Heyley Wolf különleges élete

19. fejezet

2011-06-06T11:12:00.000-07:00

(Daniel)

Az esküvő nagyon szép volt, anyuék pedig nagyon boldogok. Persze, nem csak akkor, ők mindig azok voltak.

A konyhában ültek, míg én a nappaliban játszottam nagyapával. A nászutat tervezgették, hallottam – noha fogalmam sem volt, mi lehet az. De azt is hallottam, hogy nem biztosak benne, hogy el is tudnak majd menni.

- Ugyan fiam, legfeljebb később mentek. Az sem baj – mondta nekik nagyapa.

- Igen, ez is igaz – jöttek ki hozzánk.

- Még helyet sem találtunk – mondta anya.

- Csak annyit tudunk, hogy valami napos helyre szeretnénk menni – tette hozzá apa.

- Majd kitaláljátok – lépett be a házba Caine bácsi, - Tudtok valami jó helyet, ahová elhívhatnám vacsorázni Vivekát?

- Port Angelesben van egy jó étterem – mondta anya segítőkészen.

- És onnan a visszaút is beletelik egy kis időbe – kacsintott rá apa. Én ebből nem sokat értettem. Csak azt, hogy Caine bácsi el akarja vinni vacsorázni Viveka nénit.

- Rendben, köszi! – mondta Caine bácsi hálásan, és elviharzott.

A következő pillanatban megszólalt a telefon. Anya odaperdült hozzá, és felvette.

- Szia Hell! – hallottam Alice néni hangját. – Át tudnál jönni most rögtön?

- Persze, megyek – mondta anya, és letette a kagylót.

- Mi az, kicsim? – kérdezte apa, és átölelte őt.

- Alice megkért, hogy menjek át hozzájuk – mondta anya gyorsan.

- Akkor menj – mosolygott rá apa, és megcsókolta. Rosszul leszek!

(Heyley)

Átszaladtam a vámpírtanyára, ahol a kanapém Bella ült. Feltűnt, hogy a lány sápadt, és vért ivott egy bögréből. Ahogy jobban szemügyre vettem, azt is észrevettem, hogy eléggé gömbölyödik.

- Szia Bella! Gratulálok – mosolyogtam rá.

- Szia Hell! Köszönöm – mosolyodott el. – De azért máshoz is gratulálhatsz – mutatta a kezét, amin egy gyönyörű gyűrű volt.

- Összeházasodtatok? – kérdeztem kíváncsian. – Mikor?

- Néhány héttel ezelőtt – mondta Boldogan. – Sajnálom, hogy nem lehettetek ott, de nektek tényleg minden összejött – tette hozzá szomorúan.

- Semmi baj. Akkor az esküvőtökhöz is gratulálok – mondtam vidáman.

- Hell, gyere csak! – hívott félre Alice. – A többiek elmentek vadászni, de azt mondták, hogy adjam át neked az üzenetüket. Carlisle és Esme felajánlotta nektek, hogy elmenjetek Esme-szigetére nászútra. Edward és Bella is ott volt – hadarta.

- Tényleg? Ez csodálatos, köszönjük – hálálkodtam.

- Emmett és Rose meg azt, hogy fogadjátok el.

- Én azt mondom, hogy remekül fogjátok magatokat érezni – mondta Bella ábrándozva. Biztosra vettem, hogy a nászutas emlékekben gyönyörködik.

- Szerintünk is – mosolygott rám Alice.

- Tényleg nagyszerű, és köszönjük, de biztosan ezt akarjátok? – kíváncsiskodtam.

- Igen, tényleg ezt akarjuk – felelte Bella határozottan.

- Oké, ha biztosak vagytok benne, akkor elfogadom – mondtam hálásan.

- Örülök – mondta Alice vidáman. – Danielt viszitek?

- Még nem tudom, de valószínű – feleltem.

- Ha úgy döntötök, hogy mégsem, szívesen vigyázunk rá – biztosított Alice.

- Csak a magad nevében beszélj – intette le Bella. – Én jelenleg mozdulni is alig tudok…

- Majd megbeszélem Jake-kel, hogy mi legyen Dannie-vel – mosolyogtam biztatóan Alice-re.

- Rendben, elintézem a repülőjegyeket, és felhívlak, hogy mikor indulhattok – mondta a vámpírlány, és telefonálni kezdett. Én pedig hazaindultam, és elbúcsúztam tőlük.

Otthon elmondtam Jake-nek, és úgy döntöttünk, hogy a fiunkat is elvisszük. Felhívtam Alice-t, és lemondta ma döntésünket, ő pedig elmondta, hogy a jegyek a reptéren várnak minket, és akár már ma is indulhatunk. Megköszöntem – még egyszer - , majd telefonáltam a bátyámnak is. Nem vette fel, biztosra vettem, hogy már Vivekával van; így sms-t írtam, hogy nászútra mentünk, Danielt is visszük.

Gyorsan összepakoltunk, elköszöntünk Billytől, és autóba ültünk. Jake elvezetett a reptérig, ahol valóban ott vártak minket a jegyek. Felültünk a gépre, és már nagyon vártuk, hogy ott legyünk Esme-szigetén.

