(Heyley)
Istenem, ez akkora szívás! Tuti, hogy csak álmodtam. Jake megmentett. Ez csak álom lehetett. És felébredtem. Ekkora szívást!
- Brandon, eressz el! – kiáltottam mérgesen. Ekkor tudatosult bennem, hogy már nem vagyok megkötözve, és egy ágyon fekszem. Mi a…?!
Kinyitottam a szemeimet; épp akkor, mikor Jake belépett a szobába.
- Szóval nem álmodtam? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Rájöttem arra is, hogy minden úgy áll, ahogy kell. Nem hullámzottak a falak.
- Nem, nem álmodtad – ült le mellém.
- Vagy az élet kegyetlen, és ezt álmodom.
- Nem, ez nem álom – húzta mosolyra a száját. – Hogy érzed magad?
- Már jobban, bár még szédülök egy kicsit.
- Carlisle szerint ez várható volt, de el fog múlni. És…
- Ne aggódj, ő is jól van – mosolyodtam el. Óvatosan felültem, és odabújtam hozzá. – Ha nem hiszed, győződj meg róla magad.
Egyik tenyerét a hasamra csúsztatta, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a kicsi odabújt hozzá.
- Örülök, hogy mindketten jól vagytok – ölelt magához. – Kérsz valamit?
A gyomrom megelőzött a válasszal: elég hangosan felkordult. Jake felkuncogott.
- Rögtön hozok valamit – mondta, megcsókolt, és kiment a szobából.
Annyira szeretem őt! Kiszolgál, holott ezt el tudtam volna intézni én is. De azt akarta, hogy pihenjek – amit én nem akartam igazán. Egész eddig nyugtatókkal vagy mikkel bombáztak, most nem akarok aludni.
A szédülésem ellenére felkeltem, és elindultam a lépcső irányába. Hallottam, hogy Jake a konyhában kutakodik az edények közt. A korlátba kapaszkodva mentem le, nehogy elessek – de szerencsésen leértem. Kibotorkáltam a konyhába, és leültem az egyik székre. Furcsa volt látni őt a konyhában szorgoskodni.
Összeszedtem magam, és odaálltam mögé. Valamiért megfordult, és majdnem elejtette a kezében lévő tányért.
- Jesszus Isten! Te mit kersel idelent? – kérdezte, és letette a kezéből a tányért a kredencre.
- Lejöttem hozzád – mosolyodtam el.
- Menj vissza pihenni – próbált visszaterelni a szobába.
- De nem akarok – mondtam panaszosan.
- Jó, de akkor ülj le valahova – mondta szelíden, de magához ölelt.
- Rendben – egyeztem bele. Bármit szívesebben csináltam volna, mint az ágyban fekvés.
Felkapott, és leültetett az egyik – a legközelebbi – székre. Visszafordult a tűzhelyhez, és főzőcskézni kezdett.
- Ugye nem bántottak? – bukott ki belőle a kérdés.
- Nem, emiatt ne aggódj – biztosítottam. Csak majdnem bántottak. Addig egészen tűrhető volt.
- Ennek azért örülök – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Nagyon aggódtam érted – vallotta be.
- Elhiszem – mondtam komolyan. Én is féltem. Hirtelen valami füstös szag csapta meg az orrom. – Vigyázz, oda fog égni!
- Hogy az a… - füstölgött, és lekapta a serpenyőt a tűzről.
- Ne segítsek? – vontam fel a szemöldököm.
- Pihenned kellene – tiltakozott.
- Dehogy kell! – ellenkeztem. Felálltam, hogy elvegyem tőle a sütnivaló akármit, de megszédültem, és vissza kellett ülnöm.
- Látod? Csak kell – rakta vissza a tűzre a serpenyőt.
- Igazad van – törődtem bele.
- Sziasztok gyerekek! – gurult be Billy a konyhába.
- Szia! – mondtuk egyszerre.
- Ez nem akar megsülni – morgolódott Jake.
- Nyugodj meg fiam – biztosította Billy. A szagokból ítélve halat sütött az én vőlegényem…
- Az illata alapján mindjárt kész – jegyeztem meg.
