted.

- Miről akartatok beszélni? – kérdezte Sam.

- Nem is tudom, hogy mondjuk el… - kezdtem, és segélykérően szerelmemre néztem.

- Megkértem Hell kezét – mondta, mintha ez természetes dolog lenne.

- Ez csodálatos! – sikoltotta Alice.

- Gratulálunk – mondta mindenki egyszerre, és mindkettőnket alaposan megölelgettek. A pici szerencsére még titokban maradt…

- Úristen! Kitűztétek már az esküvő napját? – kérdezte Alice. – Jézusom, mennyi dolog van még addig! Meghívók, a díszek, a ruhák, a pap, a helyszín választása… - kezdett nagyon bepörögni…

- Drágám, csillapodj – kérte Jasper.

- Nem, még nem tudjuk, mikor házasodunk össze – feleltem Alice kérdésére.

- És azt sem mondtuk, hogy te szervezheted – vigyorgott rá Jake.

- Kérlek, ne tegyétek ezt velem! Rose, Nat, Hedvig, Emily és én lehetnénk a koszorús lányaid! – könyörgött.

- És Viveka? – vontam fel a szemöldököm. Ha már lagzit csapunk, nem hagyhatunk ki belőle senkit.

- Persze, ő is! Kérlek, engedjétek meg!

- De akkor a vendéglistánál mi is besegítünk – alkudozott szerelmem.

- Bármit, csak hadd én szervezzem meg!

- Na de Alice – szólt rá Esme.

- Semmi baj – mosolyogtam rá.

- Akkor lehet? – kérdezgette továbbra is a vámpírlány.

- Lenne még egy kikötésünk… - mondta komolyan Jake.

- Mi lenne az? – kérdezte Alice, és már teljesen kétségbe volt esve.

- Apámat teljes mértékben kihagyod – mondtam határozottan.

- Ez csak természetes! – bólogatott.

- Ez esetben rendben – mondta Jake vidáman.

- Jaj, köszönöm! – tapsikolt Alice, majd mindkettőnket egyszerre átölelt.

- Igazán nincs mit – mosolyogtam rá a lányra.

Alice elszökdécselt. Már mindenki indult volna, de Jake megszólalt, valószínűleg elkapva Alice-t is.

- Lenne még valami…

- Ugye nem az, hogy már kitűztétek az esküvő napját? – kérdezte az erdőből Alice, és nem sokkal később ő maga is megjelent.

- Nem az, ne aggódj. Még rengeteg időd van mindent megszervezni – vigyorgott rá Jake.

- Akkor mi az a valami? – kérdezte kíváncsian Viveka.

- Igen, már tudni akarjuk! – csatlakozott hozzá Hedvig.

- Terhes vagyok – mondtam halkan, de tudtam, mindenki hallotta.

Egy pillanatra mintha kimerevedett volna a kép – mintha egy fényképet néztem volna. Aztán mindenki ismét lélegzett.

- Azonnal el kell menned a kórházba! – szólított fel Sam.

- Arról ne is álmodj! – sziszegtem ingerülten. Erre is számítottam, de a Jake-kel való beszélgetés után kevésbé.

- Meg kell szabadulnotok tőle, míg lehet! – mondta Edward.

- Gratulálok kedveseim, ez ám az örömhír! – lelkendezett Esme.

- Igen, én is gratulálok! – harsogta túl Emily a többieket.

A lányok odajöttek hozzánk, és ismét megöleltek minket. Legalább nem volt mindenki ellenünk.

- Anya, hogy lehetsz ellenem? – kérdezte Edward csalódottan.

- Fiam, a gyermekáldásnak mindig örülni kell – oktatta ki őt Esme.

- Edward! – csattant fel egy hang a fák közül. A gazdája a következő pillanatban előttünk termett: egy barna hajú lány volt az.

- Bella, drágám! Megmondtam, hogy maradj ott – nézett rá a vámpír. Mindenki elhallgatott, és rájuk figyelt.

- Lehet, de elég volt! És ha egyszer én leszek egy ilyen helyzetben? Nem kerülheted el folyton a dolgot! – mondta idegesen.

- Bella, ezt halasszuk későbbre – kérte a srác.

- Nem! Most fogjuk megbeszélni!

- Bella…

- Ne Bellázz itt nekem!

- Hajrá kislány! – vigyorgott Emmett.

- Edward, bírj magaddal! Nem ölhetsz meg egy ártatlan kisbabát! – förmedt rá Rose.

- De ha egyszer igaza van! – mondta megrökönyödve Sam.

- Igaza?! – kérdeztem mérgesen. Megéreztem egy apró nyugalom-hullámot. – Jasper, hagyj már!

- Bocs, csak gondoltam, segíthet – emelte fel védekezően a kezét.

- Semmi baj – legyintettem. Már tudtam, hogy ő is mellettünk áll. – Inkább rajtuk kéne segíteni – böktem az Edward-Bella párosra, és Samre is.

- Igyekszem… de alig lehet őket féken tartani – mondta csalódottan. – Tudjátok, nem erre számítottunk, de a reakciójuk… nos, szerintem túltesz egy bizonyos határon.

Jake átölelt, mintha bátorítana.

- Komolyan meg kell szabadulnotok tőle! – mondta Edward, mire Bella a fejére koppintott, amit gyanítom, meg sem érezte.

Már nem vettem a fáradtságot, hogy beleszóljak a dolgokba. Nem értettem, miért nem tudnak a mi boldogságunknak örülni. Egyre szomorúbb lettem, ahogy Edward és Sam egyre csak azt hajtogatta, meg kell ölnünk a kicsit. Az igaz, hogy nem tudhattuk, mi lesz belőle, és ők csak az emberek javát akarják, de… ez így akkor is durva volt.

Könnyes szemekkel kibontakoztam Jake öleléséből, és füttyentettem. Hallottam, amint paták dobbannak a földön, majd megjelent egy fekete ló. Vészhelyzetben drasztikus döntéseket kell hozni – ez is egy ilyen döntés volt. Felpattantam az állat hátára, ami valószínűleg egy farmról lógott meg.

- Aki utánam jön, abból szőnyeget csinálok – vettem oda a többieknek, és elvágtattam a partra. – Istenem, ez annyira nem igazságos – sóhajtottam, mikor már a parti homokban álltam.

Felsétáltam a szirtre, ahonnan régebben ugrottunk. Leültem a szélére, és a mélységbe lógattam a lábam. A vizet néztem, de nem adott választ. Pedig annyi kérdésem lett volna!

Nem tudom, meddig néztem az alattam kavargó, sötét hullámokat, de beleuntam. Felálltam, és visszasétáltam a partra. Ledőltem a homokba, és hallgattam a víz lágy csobogását, ahogy minden egyes hullám a partnak vetődött… engem is elkaptak, a térdemig elértek. Az égboltot figyeltem. A bárányfelhők lassan cammogtak tova a kék égen. Ám a körvonalaik elmosódtak. Már nem tudtam visszafojtani a folyton kitörni készülő könnyeimet, hát szabadjára engedtem őket.

Az bántott a leginkább, hogy az az ember is ellenünk van, akinek kellene a támogatása – hiába, a falka az falka marad, és tudtam, hogy Jake örülne, ha Sam is mellettünk állna.

Érdekelt is engem, mit gondolt Edward! Csak ne akarjon tényleg bántani – egyáltalán nem kérek ezzel sokat.

Szerettem volna összegömbölyödni, és elbújni valahol egy plüssállattal, úgy, mint kiskoromban. Akkor még olyan egyszerű volt megoldani a problémákat! Elsírtam anyának, ő megnyugtatott, és pont. De most… itt aligha tudott volna segíteni.