- Nayeli – súgta Jake a fülembe, mielőtt földre szálltunk. Csodálatosan hangzott, bár nem értettem. – Ez annyit jelent, hogy szeretlek – mosolygott értetlen tekintetem láttán.

- Én is téged – mosolyodtam el.

Landolás után végre szemügyre vehettük a szigetet. Meseszép volt, pálmafák mindenütt, a tenger égkék színben pompázott – az egész varázslatos volt. Örültem, hogy végül elfogadtam Alice ajánlatát. Ennél jobbat keresve sem találtunk volna.

A nyaraló is tökéletes volt – minden megvolt benne, amire szükségünk lehetett. Talán még több is, bár nem néztem be minden szekrénybe.

(Viveka)

El sem hiszem, hogy Caine randira hívott! De tényleg! Azok után, ahogy a kapcsolatunk indult… és most mégis Port Angelesbe megyek vele vacsorázni. Hihetetlen volt! Annyira boldog voltam, hogy randira hívott! Ugye ez tényleg randi? Ugye nem csak reménykedem?

Port Angeles csodaszép volt, ahol pedig az étterem állt, egymást érték a kis üzletek. A város tele volt nyüzsgéssel – ez azonban nem tetszett annyira, hogy én a nyugodt környezethez voltam szokva. De ettől eltekintve nagyon kellemes volt.

Sokan voltak az étteremben, de Caine előrelátásának – és asztalfoglalásának – hála volt helyünk. Átnéztük az étlapot, rendeltünk, és utána egész este beszélgettünk.

- Mondd, te randiztál valaha valakivel? – kérdezte mosolyogva. Na ne, ennyire feltűnő lenne?

- Nem – feleltem vonakodva. – Amint jelentkezett ez a farkasos „probléma”, a hozzám hasonlóakat kezdtem keresni. Tudni akartam, hogy vannak-e még olyanok, mint én; vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen? – vallottam be.

- Szerintem inkább szerencsés vagy, semmint szerencsétlen – mondta őszintén. – Ha nem jöttél volna ide, lehet, hogy sohasem találkozunk.

- Igen, ez igaz – mosolyodtam el. – És te mit szólsz az itteni élethez? – váltottam témát, remélve, észreveszi, hogy ez a randis dolog kissé kényelmetlenül érint.

- Kellemesebb, mint amire számítottam.

- Mi a véleményed a húgodról és a sógorodról? – kíváncsiskodtam.

- Hell aranyos lány, jobb tesót szerintem kívánni sem kívánhatnék. Jake is rendes, és azt hiszem, ha nem bántja meg Hellt, akkor nagyon jó barátok lehetünk – mondta tűnődve.

- Miért bántaná meg? – lepődtem meg. Vállat vont. – Látszik, hogy még nem voltál Jake-kel őrjáraton. Akkor nem gondolnád, hogy megbánthatja.

- Miért? – most ő lepődött meg.

- Minden gondolata Hell körül szokott forogni – feleltem egyszerűen.

- Tényleg? Akkor azt hiszem, feleslegesen aggódom – mondta megkönnyebbülten.

- És mik a terveid? – kérdeztem rá. Abban reménykedtem, hogy itt marad.

- Még nem tudom. Jól érzem magam itt, úgyhogy elég nagy az esélye, így maradok. A falka és a vámpírok is rendesek velem, így panaszra nem lehet okom.

- És hol fogsz lakni?

- Hát, majd kinézek magamnak egy házat, de egyelőre Helléknél tanyázok. És te kinél laksz?

- Én Leah-nél lakom. Nagyon rendes…

- Rendes? – horkantotta Caine. – Amikor ide kerültem, egyszer voltam vele őrjáraton, de az is elég volt. A gondolatai… hát, nem finomkodom, eléggé őrjítőek.

- De érthető, hogy haragszik Samre. Otthagyta őt Emilyért.

- Mikor volt az már… - legyintett.

- Mindegy, velem akkor is rendes. ÉS azt hiszem, kezd megnyílni előttem.

- Szerintem hagyjuk a Leah-témát – mondta végül. Láttam a szemeiben, hogy nem akart veszekedni. Főleg nem Leah miatt.

- És mi a véleményed Danielről? Végül is, a húgodat kerested, és egy egész család szakadt a nyakadba… - váltottam gyorsan témát, ami jó messze esett Leah-től.

- Ó, ő nagyon aranyos, imádom a srácot. Én inkább örülök, hogy egy ilyen környezetbe csöppentem. Tudod, eddig a család számomra nem jelentett semmit. Itt viszont értelmet nyert – mondta, és közben a szeme örömtől csillogott.

- Örülök, hogy így vélekedsz – mosolyogtam rá.

- Hidd el, én is.

A vacsora után hazavitt, és egy újabb randit beszéltünk meg.

(Caine)

Viveka miatt már volt pár álmatlan éjszakám. Nagyon csinos volt, kedves… és azt hiszem, velem is megtörtént. Igen, minden valószínűség szerint bevésődtem a lányba.