És valóban, néhány perc elteltével egy adag sülthallal találtam magam szemben.
- Remélem az íze jobb, mint a kinézete… - ült le mellém Jake.
- Jó az illata, az ízének is jónak kell lennie.
Elkezdtem enni, és meglepődtem. Annak ellenére, hogy majdnem megégette, nagyon finom lett. Megkínáltam vele Jake-et is, aki némi kérlelés után hajlandó volt megkostólni a művét.
- Nem akarom el enni előled – ingatta a fejét, mikor elé toltam a tányért.
- Nekem marad elég, és te is éhes vagy, ne tagadd – mondtam, és azt hiszem, ezzel sikerült meggyőznöm.
- Akkor én el is megyek horgászni – jelentette ki Billy. – Ha így haladtok, holnapra elfogy minden a fagyasztóból – ingatta a fejét.
- Oké apa, sok sikert! – mondta Jake tele szájjal, amin muszáj volt mosolyognom.
- És te nem akartál nekem hinni! – mondtam tetetett sértődöttséggel.
- Ne haragudj – nézett rám hatalmas szemekkel.
- Semmi gond – mondtam vidáman.
Közben én is csipegettem, Billy pedig telefonált az egyik barátjának. Nem sokkal később el is ment az illetővel horgászni.
(Paul)
Most, hogy Hell végre előkerült, mindenki megnyugodott. És nem mellesleg kaptunk egy szabadnapot. Na nem mintha bármelyikünk is otthon tudott volna ülni – Jake-éket leszámítva mindannyiunkat Saméknél ette a penész. Ennek persze az alfa nem igen örült, de ez van.
Végül magára hagytuk a turbékolni vágyó párt, és elmentünk meglátogatni a vámpírokat. A szerződés megszüntetésével egészen jóban lettünk. Ami tök fura volt. Előtte gyűlöltük egymást, most meg barátok vagyunk. Tényleg. Csak nekem tűnt fel, hogy még mindig nem lépett újra életbe? Vagy a krízis még fenn áll? Ki tudja?
De jó spanok lettünk, szóval nem hiszem, hogy visszahelyeznénk. Ha mégis, akkor valószínűleg megmásítanánk.
Odaértünk Cullenékhez, és kopogás nélkül beléptünk az ajtón. Azaz léptünk volna, ha nem egyszerre akartunk volna bemenni.
- Sziasztok fiúk, éhesek vagytok? – perdült elénk Esme.
- Igen… - vakartam meg a tarkómat zavartan.
- Gyertek, mindjárt kész az ebéd – mondta kedvesen, és követtük őt a konyhába. Ott furcsa látvány tárult elénk: az egész család főzőcskézett.
- Tudtátok, hogy jövünk? – kérdezte meglepetten. Igen, erre egyikünk sem számított.
- Csak sejtettük – felelte Alice, a kis csodabogár. – De aztán nem lehetett titeket nem meghallani.
- Bocs – mondta Quil.
- Semmi baj – mosolygott ránk melegen Esme.
Leültetett minket az asztalhoz, és elénk tett egy nagy rakás kaját. Persze, nem sokáig volt ez így, percek alatt eltüntettük – hiába ebben elég nagy gyakorlatunk van.
(Carlisle)
A fiúk késő délutánig maradtak. Paul és Emmett nagyon jól kijöttek, a többiek is jól érezték magukat. Kivéve talán Leah-t, ő még nem szokott hozzá a helyzethez.
Bella a farkasok után érkezett, és Leah kicsit feloldódott a lány társaságában.
Később, miután mindenki távozott, megérkezett Jake és Hell. A lány még mindig szédült egy kicsit – a vőlegényébe kapaszkodva lépkedett.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva a feleségem.
- Csak eljöttünk, biztos, ami biztos – igyekezett megnyugtatni őt Hell.
- Hell! – táncolt oda a pároshoz Alice. – Találtam egy tökéletes ruhát!
- Alice, nem lehetne később? – kérdezte a lány.
- Nem – felelte határozottan a lányom.