Ahogy ott feküdtem, rádöbbentem valamire. Nem csak a saját félelmemet éreztem, hanem az Övét is.

Hirtelen lépteket hallottam. Leült mellém, én pedig akaratlanul is rá néztem. Jake volt az.

- Sajnálom – nézett rám. Letörölte az arcomról a könnycseppeket.

- Nem a te hibád – mondtam komolyan. Felültem, és odabújtam hozzá. Olyan volt ő számomra, mint egy tengeri viharban egy biztonságos kikötő. Mindig ott volt mellettem, és ezért nagyon hálás voltam neki.

- A többiek még mindig veszekednek – sóhajtotta. – Meguntam. És úgy hiszem, neked nagyobb szükséged van rám – húzta apró mosolyra a száját.

Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak.

- Nagyon bánt, igaz? – kérdezte, és az ölébe emelt.

- El sem tudod hinni, mennyire – suttogtam.

- Ne aggódj, minden rendbe jön. Carlisle még azt is felajánlotta, hogy megvizsgál. És biztosított, hogy nem lesz semmi baja a kicsinek – szorított magához.

- Milyen vizsgálat? – kérdeztem óvatosan.

- Azt mondta, csak a szokásos. Ultrahang meg ilyenek.

- Abból még nem lehet baj – mosolyodtam el bátortalanul.

- Nem, abból nem. Ha meg mégis, akkor ott leszek.

- Köszönöm.

- Semmiség, hidd el. Úgy érzem, ez a legkevesebb, amit tehetek érted – simogatta meg a karom.

- Szeretlek – néztem a szemeibe.

- Én is téged – mondta halkan, és megcsókolt. – Visszamenjünk?

- Nem akarok vissza menni – ráztam meg a fejem.

- Elhiszem kicsim, de talán akkor megbékélnek a tudattal.

- És ha nem?

- Bele kell törődniük, hogy nem állhatnak a boldogságunk útjába.

Bólintottam. Igaza volt. Emellett a vizsgálat sem tűnt felesleges hülyeségnek. Azt reméltem, ettől valóban lecsillapodnak a kedélyek.

Így hát kéz a kézben sétáltunk át a határ túloldalára. A veszekedés tovább fojt, észre sem vették, hogy eltűntünk.

- Örülök, hogy mégis eljöttetek – köszöntött minket Carlisle, mikor becsöngettünk a házba.

- Mi örülünk, hogy felajánlottad – mosolygott Jake.

A férfi beinvitált minket, és egyenesen a dolgozószobájába kísérte párosunkat.

- Sajnálom, nem számítottam rátok ilyen hamar – szabadkozott, és kinyitotta az ajtót.

A szobában orvosi műszerek mellett rengeteg könyv volt. Természetesen egy dolgozóasztal és egy hozzá tartozó szék is helyet kapott, valamint egy kisebb kanapé is volt benne.

- Még nem volt időm behozni az ágyat – mentegetőzött.

- Semmi gond – mosolyogtam rá a férfire.

- Hogy döntöttetek? Most azonnal elvégezzem az ultrahangot és a vérvételt, vagy később?

- Most szeretnénk – feleltem bizonytalanul.

- Rendben, akkor ülj le kérlek a kanapéra – kérte, én pedig Jake társaságában helyet foglaltam az említett bútordarabon. Carlisle levette azt a pár deci vért, ami a vérvizsgálathoz kellett, majd megkért, hogy feküdjek le.

Ő maga eltűnt egy rövid időre, majd valamivel a kezében tért vissza. Az a valami pedig egy tubus volt. Felhúzta a pólómat, és a tubus tartalmának egy részét a hasamra kente. Akkor jöttem rá, mi volt benne: zselé. Egy kicsit hideg volt, valószínűleg hűtőben tartotta. Odahúzott a kanapé széléhez egy gépet, aminek hatalmas monitora volt. Bekapcsolta, és valami mikrofonszerűséget tett a hasamra. Ne olyan mikrofon képzeljetek el, mint amibe mi, emberek éneklünk; hanem olyat, mint amivel a tengerbiológusok és –kutatók veszik fel a bálnák énekét. Számomra legalábbis ahhoz volt hasonló.

Mindhárman meredten néztük a monitort. Eleinte nem tudtam, mit is kellene látnom a szürke és fekete foltok sokaságában, de hamarosan kivehetővé vált egy aprócska babaszerűség körvonala. Olyan picire húzta magát, amennyire csak tudta, és a kezével eltakarta az arcát.

Elszakítottam a tekintetemet az én kicsikémről, és ránéztem szerelmem arcára, ami leírhatatlan boldogságot tükrözött.

- A mérete alapján a második hónapban lehetsz – mondta Carlisle, és kikapcsolta a gépet, a zselét pedig egy zsebkendővel letörölte. – És még mielőtt megkérdeznétek, egészséges – mosolygott ránk.

Jake felrántott a kanapéról, és szorosan magához ölelt. Annyira boldogok voltunk!

- És azt már lehet tudni, hogy kislány lesz-e vagy kisfiú? – kérdeztem izgatottan.

- Már lehetne, de nem akarja megmutatni magát – felelte Carlisle, látszólag kissé gondterhelten. Azt hiszem, szerette volna tudni a kicsi nemét, hogy kisakkozhassa, milyen lény lesz belőle.

- Később annál nagyobb lesz a meglepetés – susogta Jake.

- Megint igazad van – ingattam vigyorogva a fejem.

- Akkor most kiskutyánk lesz, vagy kiscicánk? – hallatszódott az ajtó mögül Emmett hangja.

- Na de Emmett! – szólt rá Rose.

- Ne ácsorogjatok ott, gyertek be – szólt ki Jake.

Az ajtó kinyílt, és Edward kivételével az egész család betódult a szobába.

- Hogy tehetitek ezt velem? – kérdezte Alice. – Annyi dolgom lenne, és most a kicsi születése előtt kell mindent elintéznem!

- Kicsim, nyugodj meg – mosolygott rá Jasper.

- Alice, tudom, hogy mindent meg fogsz oldani – mondtam határozottan.

- Akkor én megyek is intézkedni! – csilingelte a lány, és kitáncolt az ajtón.

- Utána megyek, nehogy túllőjön a célon – mondta Jasper, és ő is távozott.

A vámpírok lassan kiszállingóztak a szobából. Magunkra maradtunk. Azaz, nem egészen…

- Jake! – jött be Sam.

- Mi a gond? – kérdezte kedvesem.

- Járőröznünk kell.

- Oké – sóhajtotta. – Legalább addig sem győzköditek Hellt.

Az alfa vállat vont, mi váltottunk egy búcsúcsókot, és a két srác távozott. Elköszöntem Cullenéktől – és Edwardtól, aki még mindig haragudott rám-, majd elindultam haza.

Már a határ túloldalán jártam, de még mindig az erdőben voltam. Hirtelen valaki elkapott. Valami rémesen büdös anyagdarabot rakott a szám és az orrom elé. Nem tudtam sikítani, sem normálisan lélegezni. Aztán lassan minden elsötétült.

2010. június 13., vasárnap

Díj!!!

Köszönöm Vivi86nak a díjat!

Először is, a szabályokat be kell tartanom:

Meg kell köszönnöm a díjat.

Ki kell tennem az oldalra a díjat.

7 dolgot el kell mondanom magamról.

7 embernek továbbítanom kell. Linkelnem kell őket.

Megjegyzést kell hagyni náluk.