Feltettem már néhányszor a kérdést: ha nem vésődtél volna bele, randiznál vele? A válasz pedig minduntalan igen volt. Ostobaság lett volna egy ilyen lányt elengedni. ÉS amúgy is. Nekem is jár egy kis boldogság, nem?

- De - suttogtam magamban. De hogyan is titkolhatnám el, hogy kilencven százalékában úgy néz ki, bevésődtem Vivekába? Nem akartam még, hogy bárki is tudja. Főleg ő nem. Nem akartam bajba keverni.

Sokáig gondolkoztam, és csak akkor kaptam észbe, mikor az órára esett a pillantásom – hajnali négy. Fáradt voltam, de járni akartam egyet. Főleg most, hogy pillanatnyilag én őrzöm a házat. Épp nyitni akartam az ajtót, mikor egy árny elsuhant előttem. Azonnal felismertem illatot... Alice. Mit akarhat ilyen korán? Ajtót nyitottam neki.

Már kezdtem megszokni az illatát, de annyira hirtelen és erősen ért, örültem, hogy képes vagyok nem ráncolni az orrom.

- Alice, mi járatba itt? - néztem érdeklődően a feszült vámpírra.

- Látomásom volt - hadarta. – Bella jövőjét kutattam, de minden gondolata Jake lehet, mert ő jelent meg nekem. Aztán Hell és így te - mondta aggodalmasan.

- Mit láttál? – kérdeztem feszülten.

- Az apád – felelte azonnal. – Keres téged, nem tudom, miért. De annyi biztos, hogy ezzel a Volturi figyelmét is felkeltette. Egyelőre ne mondd el senkinek… tudod… Vivekát…

- Te tudsz róla? De honnan? – hebegtem.

- Persze, még a vak is látja – somolygott. – Nem kell a jövőt látnom, hogy észrevegyem, lassan együtt lélegzel vele. A bulin is, például. Ha mozdult, te is mozdultál. Csak az ilyen aprócska dolgokat nem veszitek észre ti, halandók.

Lehajtottam a fejem, nem is ellenkeztem a „halandó” megnevezésen.

- De ne aggódj, majd szólok, ha tisztán látok. Egyetlen problémám, hogy a vérfarkasokat nem látom, nem is értem, hogyan láttalak téged. De azt tudom, hogy sokra viszitek még a lányotokkal. Legalábbis láttam veled egy kislányt. Cassie-nek hívták, a kedvenc csillagotok, a Cassiopeia után. Le sem tagadhattátok volna, de ennél többet nem tudok.

- Lesz egy lányunk? Szóval Viveka is…

- Igen, ő is.

Furcsa melegség árasztott el. Főleg, mikor kimondta a kislány nevét. Csodálatos volt.

Az életemből kifolyólag féltem az apaságtól – hogy olyan leszek, mint az enyém –, de most mindez elpárolgott.

Soha nem tudtam mi igazán a bevésődés. Most viszont minden gondolatom Viveka volt.

- Most mennem kell. Jobban teszed, ha olvasol. Sajnos nem tudom elképzelni, milyen is ez. Viszont tudom, milyen, ha teljes szívedből szeretsz. És a bevésődést is sikerült valamennyire megértem Jake és Hell szerelme által.

- Alice, te mindig meg tudsz lepni. A vámpírokról alkotott véleményemet újra és újra meghazudtolod. Nem csak te, a családod is. Azt hittem, a vámpírok mindenütt egyformák, de ti ráébresztettetek a tévedésemre. Ti nem vagytok vérengző szörnyek.

- Köszönöm – mosolygott rám hálásan a vámpírlány. Biztos voltam benne, ha képes lett volna rá, elpirult volna.

Elsétált, én pedig bezártam magam mögött az ajtót. Körülnéztem, és elindultam. Alig tettem pár lépést, mikor a távolban megláttam egy ismerős farkast. Nem akartam átváltozni, és láttam rajta, hogy ő sem. Azt viszont tudtam, hogy ok nélkül nem keresett volna fel, beszélni akart velem.

Így bementem a házba, felvettem egy régi farmert, aminek már édes mindegy volt, szétszakad-e vagy sem. Utána ismét bezártam a házat, és átváltoztam. A következő pillanatban már a mancsaimat simogatta a nyirkos, puha fű.

- Leah, mit keresel itt? – kérdeztem kíváncsian. - Miért nem változol át?

- Nem akartam, hogy más is hallja. Ugye minden rendben? Miért járt itt Alice? Ugye nincs baj? – záporoztak belőle a kérdések.

- Nincs semmi baj. Hell és Jake jól vannak – próbáltam megnyugtatni. – Csak mondott pár dolgot.

- Akkor megnyugodtam. Tudod, nem szerettem volna, ha bajt közöl. De nemrégiben láttunk pár furcsa, idegen vámpírt. Arra gyanakszunk, hogy a Volturi kémjei vagy testőrjei. Nem akartam szólni Jake-nek, hiszen olyan régóta készültek már a nászútra.

Most valahogy egy másik Leah-t láttam. Nem azt, akit megismertem. Együtt érző volt. Talán ez az oldala volt az, amiről Viveka mesélt.

Akaratlanul is átsuhant a fejemben a neve, mire Leah felvonta a szemöldökét.