- Drágám, ha elintézzük, amiért jöttek, utána biztos tudnak még kicsit maradni, hogy Hell megnézhesse a ruhát – mondtam békítően.
- Kicsim, várd meg, hogy megnyugodjanak – karolta át Alice-t Jasper.
- Hát jó – biggyesztette le a száját Alice. – Tudom, hogy tetszeni fog – jelentette ki vidáman.
Felkísértem Hellt és Jake-et az irodámba, ahol felállítva hagytam a szükséges felszereléseket. A lány azonnal elfoglalta a helyét, a fiú pedig leült mellé.
Megvizsgáltam Hellt, utána megnéztük az ultrahangos képet is.
- Ne aggódjatok, minden rendben van. De azt még mindig nem tudom megmondani, kislány-e vagy kisfiú – ingattam a fejem.
- Nem baj, legfeljebb meglepetés lesz – mosolygott Hell, és megsimogatta a hasát. Jake megfogta a kezét, és ott tartotta. Nagyon boldogok voltak, látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek.
- Jut eszembe! Megjött a vérteszt eredménye, az is alátámasztja, hogy egészséges vagy – mosolyogtam rá a párra.
(Heyley)
Amint kiléptünk a dolgozószobából, Alice megragadta a karom, és próbált elhúzni.
- Menj csak – puszilta meg az ajkaimat Jake. Lent megvárlak.
- Oké! – bújtam hozzá dorombolva, majd elengedtem a kezét, és követtem Alice-t. A lány a szobája felé kezdett húzni, azt pedig még láttam, hogy Jake lemegy a fiúkhoz.
- Remélem tényleg szeretni fogod – örvendezett a vámpírlány, miközben sétáltunk.
- Alice, biztos vagyok benne, hogy szép ruhát választottál – néztem rá komolyan.
- Nekem nagyon tetszik – mondta csillogó szemekkel, és belökte az ajtaját.
Ha nem kapaszkodom meg az ajtókeretben, valószínűleg a földön landoltam volna. A szoba közepén ott állt az én gyönyörű esküvői ruhám. Mit ne mondjak, tátott szájjal néztem végig a pántnélküli, hófehér ruhán. Alice tökéletesen eltalálta, mi tetszik a legjobban.
- Szép, ugye? Még én is felvenném – nézte ő is a ruhát. – Jazznek is tetszik, ő is azt mondta, hogy ez jó lesz – mesélte vidáman.
- Alice, ez… - kerestem a szavakat. Mert a mesés vagy tökéletes nem fejezte ki azt, amit én el akartam mondani.
- Nem tetszik? – szontyolodott el.
- Dehogynem. Csak nem egyszerű megtalálni a megfelelő szót rá… így kénytelenek vagyunk beérni a csodálatossal – mosolyodtam el.
- Fantasztikus! – ugrott a nyakamba. – Próbáld fel!
- Na jó – egyeztem bele.
Ahogy vettem le a ruháimat, észrevettem, hogy kezdek kicsit gömbölyödni. Tudom, hogy a terhesség ezzel jár, de mégis meglepődtem.
Alice leszedte a próbababáról a ruhát, én pedig belebújtam. Egy kicsit szűk volt, de biztos voltam enne, hogy lehet belőle engedni.
- Gyönyörű! – lelkendezett.
- Az igaz – néztem végig magamon. – De szűk is…
- Nem baj – legyintett. – Majd elviszem megcsináltatni.
- Köszönöm Alice, egy angyal vagy – mondtam hálásan.
- Semmiség – legyintett ismét. – Ez a legkevesebb, ha már én szervezem az esküvőt!
- Találtál már időpontot?
- Nem teljesen. Annyi biztos, hogy a pap csak néhány hét múlva lesz szabad.
- Ne aggódj emiatt – most rajtam volt a sor, hogy legyintsek.
- De aggódom! Még a baba előtt akarom az esküvőt! – dobbantott ingerülten.
- Nyugodj meg, biztosan sikerül megszervezni.
- Úgy gondolod? – nézett rám kíváncsian.
- Igen, te vagy a legjobb!