7 dolog rólam:

1. Rühellem a szúnyogokat xD

2. Imádok olvasni

3. Imádom a barátaimat

4. Szeretnék randizni Taylor Lautnerrel, és egyszer talán Tom Kaulitzcal is.

5. Menedzser, vagy producer szeretnék lenni, ha nem jönne össze a színészi iskola.

6. Szeretem az iskolai színjátszó kört, és annak tagjait, akikkel olyan együtt lenni, mintha egy picike család lennék a suli falain belül. Sok tesó együtt

7. Ébren is álmodom

A 7 díjazott:

1. billizmus.freeblog.hu

2. billizmus2.freeblog.hu

3. flakon.gportal.hu

4.

5.

6.

7.

(a többi 4 díjazottat még nem találtam meg, amint meglesznek, közzéteszem őket!) Indok: Jó oldalak, imádom őket, és a szerkesztőiket is :)

2010. június 9., szerda

13. fejezet

Reggel arra ébredtem, hogy Jake simogatja a karom. Álmosan ránéztem, ő viszont csak mosolygott. Gondosan betakart, majd óvatosan csókot lehelt a homlokomra. Kimászott az ágyból, maga köré tekerve a maga takaróját, majd keresett friss ruhát magának, és mosolygott még mindig. Visszamosolyogtam, nem kérdeztem, miért megy, hagytam, neki pár emberi percet. Élveztem a nyugalmat és a csendet, bár úgy éreztem, ez mégsem teljes nélküle.

Néhány perc elteltével visszatért, egy hatalmas tálcával a kezében, ami telis-tele volt finomnak tűnő ennivalóval.

- Jó reggelt kedvesem, éhes vagy? Gondoltam rád – ült le mellém. Kinyújtóztam, és feltápászkodtam. Jake fürkésző tekintetével kísérve kerítettem magamnak valami ruhát, majd visszacsúsztam mellé.

- Igen, éhes vagyok – pusziltam meg az arcát.

Az ölébe húzott, és enni kezdtünk. Megreggeliztünk, de utána még egy ideig az ágyban maradtunk. Még egyikünk sem pihente ki egészen az éjszakát. Sajnos nem pihenhettünk egymás karjaiban, Sam vonyított szerelmemnek.

- Ne haragudj, kérlek, mennem kell – mondta szomorkásan. Azt hiszem, még sosem vált el tőlem ilyen nehezen.

- Semmi baj – öleltem magamhoz. – Mikor jössz vissza?

- Ez az, amit sajnos nem tudok – simogatta meg az arcom. Szomorúan felnéztem rá. – Amint lehet, jövök, hidd el.

- Tudom – mosolyodtam el.

Jake kikecmergett mellőlem, és eltűnt. Felhívtam Katyt, mi a helyzet a suliban. A magántanulóság némi hátránnyal is járt. Hiába mentem be, mikor épp volt némi szabadidőm, nem tudtam mindent számon tartani.

- Hamarosan osztálykirándulás lesz! – újságolta vidáman. – Remélem, nem baj, hogy titeket is felírtalak a jelentkezők közé…

- Nem tudom, majd megbeszélem Jake-kel.

- Miért, ő most hol van?

- A barátainál – forgattam meg a szemeimet.

- És te miért nem vagy vele? – kérdezte kíváncsian. Úgy éreztem, rosszabb, mint Nat.

- Beszabadultam a konyhába, és kísérletezem – vigyorogtam. Igazándiból csak tervbe volt véve, hogy valami újat próbálok ki.

- Főzésről jut eszembe… nekem sem ártana valamit főzni vagy sütni… Majd később beszélünk, és majd mondd meg hogyan döntötteket! Szia!

- Szia! – tettem le meglepetten a telefont.

Elővettem a szakácskönyveket, és keresgélni kezdtem. Találtam egy-két érdekes receptet, ám nem volt hozzávaló – így elmentem a boltba. Minden szükséges zöldséget, gyümölcsöt megvettem, otthon nekiláttam a főzésnek.

- Szia Hell! – gurult be Billy a házba.

- Hello Billy! – mosolyogtam a belépőn.

- Mit főzöl? – kérdezte, miközben közelebb gurult hozzám.

- Valami avokadós szószra gondoltam, és hozzá valami húsost.

- Avokádó? – vonta fel a szemöldökét. – Végül is, egyszer mindent ki kell próbálni…

Ott maradt mellettem, és megkóstolta, mit hoztam ki az elképzelésekből.

- Ez nagyon jó! – dicsért meg.

- Köszönöm – mosolyogtam kissé szégyenlősen. – Jake hazajön enni?

- Nem valószínű, de azért készíts annyit, hogy neki is jusson.

Megfogadtam a tanácsát, és elég sokat csináltam mind a szószból, mind pedig a hozzávaló húsból.

Sajnos Jake valóban nem ért vissza ebédre, így ketten ettünk. Ebéd után elmosogattam, majd felhívtam Natet, hogy ha még mindig akar, elmehetünk vásárolni. Sajnos ezt utólag eléggé megbántam – minden boltba berángatott. Én csupán egy pulóverrel lettem gazdagabb, Nat viszont egyre több szatyrot cipelt magával.

- Oké, most már mehetünk – mondta, mikor már alig bírta fogni őket.

- Rendben, de most én vezetek – vigyorogtam. Nat megadóan sóhajtott, és elsétáltunk a kocsihoz.

Bepakoltunk a csomagtartóba, és indítottam a motort. Gyorsan visszaértünk Naz házához, elköszöntünk egymástól, és hazasétáltam. Mikor hazaértem, Billy még tv-zett, de hallottam a szobánkból Jake halk hortyogását.

- Nem rég ért haza - mosolygott rám Billy. – Evett, majd ment is aludni.

- Szerintem én is csatlakozom hozzá – mondtam elnyomva egy ásítást. Valóban egész későre járt már…

- Menj csak – mondta, majd ismét a tv képernyőjére nézett.

Felmentem a lépcsőn, lezuhanyoztam, fogat mostam, majd bemásztam szerelmem mellé. Nem akartam felébreszteni, de éppen csak elhelyezkedtem mellette, felém fordult, és magához húzott.

- Felébresztettelek? – kérdeztem halkan, mire megrázta a fejét.

- Csak megéreztem, hogy itt vagy – mosolygott rám. – Milyen volt a vásárlás?

- Tűrhetően borzalmas – bújtam hozzá. Felkuncogott.

- Vettél valamit?

- Egy pulcsit vettem, de azt lent hagytam – feleltem álmosan. A jó melegben még jobban rám telepedett az álmosság.

Szorosan átöleltük egymást, és elaludtunk. Elég sokáig aludtunk, ezúttal egyik farkas sem zavart meg minket. Ám a telefonom annál inkább!

- Mi van már? – morogtam Jake vállába, és egyúttal a telefonba is.

- Megbeszéltétek? – kérdezte Katy.

- Még nem.

- Miről van szó? – kérdezte Jake halkan, hogy csak én halljam.

- Akkor majd hívj vissza! – mondta Katy, azzal le is tette a telefont.

- Katy felírt minket valami osztálykirándulásra. Azt mondta, beszéljük meg, hogy menni akarunk-e – magyaráztam álmosan.

- Engem Sam nem tudna nélkülözni… de ha te szeretnél, menj nyugodtan – puszilta meg a homlokom, majd az ajkaimat.

- Nélküled nem lenne ugyanaz – csókoltam meg. Csók közben óvatosan fordult velem egyet, és magára fektetett.

- Akkor itt maradsz velem? – kérdezte csillogó szemekkel, miután ajkaink elváltak.

- Igen, maradok – hajtottam a fejem a mellkasára. Felhívtam Katyt, hogy elmondjam neki, nem megyünk. – Megbeszéltük, úgy döntöttünk, maradunk.