- Viveka? Mi van vele? Sok dologra tanít. Főleg arra, hogyan lépjek tovább. Tudod, agyaltunk rajta, hogy nekünk nem lehetnek gyerekeink, míg nektek, fiúknak igen. De Viveka szerint lehetséges, hiszen Hellnek is összejött. Pedig elméletben neki sem lehetne gyereke. Ettől teljesen fel lettem spanolva. Olyan jó lenne egy gyerkőc…

Leah és a gyereknevelés? El sem hittem volna el, ha nem ő maga mondja. Kíváncsian felhúztam a szemöldököm, hátha mond még valamit erről.

- Amúgy a csaj egyfolytában rajtad kattog. Izé… nincs kedves átjönni valami reggeli-félére? Szeretném neki valahogy meghálálni a dolgokat…

A szívem akkorát dobbant, hogy szerintem még Cullen papa is hallotta a vámpírlakban. Leah meg csak vigyorgott. Bosszantó.

- Vegyél fel valami normálisat, öt perced van. Itt megvárlak – mondta végül.

A ház előtt változtam vissza. Felrohantam az emeletre, elkezdtem válogatni a ruhák között. Vagy egy tucat pólót felvettem, és már a farmert húztam, mikor Leah – vagy negyedjére – dudált. Tudtam, hogy már sokszor öt perc telt el.

- Caine, ideje indulnod! – szólt ki álmosan Billy a szobájából.

Benéztem hozzá, éppen csak annyira, hogy elköszönjek, és bocsánatot kérjek, amiért felvertem. Ő csak legyintett, én pedig beültem Leah mellé.

- Na végre! Komolyan, virágért még nem akarsz elmenni? – élcelődött.

- Nagyon vicces. Ha tehetném, elmennék; de az, amelyik most is nyitva van, még farkasként futva is három óra… - morgolódtam.

- Figyelj, ha akarod… mondd el nyugodtan.

- Nem, jó ez így – legyintettem.

Leah a rádiót kezdte babrálni, míg végül megállt az egyik csatornánál. Talán éppen merő véletlenség, de egy olyan szám ment, amire lehetett volna akár romantikusan táncolni is. Furcsa volt.

Még félúton sem járhattunk, mikor a lány elkezdte idegesen csavargatni az adókat.

- Oké, figyelj. Csak táncolni akarsz vele, vagy tovább is lépsz? – nézett rám mogorván, én pedig igyekeztem nem tudomást venni a kérdéséről, és mereven kifelé bámulni.

Az út többi része csendben, de meglepően gyorsan telt el. Menet közben pedig Leah is megnyugodott – ez sem egy utolsó szempont. Mikor végre odaértünk, bekísért a konyhába, és megkért, üljek le. Körbenézett az alsó szinten, de nem találta Vivekát.

- Lehet a szobájában van. Ajtó jobbra… - mondta egyszerűen.

- Lent vagy fent? – vontam fel a szemöldököm.

A lány fásultan felfelé mutatott. Tényleg… mintha Viveka mesélte volna egyszer, hogy szeret a padláson lakni, mert onnan mindent látni.

Elindultam felfelé, lépcső lépcsőt követett – és furcsa, de otthon éreztem magam. Mintha mindig is itt éltem volna.

Talán Viveka miatt, nem tudom.

Ajtó jobbra… igen, ez az. Résnyire nyitva volt. Beléptem, de a lányt sehol sem láttam. A ruhák ki voltak készítve az ágyra, és hallottam a víz csobogó hangját. Zuhanyozott, ha a hallásom nem csalt meg. Szívesen csatlakoztam volna hozzá, de mégsem tettem. Mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, mert abban a pillanatban kilépett a fürdőből.

- Oké, megvolt a szia, hogy vagy, hiányoztál üdvözlés? – szólalt meg hirtelen Leah az alsó szinten.

Lementünk, és Leah-t egy teásbögre társaságában találtuk, és egy hintaszékben ült.

- Jézusom, ennek nagyon édes illata van. Mi ez? – kérdeztem kissé fintorogva. Nem voltam hozzászokva az ilyen intenzív illatokhoz.

- Saját recept. Különböző gyógyfüvekből készült, meggátolja a meddőséget, tudod, nálunk, csajoknál. Nem tudom, Hell ivott-e egyáltalán valamit, vagy neki csak simán ment, mert bevésődött farkastól talán könnyebb… Meg egészségesebb lesz tőle minden szervünk. És azóta nem vagyok depressziós – hadarta Leah, és belekortyolt a teába.

- Te jó ég, mi minden van ebbe? – kérdeztem, és elindultam a hintaszék felé, de Viveka előttem termett.

- Nem, ez anyáról lányára száll, ne akard megtudni! – hadarta kedvesem. Már hívhatom egyáltalán így?

- Ez olyan titok, amit fejből nem tudsz, mi? – vontam fel a szemöldököm.

- Naná, hogy nem, a kis füzetembe van felírva – vigyorgott Leah. Vigyorog? Ez nagyon szokatlan tőle.

- Canabis is van benne? – tettem fel a kérdést, mire mindketten neheztelően néztek rám.