- Köszönöm, hogy bizalmat szavazol nekem – ölelt át ismét.
- Nincs mit – öleltem át.
- Na menj, Jake biztos vár, nekem pedig sok dolgom van még… többek közt egy öltönyt is be kell szereznem… - forgatta meg a szemeit.
- Hajrá! – mosolyogtam.
- Na tűnés! – tolt ki a szobából.
- Igenis! – kuncogtam, elköszöntem a lánytól, és lementem a többiekhez. Jazz felsuhant mellettem az emeletre.
- Mehetünk? – kérdezte Jake. Bólintottam.
- Már is mentek? – kérdezte Esme kicsit csalódottan.
- Nem szeretnénk zavarni, és Hellnek még pihennie kell – mondta Jake. Pedig azt reméltem, most már nem kell pihenni.
- Ebben igazad van – bólintott rá Carlisle. Mindenki ellenem van?
- De később majd benézhetünk – ajánlotta a vőlegényem.
- Rendben – mosolygott ránk Esme.
Szóval elbúcsúztunk a vámpírcsaládtól, és hazasétáltunk. Az ajtóban Jake felkapott, és felvitt az emeletre.
- Most már tényleg pihenj – tett le az ágyra.
- De nem akarok – mondtam durcásan.
- Sokkal jobb lesz, hidd el – simogatta meg az arcom.
- Egy feltétellel – húztam magam mellé.
- És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.
- Szerintem már tudod – mondtam játékosan.
- Csak sejtem - felelte huncutul, és bevackolta magát mellém.
(Nat)
A napok csak teltek, az életem pedig gyors ütemben változott. A kapocs Embry és köztem egyre mélyült, elfeledtetve minden régebbi sérelmemet, amit Edward okozott.
Az első randit újabb és újabb követte, én pedig szívesen mentem vele bárhová. A mai esti találka helyszíne azonban még rejtély volt számomra.
Mikor ideért, még készülődtem volna – utolsó simítások… amik elmaradtak. Sminkeltem volna, de úgy döntöttem, nem váratom meg őt.
Egy egyszerűbb összeállítást viseltem, mégis igyekeztem randihoz illően felöltözni. Hosszas töprengés után választottam ezeket a darabokat. Felkaptam az egyik edzőcipőm, ami illett a ruhámhoz, és leszaladtam a lépcsőn.
Anya állt az ajtóban, feltehetőleg Embryvel beszélgetett. A fiú elmosolyodott, ahogy meglátott a lépcső aljában. Én is mosolyogtam, de sajnos elszámoltam a lépéseket – megbotlottam az ajtó előtti szőnyegben, magam sem értem, hogyan… de a szerencse nem pártolt el tőlem, szerelmem elkapott, és a karjaiba zárt.
- Minden rendben? – kérdezte vidáman.
- Igen, köszönöm, hogy elkaptál – mosolyodtam el ismét.
- Semmiség – vonta meg a vállát. – Gyönyörű vagy!
- Köszönöm – pirultam el.
- Hová viszed ma a lányom? – kérdezte anya.
- Ó, az meglepetés lesz. Nem árulhatom el.
- És mikor hozod őt haza? – kérdezősködött tovább.
- Azt nem tudom, attól függ, meddig húzódik el a programunk. Vagy milyen időnk lesz.
- Anya! – tiltakoztam.
- Érezzétek jól magatokat – mosolygott ránk, figyelembe sem véve engem. – Vigyázz a lányomra! – tette hozzá szigorúan.
- Ez csak természetes – mondta Embry komolyan.
- Szia anyu! – köszöntem el
- Viszlát! – intett Embry.
- Sziasztok! – mosolygott anya, mi pedig végre elindulhattunk.
- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Az még mindig meglepetés – mosolygott rám, és átkarolt.
- Ez nem ér! – mondtam sértődötten, de oda is bújtam hozzá.
- Hidd el, tetszeni fog.
Hittem neki. Elsétáltunk La Pushba, de még akkor sem tudtam, hová visz.
- Itt is vagyunk – állt meg egy ház előtt. – Isten hozott itthon – mosolygott.