- Kár – mondta kicsit szomorú hangon.

- Talán majd legközelebb.

- Rendben, szia!

- Szia! – kinyomtam a telefont, és letettem az éjjeliszekrényre. – Ma nem kell menned, ugye?

- Sajnos majd mennem kell, de csak estére – szorított magához. – De addig az egész napot együtt tölthetjük.

- Az jó lenne – mosolyodtam el.

Valóban, az egész napot együtt töltöttük: sétáltunk, filmet néztünk, voltunka parton, és úsztunk is a tengerben. Ám eljött az este, és Jake-nek menni a kellett. Elbúcsúztunk, és már ment is. Tudtam, azért megy, hogy vigyázhasson rám, de…azt azt szerettem volna, ha ezt mellettem teszi

Éjjel nehezen aludtam el. Hiányzott Jake, az, hogy átölel… de valahogy mégis álomba merültem. Nem tudom, szerelmem mikor ért vissza, de éreztem, amikor odabújt mellém.

Reggel a karjaiban ébredtem. Óvatosan kicsúsztam az öleléséből, és felöltöztem. Lementem a konyhába, hogy reggelivel kedveskedjek Jake-nek. Épp kész lettem mindennel, mikor a fiú álmosan lejött hozzám.

- Jó reggelt! – ölelt át.

- Neked is jó reggelt! – bújtam hozzá.

Elengedtük egymást, és leültünk a megterített asztalhoz. Megreggeliztünk, utána pedig elmosogattam.

- Sziasztok! – robbant be az ajtón Katy.

- Szia! – mosolyogtam rá a lányra.

- Hogy kerülsz ide? Nem suliban kellene lenned? – kérdezte Jake felvont szemöldökkel.

- Elmaradt az óra, és kihasználom… De vissza kell mennem a következőre, úgyhogy gyors leszek – magyarázta a lány. – Kérlek, gyertek el az osztálykirándulásra! – könyörgött.

- Nem tudom… - feleltem tétován.

- Na, kérlek! – nyújtotta el az „e”-t. Jake rám nézett, majd felsóhajtott.

- Oké, rendben, csak ne könyörögj! – mondta végül szerelmem.

- Megegyeztünk! – vigyorodott el Katy.

- Mikor megyünk? És hová? – kérdeztem rá.

- Három nap múlva, és valami hegységbe – felelte.

- Mennyi időre? – kérdezte Jake.

- Úgy két hétre. Kicsit kevesebb lesz – pontosított vendégünk.

- Rendben. Megbocsátotok nekem? – kérdezte szerelmem. Tudtam, Sammel akar beszélni.

- Persze! – vágta rá Katy.

- Menj csak – mosolyogtam.

- Majd jövök valamikor – mondta a fiú, és megcsókolt.

- Megvárjalak? – néztem a szemeibe.

- Ahogy gondolod… de lehet, hogy későn jövök – simogatta meg az arcom. Bólintottam.

- Sziasztok! – köszönt el, és már ki is ment az ajtón. Azt még láttam az ablakból, hogy bemegy az erdőbe, de utána elnyelték őt a fák.

- Én is megyek, nemsokára kicsengetnek – mondta Katy.

- Oké, akkor majd a kiránduláson találkozunk – mosolyogtam.

- Oké, szia! – köszönt el, és el is ment a kocsijával.

Befejeztem a pakolást a konyhában, és nagyjából összeraktam, mit kellene vinni a hegyekbe. Mivel nem volt ezeken kívül semmi dolgom, úgy döntöttem, csatlakozom a fiúkhoz. Átváltoztam, és elindultam az erdőbe.

- Szia! – köszöntöttek a farkasok.

- Te itt? – kérdezte Jake, de hallottam a hangján, hogy örül nekem.

- Én. Itt – feleltem vidáman.

- Hallom, kirándulásra készültök – mondta Sam.

- Igen, úgy tűnik – helyeseltem. A szagok alapján egyre közeledtem a falkához…

- Végül is, mehettek. Most csend van. Jake, azt hiszem, most nélkülözhetünk – mondta Sam, megadva a zöld jelzést.

- Köszönjük, Sam – mondta hálásan Jake.

- Semmiség. Egy kis kikapcsolódás jár nektek is – mondta az alfa, a hangja alapján pedig azt mondtam volna, hogy mosolyog.

Lassan utolértem a farkasokat, és odaszaladtam Jake-hez. Dorombolva odabújtam hozzá, amit Embry nem hagyott megjegyzés nélkül.

- Ezt akárhányszor látom, nem tudom megszokni…

- Majd ha végre összejössz Nattel, akkor majd megtudod, milyen érzés is ez – ugratta őt szerelmem.

- Még mindig nem kérdezted meg? - kaptam a fejem a másik farkas felé.

- Nem. Félek, visszautasítana – felelte lehajtott fejjel.

- Szerintem nem adna kosarat – mondtam komolyan.

- Honnan tudod? – kérdezte a falka kórusban.

- Megígértem, hogy nem mondom el – feleltem, és valóban nem árultam el semmit ezzel kapcsolatban.

- Haver, tényleg hívd el – tanácsolta Jake.

- Majd – egyezett bele Embry.

Estig kint voltunk, keresztbe-kasul rohangáltunk La Push területén. Sam még az este komolyabb beállta előtt elengedett minket – csak meg kellett várnunk az esti műszakos, fiatal farkasokat.

Hazasétáltunk, és egy-egy bokorban visszaváltoztunk. Szerencsére a ruháim még ott voltak a bokor tövében, így felöltözhettem.

- Kész vagy? – kérdezte Jake.

- Kész – léptem ki elé.

- Akkor gyere! – nevetett fel, és felkapott a karjába. Megcsókolt, és ezzel egyidejűleg elindult velem a ház felé, és le nem tett, míg be nem értünk a szobába.

- Szeretlek – súgtam a fülébe, mire ő ugyanazzal az indián kifejezéssel válaszolt, amit nemrégiben hallottam tőle.

Lefektetett az ágyra, és fölém hajolt. A szemeimbe nézett, a barna szempárban pedig ott ült a vágyakozás.

- Kívánlak Hell – suttogta. – Minden egyes nappal egyre erősebben…

- Annyira szeretlek! Nem tudnék nélküled élni – mondtam halkan. – Én is egyre jobban kívánlak… - tettem hozzá vörösen.

Mélyen a szemeimbe nézett, majd forrón megcsókolt. Forró kezei lassan elindultak lefelé, végig az oldalamon, majd lecsúsztatta őket a fenekem alá, és megmarkolt. Hozzányomta csípőjét az enyémhez, és éreztem, ahogy merevedő férfiassága hozzásimul a combomhoz.

- Jake, hova sietsz? – kérdeztem, és halkan felkuncogtam. – Még előttünk az egész éjszaka…

- Hm… igazad van… - lehelte, és megpuszilta a nyakam. – Épp ezért szeretném kihasználni minden egyes pillanatát – nézett fel rám, én pedig ismét elpirultam. Tovább puszilgatta a nyakam, majd lejjebb csúszott, és a kulcscsontomra is apró puszikat lehelt. Annyira jó érzés volt, maga volt a gyönyör… pedig még csak puszilgatott.

Vágytam rá, erre a pillanatra, és arra, hogy ennyire lassan és érzékien csinálja. A nyakam másik oldalát is puszikkal borította el, egészen a fülem tövéig. Ezután a szemeimbe nézett, de én csak egy pillanatra néztem rá. A tekintete vágytól égett, én pedig lehunytam a szemeim, és remegve vártam újabb érintéseit, puszijait.