- Persze, és a falka meg csajok nélkül maradt, mivel teljesen be voltak lőve… - forgatta a szemeit Leah.

Erre síri csend telepedett ránk, és azt hittem, elsüllyedek.

- Kértek teát? – kérdezte halkan Leah, megtörve a csendet.

- Elég ennyi – felelte Viveka. A hanglejtéséből azt sejtettem, nem az én beszólásom miatt lett csend…

- Mi a baj? – kérdeztem óvatosan.

- Sétáljunk – vágta rá Viveka, mire a gyomrom fájdalmasan görcsbe rándult.

- Ez az, sétáljatok csak – kuncogott Leah, és lopva Vivekára nézett.

Viveka elindult, én pedig követtem. Nem tudtam, mit mondjak neki, vagy éppen mit tegyek. Egyszerűen csak mentem utána, és vártam, hogy mondjon valamit.

Ám sokáig csendbe burkolózva haladtunk előre, egyre beljebb az erdőbe. Végül hosszú kutyagolás után megállt egy tó mellett, és felém fordult.

- Mi lenne, ha felhívnánk Helléket, és megkérdeznénk, mi van velük? – vetettem fel, részben azért, hogy mondjak valamit, részben pedig azért, mert Alice azt mondta, rám gondolnak. Talán aggódtak, nem tudom.

- Szerintem inkább ne zavarjuk őket. Lehet, hogy épp a második babára gyakorolnak, míg Daniel alszik – felelte a lány halkan.

- Figyelj… - kezdtük el egyszerre.

- Akkor mondd – sóhajtott lemondóan.

- Nem, kezd csak te – ellenkeztem.

- Észrevettem, hogy most nagyon szétszórt vagy. Miért? – kérdezte kíváncsian.

- Hát tudod… - nem tudtam befejezni, mert megjelent a fák között Seth. Ami jól jött, mert hirtelen beugrott, hogy Alice megkért rá, ne mondjam el senkinek, hogy Vivekába vésődtem be. Pedig majdnem elárultam neki…

A farkas ránk nézett, én pedig beletörődtem, hogy egy egész jó pólóm és nadrágom fog atomjaira hullani. Ahogy átváltoztunk, Seth hangja szólalt meg a fejünkben.

- Volturi testőröket láttunk nem messze a várostól – hadarta a srác.

- Sam mit mondott? Tudja már? – kérdeztem feszülten.

- Persze, ő küldött értetek. Leah-t már felszedtem, ő árulta el, hogy sétálni indultatok – magyarázta Seth.

- És még mondott valamit? – kérdezte Viveka.

- Csak annyit, hogy járőrözzünk! – szólalt meg Paul.

- Sejthettem volna, hogy ti is itt vagytok – jegyeztem meg halkan, inkább csak magamnak.

- Mi mindig – mondta vidáman Quil.

- Ez alap. Főleg, ha köpenyes vámpírok szaladgálnak a város körül – nevetett Embry.

A város körül rohangáltunk mi magunk is, de nem láttunk senkit és semmit. Aztán egyszer csak, amikor beesteledett, a távolban megláttuk őket. A szél felénk fújt, így csak mi érezhettük a szagukat, ők nem érezhették a miénket. Hárman voltak. Valószínűleg csak felderítők, de miért?

- Mit keresnek ezek itt? – mordult fel Leah.

- Ezt én is szeretném tudni – jegyezte meg Sam. – Caine, nem szívesen mondom, de fel kell hívnod a nászutasokat. Most mindenkire szükségünk van.

- Rendben – egyeztem bele.

- Vigyázz magadra – nézett rám Viveka, majd futásnak eredt, ahogy Seth is.

- Te is – mondtam halkan, és hazaindultam.

A kert felől mentem, reméltem, a hátsó ajtó nyitva lesz. Szerencsére Billy nyitva hagyta, így én be tudtam rajta surranni.

Visszaváltoztam, és gyorsan tárcsáztam. Míg vártam, hogy valaki felvegye a mobilt, magamra rángattam az egyik farmerom.

- Igen? – hallottam Jake álmos hangját. Nem Hell mobilszámát tárcsáztam? Na mindegy.

- Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom, de haza kell jönnötök – hadartam.

- Miért? – kérdezte Jake. Imádom az ilyen egyszavas mondatait, de komolyan.

- A Volturi kémkedik. A város határán kóborolnak a felderítők – mondtam türelmesen. Eszembe jutott, hogy én is ilyen lennék, ha álmomból vernének fel.

- Én még aludni akarok! – hallottam Hell morcos hangját.

- Oké, megyünk – ásított Jake. – Ha van valami hír, hívj fel – kérte, és láttam magam előtt, hogy magához öleli a húgomat.

- Ez csak természetes – bólintottam, és letettem a telefont.

(Heyley)

Annyira sajnáltam, hogy itt kell hagynunk ezt a csodás helyet! Annyira élveztem az ittlétet, és teljesen elvesztettem az időérzékemet – nem tudtam, milyen nap is van.

Jake arca eléggé nyúzott volt – tudtam, hogy rémálmai vannak, noha sose vallotta volna be nekem. De néha, amikor éjszaka felébredtem, hallottam, ahogy álmában motyog.