- Itt laksz? – lepődtem meg. Nem számítottam rá, hogy elhoz az otthonába.
- Igen, de ne ácsorogjunk itt, gyere! – húzott az ajtóhoz. Előhúzta a kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, és szélesre tárta. – Anyáék elmentek – mondta, miközben beléptünk a házba. Nagyon szépen volt berendezve. – Ülj le nyugodtan, rögtön jövök – mutatott a kanapéra, majd eltűnt.
Leültem a kanapéra, és vártam. Előttem egy kis asztal volt, gyertyákkal és díszekkel megpakolva, a mellettem lévő vázában pedig egy csokor rózsa illatozott. Sokat készülhetett erre a randira…
Pár perc elteltével két tányér ennivalóval tért vissza. Amikor letette elém a tányért, akkor vettem észre, hogy az evőeszközök is ott voltak már. Meggyújtotta a két gyertyát is.
- Remélem tetszeni fog, amit kitaláltam – nézett rám, majd leült mellém.
- Már most tetszik – pirultam el.
- Ennek igazán örülök – mosolyodott el, és megcsókolt.
Miközben vacsoráztunk. Próbáltam kiszedni belőle, mit tervezett későbbre, de semmit nem árult el. Vacsora után is próbálkoztam – eredménytelenül. De ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, az ennivaló pedig finom volt.
- Mindjárt megtudod, mit terveztem – mondta játékosan, miután visszatért a konyhából.
- Elárulod végre? – kíváncsiskodtam.
- Nem. Inkább megmutatom – húzott fel a kanapéról. Kisétáltunk a házból. Csodaszép, holdfényes este volt. – Az idő pont jó!
- Jó, de mihez?
- Egy kis sétához – mosolygott. Elmosolyodtam. Igaza volt, az idő tökéletes volt egy esti sétához.
- Szeretlek – bújtam hozzá.
- Én is téged – ölelt át. – Anyukád megölne, ha nem vinnélek haza? – kérdezte kíváncsian.
- Azt hiszem, nem – estem gondolkodóba. – Miért?
- Valószínűleg későn érnénk vissza a sétából, és arra gondoltam, hogy esetleg itt aludhatnál.
- Nekem tökéletesen megfelel – mosolyogtam rá boldogan.
Egymást átkarolva léptünk ki a házból, és indultunk el valamerre. Egyikünk sem tudta, merre, csak mentünk a lábunk után, és beszélgettünk. A múltról, meg úgy mindenről.
Mikor már kezdtem fáradni, visszaindultunk; pedig szívesen sétálgattam volna még vele. Jól éreztem magam, és minden bizonnyal el tudtam volna feledkezni a fáradtságról.
Visszaérve elindítottunk egy filmet, és betakaróztunk. Nem tudnám elmondani, miről is szólt a film – az első jelenetek után elnyomott az álom.
(Hedvig)
A szobámban feküdtem, és gondolkodtam. Az egész életem megváltozott, mióta itt élek Forksban. És tudjátok, mi a legfurcsább? Az alakváltókról kialakított véleményem megcáfolódott, és teljesen átformálódott. Eddig úgy hittem, az alakváltók civilizálatlan emberek, ám a falka ráébresztett arra, hogy igenis összetartóak. Akár egy család. És nem szednek szét senkit, aki nem szolgált rá. A legmegdöbbentőbb talán mégiscsak az volt, hogy remekül éreztem magam a társaságukban. Régen másképp voltak a dolgok…
Otthon azt mondták, az alakváltók borzalmasak. Végül is a nomád vámpírokkal igazuk volt… akkoriban úgy gondoltam, anyának ebben is igaza lesz. Mekkorát tévedtünk mindketten! Csak egyvalamivel nem tudtam kibékülni: miért rejtegetett? Oké, hogy nem akarta, hogy fény derüljön a titkára, de mégis… de tudom, hogy meg kell bocsátanom neki. Szeretetből cselekedett így, tudom. Féltett, ezért nem vonhatom kétségbe a döntéseit, amik velem kapcsolatosak.