Benyúlt a pólóm alá, és megsimogatta a melleimet – ezzel valami isteni érzést okozott. Levette rólam a felsőt, és ismét puszikkal kezdte elhalmozni a testem – a nyakamtól egészen a hasamig. Mikor visszaért az arcomhoz, megcsókolt, és levette a melltartómat is.

Tovább puszilgatott, csókolgatott, én pedig éreztem, hogy férfiassága immár kőkemény, hogy mennyire vágyik rám, de még mindig csak kényeztetett. Én is apró puszikkal halmoztam el a testét, amitől még inkább lázba jött. Halkan sóhajtozni kezdett előbb az ő nyelvén, majd úgy, hogy én is megértsem.

- Ez annyira jó, kérlek, ne hagyd abba! – kérlelt, nekem pedig eszembe sem jutott abbahagyni.

Lejjebb csúsztattam a tenyerem, és elkezdtem kigombolni a nadrágját.

- Még hogy én sietek – kuncogott bele a nyakamba.

Elvörösödtem, de folytattam. Annyira vágytam már rá, és tudtam, ő is így érez. Ő is levette rólam a maradék ruhadarabokat, ám még nem váltunk eggyé. Még simogatott, csókolgatott…

- Kérlek, annyira szükségem van rád! Érezni akarlak – kérleltem halkan, és remegve hozzáérintettem a csípőmet az övéhez. Éreztem, hogy alig bírja visszafogni magát…

Engedett a kérésemnek, és végre eggyé váltunk. Annyira jó volt őt érezni! Azt akartam, a szeretkezésünknek sose érjen vége. Annyira jó volt vele! Gyengéden mozgott bennem, én eleinte halkan nyögdécseltem, és az élvezettől óvatosan markoltam a vállait – a szeretkezésünk az eddigieknél sokkal jobb és mélyebb volt. Végül csókjaival elhallgattatott, és szorosan magához vont, ezzel megint elfeledtetve velem, hol vagyunk.

Idővel megfordultunk, és lovaglóülésben ültem rajta. Ez a póz mostanában eléggé közkedvelt volt nálunk. Gyorsabb mozgásra váltottam.

- Kicsi lány, ha nem fogod vissza magad, nagyon hamar vége lesz az éjszakának – figyelmeztetett, és megsimogatta az arcom.

Nem érdekelt, valami olyat éreztem, amit eddig nem… ő még idejében megfordított, és mélyen a szemeimbe nézett. Tudtam, már nincs messze. Éppen ellenkezőleg, nagyon is közel volt. Közel voltam. Érezni akartam. Felgyorsult, majd hirtelen megszakadt minden. Már csak éles sikolyom kúszott végig a csendes éjszakán. Izzadtan rám feküdt, de óvatos is volt, nehogy megnyomjon.

- Kicsim, hogy lehetsz ennyire vadóc? Teljesen elcsavarod a fejem – nézett rám, és forrón megcsókolt. Miután ajkaink elváltak, az arcomat nézte.

- Te teszel ilyenné – suttogtam, és elmosolyodtam. A holdfény sejtelmes fényt vetett az arcára, amitől még vonzóbbnak találtam.

Végül megfordult velem, szorosan magához ölelt, és gondosan betakart. A karjaiba bújtam, nem akartam, hogy akár egy pillanatra is elengedjen.

- Szeretlek – suttogta, és megpuszilta a homlokom.

- Én is téged – feleltem halkan.

Cirógatni kezdte a hátam, én pedig lassan álomba merültem.

A három nap, ami pakolás céljából állt a rendelkezésünkre, gyorsan elszaladt, és eljött a kirándulás. Két nagy táska kíséretében kimentünk a sulihoz, ahonnan elvileg busszal mentünk volna.

- Egy kis figyelmet kérek! – szólalt meg az osztályfőnökünk. – Aluljelentkezés miatt fel kellett kérnünk egy másik iskola diákjait. Szeretnénk, ha a két iskola jól kijönne egymással ezalatt a pár nap alatt!

- És kik a másik osztály tagjai? – kérdezte valaki a tömegből.

- A városi középiskola diákjai jönnek el velünk – felelte a tanárunk.

Hirtelen megpillantottam Natet. Jake-et magammal húzva odamentem hozzá.

- Szia! – köszöntünk rá egyszerre.

- Jé, sziasztok! Hogy kerültök ti ide?

- Mi is megyünk kirándulni – húzta mosolyra a száját Jake.

- De… tudjátok… izé… Sam… - mondta halkan, hebegve-habogva.

- Elengedett minket – mosolyodtam el én is, és odabújtam szerelmemhez.

- Ennek örülök – mondta, és a hangja eléggé megkönnyebbülten csengett.

- A te osztályod is jön? – kérdezte Jake kíváncsian.

- Sajnos.

- Miért sajnos? – kérdeztem meglepetten.

- Egyetlen normális ember sincs az én osztályomban – magyarázta.

- Biztos akad – próbálta Jake vigasztalni.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét Nat.

- Beszállás! Ne tolakodjatok! – fejezte be végül a tanárnő, mi pedig elindultunk a hátsó ajtó felé.

- Ülünk leghátra? – kérdezte Nat.

- Persze! – vágtuk rá egyszerre.

Elfoglaltuk a leghátsó ötszemélyes üléssort. A táskákat leraktuk a lábunk alá, hogy elférjünk. Nat ült az ablak mellett, mellette én mellette, és Jake a másik ablak mellett ült. Nekivetette a hátát a falnak, én pedig odabújtam hozzá. Nat feltette a lábait a felszabadult ülésekre, ahogy mi is.

A busz lassan elindult, megvolt a névsorolvasás is, és beszélgetni kezdtünk.

- Embry elhívott már? – kérdezte Jake.

- Nem, még nem – felelte Nat.

- Pedig volt rá három napja… - ingattam a fejem.

- Meg előtte is volt egy csomó ideje – tette hozzá Jake.

- Nem igazán beszél velem – vallotta be Nat.

- Pedig állandóan rólad áradozik… - mondta Jake.

- Tényleg? – kérdezte meglepetten a lány.

- Igen, mindenkit az őrületbe kerget – helyeseltem. Én is láttam Embry gondolatait, állandóan Nat járt a fejében.

- Szerintem nem akar tőlem semmi komolyat – mondta a lány szomorúan.

- Ez nem igaz! – kelt legjobb barátja védelmére Jake. – Csak nem tudja, hogyan is kellene közelednie hozzád. Tudod, nem mindenkinek könnyű a lenyomata tudtára adnia az érzéseit.

- Akkor vegyétek rá, hogy végre randira hívjon – kérlelt minket Nat.

- Igyekszünk – ígérte Jake.

Kiveséztük Embryt, én pedig írtam neki egy igen mérges hangvételű sms-t, miszerint hívja végre randira Natet, különben nagy bajban lesz. Minden rendben volt, míg egy szőke csaj hátra nem jött.

- Szióka! – köszönt Jake-nek. Nat megforgatta a szemeit, én pedig gyilkos tekintettel néztem a cicababát.

- Hello – köszönt vissza Jake.

- Milyen a rezervátumi suli?

- Jó – feleltem szerelmem helyett.

- Mit akarsz Brittany? – kérdezte Nat.

- Csak jöttem beszélgetni – adta a kis ártatlant. A nézéséből azonban sejteni lehetett, hogy szeretné elcsábítani Jake-et. Ez lehetetlen próbálkozás, hisz a farkasok a lenyomatukon kívül képtelenek mást szeretni.