Talán beszélnem kéne erről Caine-nel. Ő csak többet tud nálam a férfi lélekről. De talán azért is kéne vele beszélnem valamiről, hogy a testvéri köteléket erősítsem.

A nap első sugarai lassan kúsztak be a szobába. Félhomályban még csak sejtettem, hogy nyúzott és nem sokat aludt, de most megrémített. Nagyon fáradtnak tűnt.

- Jake, mi a baj? – kérdeztem óvatosan.

- Semmi. Nem akarok innen elmenni, olyan jó volt, de olyan rövid. Emlékszel? Mikor Daniel elaludt, kiszöktünk a partra…

- Igen, én pedig állandóan azon aggódtam, mi lesz, ha felébred… - mosolyodtam el. Daniel nagyon jó kisfiú volt, és ha egyszer elaludt, akkor órákra kiütötte magát.

Elpirultam. Nagyon jó volt vele újra kettesben lenni. Imádtam a fiamat, de ez már hiányzott.

- Menjünk haza – simogatta meg a karom.

- Én sem akarok elmenni, de gondolj… a többiekre – mondtam halkan.

- A többiekre? Nem inkább az új farkasokra? – vonta fel a szemöldökét.

- Oké, akkor Vivekára és Caine-re. Nem hiszem, hogy a felbukkanásuk véletlen lenne. Nem félek, csak úgy érzem, jobb, ha valaki összefogja őket.

- Talán nekem kellene? – nézett rám szúrósan.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Csak tudod… ők kicsit másabbak, mint mi, nem lehet pontosan tudni, mire számíthatunk. Nem hátrány, ha kiismerjük őket… és Caine… vannak titkai.

- Hell… - mondta Jake vészjóslóan.

- Oké, oké, leálltam! De legalább Vivekát ki tudom majd faggatni, mi történt…

- Ideje pakolnunk, hamarosan indul a gépünk… - váltott témát. – Fura lesz otthon.

- Igen, ez igaz – értettem vele egyet.

Daniel még aludt, amikor a karomba vettem, és elindultunk.

(Caine)

A reptéren vártam Jacobékat. A többiek még a Volturi kémeket vadászták, így nekem jutott ez a feladat.

Fura érzés volt távol lenni Vivekától. Úgy éreztem, muszáj legalább Jake-ket megkérdeznem erről az egészről.

De mikor megláttam őket, valami megzavart. Az a valami pedig Daniel volt, ahogy Hell ölelgette. Valahogy rám is hatással volt, még soha nem éreztem ilyet.

Jake mosolygott rám. Szerencsém volt, hogy nem voltunk farkasok, mert akkor belémlátott volna. Azt pedig még nem akartam.

- Caine bácsi! – nyújtózott felém Daniel. Amint közelebb értek, Hell mosolyogva átadta a kissrácot.

- Szia öcskös! – mosolyogtam rá. – Hú, Jake, kicsit nyúzott vagy.

- Kösz haver, de te sem vagy éppen csúcsformában – jegyezte meg élcelődve.

- Egyezzünk meg abban, hogy egyikünknek sem volt jó éjszakája – ajánlottam.

- Hol van Viveka? – kérdezte hirtelen Hell, mire elvörösödtem.

- A többiekkel – feleltem. - Sam engem küldött elétek.

- Meséld el, mi folyik itt pontosan? – kérte Jake.

- Mi se sokat tudunk. Valamiért itt szaglászik a Volturi, de a városba eddig nem jöttek be. Carlisle tárgyalni akar velük – magyaráztam.

- Ugyan miről? – kérdezte Hell. – Ha nem tesznek semmit, akkor miért kellene tárgyalni velük?

- Hogy megtudjuk, mit akarnak – felelte Jake.

- Ahogy visszatértünk a városba, én a falka után mentem, Jake és Hell pedig hazament lepakolni. Később az újdonsült rokonom is csatlakozott hozzánk.

- Hol hagytad Hellt? – kérdezte tőle Embry.

- Otthon maradt Daniellel. Úgy gondolja, így nagyobb biztonságban van – magyarázta Jake.

- Nem bízik bennünk? – kérdezte kissé csalódottan Seth.

- Dehogynem. Csak aggódik – mondta Jake. Igen, azt hiszem, a lány helyében én is aggódtam volna.

- Ez végül is érthető – mondta végül Seth. – Nem tudhatjuk, hogyan reagálna rá a Volturi, ha tudomást szereznének Dannie-ről.

- Igen, tényleg ettől fél – értett vele egyet Jake.

- Várjatok, megvannak! – szólt közbe Quil.

Elmondta, hogy merre jár, mi pedig odamentünk hozzá. Mikor odaértünk, azt hittem, képzelődöm, hogy kísért a múlt. Ugyanis a fekete köpenyes Volturi-tagokkal szemben apámat láttam.

- Biztos benne? Mi nem láttunk semmi ilyesmit – mondta az egyik köpenyes.

- Biztos vagyok benne! – bizonygatta apám. – Biztosan tudom, hogy van itt valahol egy halhatatlan gyermek!

- Caine, nekimegyünk? – kérdezte halkan Jake.