Hiányzik az otthonom. Itt is jól érzem magam, nem arról van szó. Szeretnék néha anyával beszélni, hogy elmondhassam, tévedett; és feleslegesen aggódott miattam. És természetesen hiányzik az egész család is.
A Cullen család kedves, és tényleg próbálják pótolni a családom, akikkel most nem lehetek együtt. Emmett állandóan viccelődik, a lányok sokszor elvisznek vásárolni. Egyedül Edward kicsit furcsa a számomra, de idővel minden bizonnyal nem látom majd annak.
(Viveka)
Sok időbe telt, míg rájöttem, mi hiányzik a régi életemből. Pedig a válasz nagyon is egyszerű: semmi. Miért? Mielőtt eljöttem, nem tudtam arról, hogy alakváltó vagyok. Arról sem, hogy egyáltalán érek-e valamit. Nem voltak előtte barátaim, a szüleim meg… nem igen törődtek velem, csak a munkájuknak éltek.
Nem mondom, néha jó lenne velük erről az egészről beszélni, de úgy gondolom új, szerető családot kaptam a falkával. Nem bántam meg, hogy eljöttem otthonról.
Itt barátokat kaptam az élettől, akik ráadásul ugyanazt a titkot őrzik, mint én. Nem volt nap, hogy ne izgultunk volna – találunk-e vámpírt? -, de eddig nem volt semmi. Mostanában pedig jobban kellett vigyáznunk és figyeltünk mindenre.
Mindeközben rettenetesen vártam Hell és Jake esküvőjét; és a kíváncsiság is ott motoszkált bennem: lányuk lesz, vagy fiuk? Milyen lény lesz belőle?
Egy dolgot tudtam csak: akárhogy lesz, szeretni fogják. És nem csak a szülei, hanem mi mindannyian.
(Heyley)
Egész éjjel egymáshoz bújva aludtunk. Reggel pedig kibújtam a karjaiból, és lementem a konyhába. Miközben reggelit csináltam, felhívtam anyáékat. Oké, a nevelőszüleimet. De számomra mindig is ők lesznek a szüleim.
- Vedd fel!- mormoltam magam elé, és doboltam hozzá a lábammal.
- Igen? – szólt vele végre anya.
- Szia! – köszöntem félénken. Ár nem tűnt jó ötletnek, hogy felhívjam őket, és elmondjam, hogy férjhez megyek, és gyerekem lesz.
- Valami baj van? – kérdezte egyből.
- Nem, dehogy, csak…
- Csak?
- Mondanom kell valamit – sóhajtottam. Már úgysem volt visszaút.
- Mi a baj? – kérdezte azonnal. Kibújt belőle a gondoskodó anya, már a beszélgetés elején.
- Anya, férjhez fogok menni – kezdtem a könnyebbel.
- De kicsim, olyan fiatal vagy még! – próbált lebeszélni.
- Mindennél jobban szeretem őt – mondtam halkan. – De más is van.
- Terhes vagy?
- Igen – feleltem csendesen.
- Legalább tőle van? Ő is szeret?
- Igen, emiatt ne aggódj. Jó helyre fog érkezni a baba.
- Annyi időd lenne még! De ha így látod jónak, nem próbállak lebeszélni róla – mondta kedvesen.
- Így látom jónak – mosolyodtam el, és megsimogattam a hasam. Megint nőtt egy kicsit…
- Akkor gratulálok – mondta boldogan. – Mikor lesz az esküvő?
- Még nem tudjuk. Majd küldünk meghívót – mondtam megkönnyebbülten.
- Rendben kicsim. Legyetek boldogok!
- Köszönjük – mosolyogtam. – Anya…
- Igen, drágám?
- Majd eljöttök az esküvőre?
- Hát persze! – vágta rá.
- Akkor ott találkozunk. Szia!
- Szia kicsim
- Örülök, hogy örült – hallottam mögülem Jake hangját.
- Én is – fordultam meg, és pár lépéssel később átöleltem őt. – Mondd, ha akkora leszek, mint egy ház, akkor is tetszeni fogok neked?
- Ne csacsiskodj, nekem mindig is te leszel a világon a legszebb.