- Istenem, Brittany… ha nem lennék lány, még akkor sem venném ezt be. A vak is látja, hogyan nézed Jake-et. Tudod, hiába epekedsz utána, már régen elkötelezte magát Hell mellett – oktatta ki Nat.

- Ugye te hiszel nekem? – ült le mellénk a szilikon lady.

- Idefigyelj Barbie, lassan mondom, hogy megértsd: Kopj. Le! – morogtam mérgesen. Na nehogy már!

A szőke lány azonban maradt. Azt hittem, ott helyben átváltozom, és keresztbe lenyelem. Annyira idegesítő volt, hogy nem érti… Félreértés ne essék, nem akarom én bántani a szőkéket, van, aki valóban okos, de Brittany… ő kész csapás.

Jake próbálta kizárni a csajszit a beszélgetésünkből, de Brittany minduntalan közbevágott.

- Mond, ti miért vagytok mindig együtt, mint egy falka?

Noha a kérdésére nem kapott választ, kitartóan próbálkozott. Nat bizonyára mulatott, mert mikor Jake szorosabban magához ölelt, és megcsókolt, kitört belőle a nevetés. Brittany féltékeny arca vicces lehetett – remélem, meg is ette a penész.

- Miért nem jöttök be a városba? Miért vagytok ennyire összetartóak? – jöttek az újabb kérdések.

- Megérkeztünk! – kiáltotta el magát Ms. Stark, és a busz le is parkolt.

- Végre! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Leszálltunk a buszról, és természetesen levettük az összes holminkat. Ahogy kiléptünk a friss levegőre, megcsapott minket a hegyi levegő, és az erdő illata.

A tanárok felolvasták, ki kivel, hanyas kisházba kerül. Sajnos nem egy helyre raktak Jake-kel, de ez nem tudott minket megakadályozni abban, hogy együtt aludjunk.

- Arra gondolsz, amire én? – súgta a fülembe Jake.

- Azt hiszem, igen – feleltem halkan.

- A többit majd később megbeszéljük – mondta szerelmem halkan.

- Rendben – egyeztem bele.

- Fiatalok, én is itt vagyok – kuncogta Nat. – Én leszek Hellel egy szobába.

- Mondom sss! A végén még meghallják! – figyelmeztette őt Jake.

Miután a tanárok elmondtak minden szükséges információt, bepakoltunk a házakba, és besétáltunk az erdőbe.

- Hé, várjatok! – hallottunk egy igen magas hangot. Össze sem lehetett volna keverni máséval, ez bizony Brittany volt. Nem akartuk megvárni, tovább sétáltunk. Ám a lány jobban bírta, mint hittem, utolért minket. – Végre! – lihegte. – Ti nem féltek az erdőben?

- Nem – vonta meg a vállát Nat. Mi voltunk azok, akiknek a legkevésbé sem kellett félnie az erdőben bóklászva.

- Nem féltek a farkasoktól? – kérdezte bambán. Szabad kezem ökölbe szorult.

- Nem, miért kellene? – kérdeztem közömbösen.

- A farkasok gonoszak, és csak az ölés vezérli őket – mondta Brittany, és megborzongott.

- Ez nem igaz! – csattant fel Nat, mielőtt még én megszólalhattam volna. – A farkasok a világ legszebb, és legokosabb állatai!

- Hogy mondhatod ezt? – sipította Brittany.

- Nem a farkasoktól kell félned – mondtam sötéten. – Vannak az erdőkben sokkalta veszedelmesebb állatok is. Mint például…

- A medvék! – vágott a szavamba Jake.

- Vagy a hegyi oroszlánok! – kontrázott rá Nat.

Brittany felsikoltott, és kirohant az erdőből. Mi pár másodpercig csak néztünk utána, majd kacagni kezdtünk.

- Végre! Azt hittem, sosem megy el – mondta fellélegezve Nat.

- Én meg azt hittem, átváltozom, és elijesztem – kacagta Jake.

- Szerintem egy pofon is megtette volna – nyújtottam ki a nyelvem.

Estig kint bóklásztunk, de mikor eljött a takarodó ideje, visszatértünk a táborba. Jake elköszönt tőlünk, és bementünk a kis faházba.

Miután a tanárok mindenkit ellenőriztek, kopogtattak az ablakon, majd szerelmem mászott be rajta.

(Embry)

Megkaptam Hell sms-ét, igaz, csak este tudtam megnézni. Újból átváltoztam, és rohantam is a táborba, ahol ők megszálltak. Natet hála Istennek, kint találtam. Valószínűleg nem tudott aludni.

- Embry? – kérdezte halkan, mire bólintottam. Beszaladtam az egyik bokorba, és visszaöltöttem emberi formámat. Felkaptam a nadrágom, ami addig a bokámon lógott.

- Itt vagyok – mosolyogtam rá a lányra. – Gyere, menjünk sétálni.

Vonakodva ugyan, de sétálni kezdtünk. Az erdőbe mentünk – csendes volt, és senki nem járt arra. Épp megfelelő volt, hogy bevallhassam az érzéseimet.

- Embry… - kezdte bátortalanul.

- Igen? – néztem rá.

– Miért pont most jöttél el?

- Hellnek köszönd. Ő írt nekem sms-t – magyaráztam.

- Azt láttam, hogy valakinek ír… és mit írt?

- Hogy nagyon megkeserülöm, ha nem vallom be, mit érzek – feleltem vidáman.

- És… mit érzel? – kérdezte félénken. Mitől félt? Halvány gőzöm sincs.

- Eléggé bonyolult – sóhajtottam. – De megpróbálom érthetően elmesélni – álltam meg vele szembe. – Meséltem, hogy a lenyomatom lettél, igaz? Ha nem, akkor bocsánatot kérek.

- De, ezt elmondtad – vetette közbe, és várta, mit mondok.

- Szóval… szeretlek. Szerelemmel – mondtam őszintén. – Ha nem történik meg a bevésődés, akkor is ugyanezt érezném – tettem hozzá, hogy ne higgye azt, csak emiatt lennék vele.

- Embry… én is szeretlek. Azt hittem, azért tétovázol ennyit, mert nem viszonzod az érzéseimet – vallotta be.

- Kis butus, megmondtam, hogy ha a farkas bevésődött, nem tud többet mást szeretni – kacagtam fel megkönnyebbülten.

Ám megkönnyebbülésem nem tartott sokáig, vámpírszagot éreztem, és a fákra morogtam.

- Mi a baj? – kérdezte félénken Nat.

- Vámpír – morogtam.

- Valaki, Cullenék közül?

- Nem, akkor nem bujkálna és szimatolna.

Szegény lány mögém húzódott, és ő is a fákat pásztázta.

- Még mindig itt van? – kérdezte remegő hangon, mikor már egy ideje csak figyeltünk.

- nem biztos – feleltem. Megfordultam, a karomba zártam, és megcsókoltam. – Maradj itt, rögtön jövök – mondtam, majd bementem az erdőbe.

Levettem a nadrágom, és átváltoztam. Körbefutottam az erdőt, de nem futottam össze a látogatónkkal. Már kezdtem örülni, ám ekkor előkerült. A szemei vörösek voltak, ebből tudtam, hogy nem „vegetáriánus” vámpír.

- Tűnj innen! – akartam mondani, de ebből csak egy dühödt morgás lett.

- Hogy mondod? – kérdezte vigyorogva. Közelebb léptem hozzá, mire lefagyott a képéről a mosoly.

Ismét rámordultam, mire támadóállást vett fel. Úgy gondoltam, ha harc, hát legyen harc! Nekirontottam, és téptem, ahol értem. Talán sokáig tarthatott volna a küzdelem, de eszembe jutott Nat, akit a fánál hagytam. Elhajítottam a vészívót, és szaladtam vissza a lenyomatomhoz.