- Szedjük szét! – értettem egyet.

- Fiúk, maradjatok! – parancsolta Sam.

- De a fiam… - próbált ellenkezni Jake.

- Tudom. De ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül – mondta szelíden az alfa.

- Mi is itt vagyunk – mondta halkan Viveka.

- Köszönöm, tényleg – mondta Jake hálásan.

- De tuti, hogy Danielt akarják? – kérdezte Paul.

- Tudsz te még egy különleges kisgyereket? – kérdezte Jake.

- Igazából tudok… - felelte ő halkan.

- Kit? – kérdezte meglepetten a sógorom.

- Reneesme-t – mondta Quil. – Bella és Edward lányát.

- És szerinted ő érdekelné apámat? Várj… akkor most Bells… - kérdezte Jake.

- Igen Jake, vámpír. És igazad van, a fiad valószínűleg jobban leköti – mondta Sam.

- Koncentrálhatnánk a nagyobb problémára? – kértem a falkát.

- Igazad van Caine, Bella most ráér – felelte Jake. – Hazamegyek. Hellnek joga van tudni, mi folyik itt.

- Rendben – bólintott rá Sam. – Mi pedig éberebben járőrözünk. És Jake…

- Igen?

- Vigyázz rájuk.

- Sam, ez természetes.