- Megtaláltad? – kérdezte aggódva, mikor kiléptem a fák közül.

Bólintottam. Nem változtam vissza, attól féltem, a vámpír visszajöhet.

- Szerinted visszajön? – kérdezősködött tovább.

Megráztam a fejem. Nem hittem, hogy a történtek után visszatérd, de jobb félni, mint megijedni.

Lefeküdtem a fa alá, és várakozóan ránéztem.

- Azt akarod, hogy üljek le melléd? – billentette oldalra a fejét. Igenlően vakkantottam, mire mosolyra húzta a száját, és leült mellém. Nekem sem kellett több, az ölébe tettem a fejem, és úgy próbáltam elhelyezkedni, hogy a bundámmal valamennyire betakarjam. Nem szerettem volna, hogy megfázzon.

Odabújt hozzám, és lassan elaludt. Megnyaltam az arcát, és egész éjszaka vigyáztam rá. A vámpír nem jött ugyan vissza, de aggódtam a lányért.

Reggel nem mentem el mellőle, megvártam, hogy felébredjen – pedig tényleg mennem kellett volna, Sam alig akart elengedni.

Hamarosan megszólaltak az ébredező tábor hangjai, amire Nat felébredt.

- Mennem kell – mondta szomorúan. Kérlelőlen ránéztem, és beszaladtam a fák közé. Visszaöltöttem az emberi firmámat, gyorsan belebújtam a nadrágomba.

– Nem maradhatnánk még egy kicsit kettesben? – kérdeztem reménykedve.

- Sajnos nem… fel fog tűnni, hogy nem ott töltöttem az éjszakát – mondta bánatosan. Odamentem hozzá, és a karomba zártam. Olyan szorosan öleltem, amennyire csak mertem.

- Akkor majd otthon találkozunk – mondtam halkan. Még én is hallottam, hogy a hangom szomorúan cseng.

- Igen, majd otthon – mosolygott rám. Látszott rajta, hogy fáj neki a búcsú, de már alig várja a következő alkalmat, hogy találkozhassunk.

- Vigyázz magadra! – kértem, és megcsókoltam.

- Te is – mondta komolyan, mikor elszakadtunk egymástól.

- Megígérem – mosolyodtam el.

Még egy utolsó pillanatra odabújt hozzám, majd elhúzódott tőlem. Nem köszöntünk el szavakkal, ez az ölelés mindkettőnknek többet jelentett a szavaknál. Ő a tábor felé, én pedig az erdő mélye felé indultam. A fák közt ismét bőrt váltottam, és hazaindultam.

- Hello Embry! – köszöntött Sam.

- Hello Sam! Sziasztok fiúk! – köszöntem vissza, és a többieket is üdvözöltem.

- Na mi volt? – kérdezte kotnyelesen Quil.

- Hát, haver, az este minden várakozásomat felülmúlta – feleltem vidáman.

- Összejöttetek? – kérdezte Paul.

- Igen.

- Komolyan? – kérdezte meglepetten Jared.

- Ettől vagy úgy felspanolva? – kérdezte Sam.

- Igen, és igen. Olyan boldog vagyok! – sóhajtottam elégedetten.

- Szállj le a felhők közül, dolgunk van – mondta Sam kissé sötéten.

- Igenis főnök – mondtam engedelmesen, és hamarosan már La Pushban voltam, a többiekkel.

(Heyley)

Arra ébredtem, hogy Nat bevágja az ajtót maga mögött. Vagy a hirtelen huzat volt? Nem tudtam megállapítani. Pár másodperc elteltével arra is rájöttem, hogy melegem van. Jake karjai között feküdtem, és még a takaró is ránk volt csavarodva. Megpróbáltam leműteni rólunk a paplant – kevés sikerrel ugyan, de legalább már nem volt annyira melegem.

- Szia Nat, mi az, ég a ház? – kérdeztem álmosan. Nem, nem azért voltam fáradt, mert az éjjel… tudjátok… szeretkeztünk. Egy ilyen helyen? Ahol bármikor ránk nyithat egy tanár? Isten ments!

- Nem, ott még nem tartunk – mosolygott rám barátnőm.

- Akkor? – vontam fel a szemöldököm.

- Este eljött Embry. Sétáltunk az erdőben, és… csókolóztunk.

- És? Mesélj már!

- Jött egy vámpír, átváltozott, és elkergette. Azt hittem, nem jön vissza, de mégis előkerült. Ott maradtunk kint az erdőben. Farkas maradt, úgy melegített a bundájával.

- Randizni fogtok?

- Igen, amint lehetséges.

- Haladás! – motyogta félálomban Jake.

A nap nagy részét az erdőben töltöttük, sétálással, no és persze Brittany ugratásával.

A kirándulásnak hamar vége lett, a napok gyorsan elrepültek. Hazafelé ugyanúgy utaztunk, mint ahogy odafele.

- Que Quowle! – súgta a fülembe Jake. Értetlenül ránéztem, mire elnevette magát. – Ez a te nyelveden annyit jelent, hogy maradj velem örökre – mondta komolyan.

- Ha csak ez a kívánságod, örömmel teljesítem – bújtam hozzá.

- Örülök – mosolygott reám, majd megcsókolt.

A buszozás ezúttal eseménytelenül telt, Brittanynek új áldozata akadt, így leszállt Jake-ről.

Otthon Billy várt minket. A lépcsőnél megállította mindkettőnket, és behívta a konyhába.

- Szeretnék veletek beszélni – mondta komolyan.

- Miről? – kérdeztem kíváncsian.

- A kirándulás előtti egyik éjszakátokról – felelte a férfi lazán. Elvörösödtem, és közelebb húzódtam szerelmemhez. – Legközelebb legyetek halkabbak – mondta neheztelően, de el is mosolyodott.

- Oké apa! – vigyorodott el szerelmem.

Felcipeltük a táskákat, és mentünk Emilyhez. Azt reméltük, otthon találjuk Samet, aki információkat adhatott volna, mi történt, amíg mi távol voltunk. Kocsival mentünk, így haamr az aprócska ház küszöbén állhattunk.

- Sziasztok! – nyitott nekünk ajtót Emily.

- Szia! – mosolyogtam rá a lányra.

- Hello Em! Sam itthon van? – érdeklődött Jake.

- Sajnos nincs, kint van az erdőben a többi farkassal. Ha gondoljátok, várjátok meg itt nyugodtan – felelte Emily, és arrébb is állt az ajtóból, hogy beférjünk mellette.

- Rendben – bólintott szerelmem, és bementünk az ajtón.

- Milyen volt a kirándulás? – kérdezte a lány, miközben visszatért addigi elfoglaltságához, a főzéshez.

- Nagyon jó volt – feleltem.

- Jó volt egy kicsit kikapcsolódni – tette hozzá Jake.

Hirtelen valami fura szag csapta meg az orromat. Olyan volt, mint a falkáé, de valahogy mégsem.

- Te is érzed? – rángatott ki a gondolataim közül szerelmem.

- Igen. Olyan, mintha az erdő egy darabja követett volna minket.

- Pontosan. Lehet, hogy ott nem csupán vámpír, hanem farkas is volt?

- Meglehet. Ezt csak egy módon tudjátok kideríteni – fordult felénk a házigazdánk. – Nyomás!

- Oké! – nevetett fel a mellettem ülő fiú.

Sietősen kimentünk a házból, és a közeli bokrokban hagytuk a ruháinkat. Átváltoztunk, és kerestük „az erdő egy darabját”. Hamarosan megtaláltuk egy szürke, nagy farkas formájában. Ahhoz túl nagy volt, hogy rendes farkas legyen, alakváltónak kellett lennie.

- Ki vagy te? – kérdezte Jake. Hallottuk Sam csörtetését, ami mindkettőnket arra ösztönzött, hogy tartsuk szóval.

- Tartsátok ott! – parancsolta Sam.

- Ki vagy? – kérdeztem ezúttal én, mivel a farkas nem felelt.

- Viveka – felelte végül. A hangjából kiderült, hogy lány.

- Hogy kerülsz ide?- kérdezte az alfa, és a következő pillanatban ki is lépett a fák közül.

- Valami azt sugallta, hogy kövessem a buszt, mely ide tartott – felelte a lány félénken.

- És mondd, van falkád?- kíváncsiskodott Sam.

- Falkám? – kérdezett vissza Viveka.

- Van több farkas ott, ahonnan jöttél? – kérdezte egyszerűsítve Jake.

- Olyanok, mint te – tettem hozzá.

- Nem, legalábbis nem tudok róla, hogy rajtam kívül mások is lennének még – felelte a lány rövid töprengés után.

- Akkor ez el van döntve. Jake, tiéd a feladat, hogy megtanítsd a falkánk szabályaira! – határozott az alfa.

- Rendben. Bár nem tetszik az ötlet, de legyen…

- De most menjünk haza. Emily már vár minket – mondta Sam lágyan.

- Sam, egy kérdés még: történt valami, amíg mi nem voltunk itt? – kérdezte Jake.

Nem, semmi sem történt – felelte a kérdezett.

Csendesen mentünk vissza a házig, ám a visszaváltozás nem ment zökkenőmentesen: a legújabb falkatagnak nem volt ruhája.

- Hell, ha kész vagy, hozz neki ruhát! – mondta Sam, mikor már kész volt.

Jake-kel együtt felöltöztem, és bementünk a házba. Ám én nem ültem le az asztalhoz, mint a többiek – én Emilytől kértem pár ruhadarabot a kint várakozó Viveka számára.

- Parancsolj, itt vannak a ruhák. Emily reméli, hogy jók lesznek – mondtam, és a zöld szemű farkas felé nyújtottam a ruhákat.

A farkas kikapta őket a kezemből, és odébb ment. Hallottam, ahogy a bozót zizeg, amint öltözködik.

- Kész vagyok – lépett elém. A ruhák még éppen jók voltak rá.

Bementünk a házba, és amint beléptünk, az összes tekintet ránk szegeződött.

- Jól van drágáim, üljetek le – mondta biztatóan Emily.

Leültem Jake mellé, Viveka pedig mellettem foglalt helyet. Vacsora közben kifaggatták az új falkatagot, aminek köszönhetően sok érdekes dologra derült fény a lány életéből.

Vacsora után elköszöntünk a többiektől, és hazamentünk.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy kavarog a gyomrom, és úgy éreztem, sürgősen találkoznom kell a vécécsészével… nehezen, de sikerült kibújnom Jake öleléséből, és meg sem álltam a fürdőig.

(Jake)

Arra eszméltem, hogy Hell eltűnik mellőlem. Nem tudtam, hova és miért megy, de vártam, hátha visszajön. Mikor percekkel később sem került elő, elindultam megkeresni. Meglepetésemre a fürdőben találtam rá, épp fogat mosott.

- Mi történt?

- Szerintem elrontottam a gyomrom Emilyéknél. Annyi mindent összeettem… és valószínűleg nem tetszett ez az egész procedúra a gyomromnak – felelte, majd befejezte a fogmosást.

- Ne menjünk orvoshoz? – kérdeztem aggódva. Reméltem, hogy valóban csak egy egyszerű gyomorrontás, semmi több.

- Nem kell, majd elmúlik holnapra – mosolygott rám.

- Ma pihensz – adtam parancsba. – Nem szeretném, ha valami bajod lenne – húztam magamhoz.

- Rendben – bújt hozzám. – Velem maradsz?

- Sajnos nem tehetem, eleget kell tennem Sam parancsának – feleltem szomorkásan.

- Nem baj, menj csak – simogatta meg az arcom. Olyan aranyos volt! – Én megvárlak, tudod jól.

- Tudom – mosolyodtam el.

Felkaptam, és levittem a nappaliba. Letettem a kanapéra, és be is takargattam. Leültem mellé, és átöleltem, hogy melegíthessem – legalább addig had kényeztessem, míg mellette vagyok. Belebújt az ölelésembe, és dorombolni kezdett, mint egy kiscica. Ám a dorombolása hamar elhalkult, és szuszogás lett belőle. Álomba szenderült az én kicsi szerelmem.

Sajnos nem maradhattam mellette annyi ideig, míg szerettem volna – igaz, egy örökkévalóság is kevés lett volna -, mert jött Viveka.

- Mennem kell – súgtam kedvesem fülébe, mire magához szorított.

- Siess vissza – mormolta, mire megpusziltam a homlokát.

- Megígérem!

Fájó szívvel, de kimásztam mellőle, és az erdőbe mentem. Viveka már várt, én pedig egy bokorban hagyva a nadrágom, átváltoztam.

- Szóval, a szabályok – kezdett bele.

A szabályok – bólintottam. – Sam az alfa, az ő szava szent és sérthetetlen. Ez a legfontosabb. A másik, amiről feltétlenül tudnod kell, hogy a rezervátum határán kívül Cullenék, vagyis a vámpírok területe van, ott mi csak „vendégek” vagyunk. Ugyan közös erővel kutatjuk a területeket, az a föld az övék.

Még sokáig magyaráztam figyelmes hallgatóságomnak, de idővel elbúcsúztam tőle. Rohantam vissza kedvesemhez.

A napok egyformán teltek, legnagyobb bánatomra az én kincsem nem lett jobban, inkább egyre rosszabbul. Éjszakánként egyre sűrűbben járt hányni, és nappal sem tudott nyugodt lenni. Épp ezért esténként nem öleltem olyan szorosan, így ha kellett, el tudott menni a fürdőbe.

A sokadik reggel megint a fürdőben indult szegénykémnek. Vártam egy kicsit, és utána mentem. Mikor beléptem a helyiségbe, a lány a kádnak dőlt.

- Jól vagy? – kérdeztem halkan, és leültem mellé.

- Azt hiszem – bólintott fáradtan.

- Most már tényleg elviszlek a vámpírdokihoz. Nem tetszik ez nekem – ráncoltam a homlokom. – Mitől vagy ennyire rosszul? Ez nem lehet gyomorrontás.

- Inkább kitől? – javított ki. Értetlen tekintetem láttán csak elnézően mosolygott. – Add a kezed! – kérte, én pedig odanyújtottam neki a tenyerem, amit a hasára húzott. Egy jó darabig nem történ semmi, de aztán éreztem, hogy egy aprócska valami a tenyeremhez bújik. – Te is érzed őt? – kérdezte csillogó szemekkel. Bólintottam, és az ölembe emeltem őt. Annyira boldog voltam! Lenyomatom nem csak a szerelmével, hanem egy aprócska kis élettel is megajándékozott. – Pár napja már sejtettem, hogy ott van, de csak most lettem benne biztos.

- Ez annyira csodálatos! – suttogtam a vállába.

- Apa leszel! – mondta halkan, én pedig a fellegekben jártam.

- Köszönöm! – szorítottam magamhoz. Kedvesem odabújt hozzám, én pedig simogattam őt. Tudtam, hogy mostantól sokkal fontosabb szerepe lesz az életemben, mint eddig azt valaha is reméltem.