18. fejezet

2011-03-16T11:42:00.000-07:00

(Jake) Carlisle újból eltörte a rosszul összeforrt csontjaimat, és adott egy adag fájdalomcsillapítót is. A morfium megtette a hatását, kezdett kiütni. De még mielőtt elaludtam volna, megkértem a kimenő dokit, hogy szóljon Hellnek. Ha a Cullen-házban van, akkor is. Hallottam, ahogy apró lépések közelednek a vendégszoba felé, ahol én is voltam. A fiúk nem vállalták a kockázatot, hogy felvigyenek az emeletre. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta a szerelmem, egy kisfiúval a kezében. Ő lenne a fiam? Istenem, egy ilyen eseményt elszalasztottam! Szóval ez volt az a rossz érzés, ami egész nap uralt. - Jól vagy? – ült le mellém aggódva. - Jól leszek – feleltem fáradtan. – Rendbe jövök, ne aggódj. Megfogtam a kezét, hogy valamennyire megnyugtassam. A fiam eközben kibontakozott az anyja karjaiból, és odabújt hozzám. Ezzel nem lett volna semmi baj, ha nem az összetört, jobb oldalamhoz kucorodott volna. Ám ezt Hell gyorsan orvosolta – átemelte Danielt a másik oldalra. - Gyere te is! – kértem immár kissé kómásan. Ő pedig teljesítette a kérésemet, így mindkettejüket átkarolhattam. A fájdalom mellett boldogságot is éreztem – hisz ott volt mellettem a fiam, és a gyönyörű mamája is, aki hamarosan a feleségem lesz. Bár nem értettem igazán, mit számít egy papír, hiszen úgy éltünk, mint a házasok. De tudtam, hogy mindeközben ez fontos neki. Ilyen gondolatok, és a családom mellett talált meg az álom, mely elűzte a fájdalmat. (Heyley) Jake elaludt – a fájdalomcsillapító rendesen dolgozott a szervezetében. De nem csak ő aludt el, hanem a fiunk is. Én azonban nem akartam aludni – csak néztem őket. Boldogság melengette a lelkem, ahogy ott feküdtünk, összebújva. (Billy) A fiam kissé összetörve, de hazatért. Hálás voltam Carlisle-nak, amiért ellátta őt. És megjelent Hell, Daniellel a karjában. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a karomban tarthattam az unokámat. Alig akartam visszaadni az anyjának, de tudtam, hogy Jake örülni fog neki, ha látja őket. Kicsit később begurultam a vendégszobába, és szembesültem bele, hogy a kis család elaludt. Annyira aranyosak voltak! Hell félálomban rám nézett, majd elmosolyodott, és lehunyta a szemeit. Becsuktam a szoba ajtaját, hadd pihenjenek; majd a telefonhoz gurultam, és felhívtam Alice-t. Megkérdeztem, mikor lesz az esküvő, és kell-e segíteni valamit. Persze a válasz egyből az volt, hogy maradjak nyugodtan, ő már mindent megszervezett. Pedig én is ki szerettem volna venni a részem a fiam esküvőjének szervezéséből. De tudtam jól, hogy a kis csodabogár már mindent a legelső nap elintézett. (Jake) Hirtelen fájdalom nyilalt belém, erre ébredtem. A morfium hatása elmúlt, vagy legalábbis múlóban volt. Ahogy ott mocorogtam, felébresztettem a kedvesemet. - Sajnálom kicsim – mondtam halkan. - Semmi baj – mosolygott rám, és megsimogatta az arcom. - Kár, hogy nem lehettem ott, amikor Daniel született… - Tudom, hogy nem tehetsz róla. Majd legközelebb – mondta játékosan. - Legközelebb? – vontam fel a szemöldököm. - Talán – kacsintott rám. - Talán? – kérdeztem vigyorogva. Megsimogattam a hasát, mintha már is ott volna a második gyermekünk. - Oké-oké. Tényleg szeretnék még egy babát, hogy Daniel ne legyen annyira egyedül… de még várjunk vele, rendben? - Rendben kincsem – csókoltam meg. – Szeretlek. - Én is téged – mosolygott rám, és a vállamra hajtotta a fejét. A kezét felcsúsztatta a derekamról a mellkasomra. Óvatos volt, nem akart fájdalmat okozni. Daniel mocorogni kezdett köztünk, és nagy, kerek szemekkel ránk nézett. - Igen, téged is szeretünk – borzoltam meg a haját. Szerencsére elég gyorsan gyógyultam. Már a második napon mankókat kaptam Carlisle-tól, aminek nagyon örültem. Hell mindent megtett, hogy segítsen nekem. Én pedig gyakran lefoglaltam Danielt, hogy szerelmem nyugodtan szorgoskodhasson a konyhában. Ám most mégsem így volt, a fiunk a nappaliban játszott, míg Hell sütött. Csengettek. Nem tudtam, ki lehet az. (Heyley) Csengettek. Kimentem, hogy megnézzem, ki az. - Miben segíthetek? – kérdeztem óvatosan. - Kié az a gyerek? – kérdezett vissza Danielt bámulva. - Ő az én fiam – feleltem büszkén. - Kitől van? – kérdezte gyanakodva. - A férjemtől – feleltem immár óvatosabban. Oké, igazatok van, Jake még nem a férjem, csak a vőlegényem. - Kicsim, ki az? – bicegett ki Jake a vendégszobából. - A neven Caine Wolf – mutatkozott be végre. Ledermedtem. Az nem lehet! – A húgomat keresem. - Nekem nincsen testvérem! – jelentettem ki. Hiszen arról tudnék! Vagy mégsem? - Pedig eléggé hasonlít rád – jegyezte meg halkan Jake. - De ez akkor sem lehet… - próbáltam ellenkezni. - Igazándiból csak féltestvérek vagyunk – jegyezte meg Caine. - Erről apám miért nem beszélt? – kérdeztem halkan. A vonásai valóban hasonlítottak az enyémekre, így kétségem sem volt az igaza felől. De mit keres itt? - Mert az ő oldalán álltam – mondta egyszerűen, mire Jake felmordult. – De rájöttem, hogy ott nincs maradásom – tette hozzá gyorsan, mielőtt rávetettük volna magunkat. - És mit keresel itt? – tettem fel a kérdést. - Apánk sokat beszélt rólad. Úgy gondoltam, megkereslek. És abban is reménykedem, hogy nyugodtan élhetek – magyarázta Caine. - Ezért kerestél fel minket? – értetlenkedett Jake. - Igen – bólintott Caine. - Mit akarsz tőlünk? – kérdeztem rá. - Csak egy kis segítséget – felelte egyszerűen. Őszintének tűnt. - Gyere be! – mondta engedékenyen Jake. Odébb álltam az ajtóból, Caine pedig belépett rajta. Leültünk a kanapéra, és beszélgettünk még egy darabig. Végül megegyeztünk, hogy egy időre megkaphatja a fenti vendégszobát. Ahogy a napok teltek, kezdtem megszokni Caine jelenlétét. Azt hiszem, ehhez az is hozzájárult, hogy nem próbált megölni minket. Jake pedig napról-napra jobban lett, aminek nagyon örültem. De azt hiszem, volt valaki, aki még nálam is boldogabb volt – Alice. Hiszen így hamarabb mehetek majd férjhez! Ez be is bizonyosodott, épp aznap, mikor először játszottunk a kertben Daniellel. Jake már jól volt, és míg én mosogattam, ő kivitte a fiunkat a kertbe. Én csak azt hallottam, hogy Daniel kacag, és egy farkas halkan morog. - És engem kihagynátok a mókából? – léptem ki a hátsó ajtón a mögöttünk lévő kisebb rétre, ami tulajdonképpen kertként szolgált volna. - Gyere te is! – hívott Jake. Nekem sem kellett több, átváltoztam, és odaszaladtam szerelmemhez. A fiunk kerek szemeket meresztett, majd odabattyogott hozzánl. Igen, a gyors növekedés mellett nagyon gyorsan fejlődött. Már járt, és néha beszélt is. - Anyu? – nézett rám kérdően, mire bólintottam. Elmosolyodott, és átölelte az egyik mellső lábamat. Aztán csak nézte, ahogy Jake-kel ugrálunk, egymáshoz bújunk, és játékosan birkózunk. Daniel pedig mindvégig nevetett. - Annyira édesek! – hallottam meg Alice hangját. Vidáman ránéztem a vámpírlányra, és szerelmem ezt kihasználva lenyomott a földre. - Nyertem! – mondta ő örömittasan, és mint egy boldog kutya, csóválta hozzá a farkát. - Igen, nyertél – adtam neki igazat, majd feltápászkodtam. Odaballagtam a fiam mellé, és leheveredtem a fűbe. Dannie is nyúzni kezdett, de őt finoman lehúztam magamról. - Szerintem kíváncsiak rá, hogy miért jöttél – jött ki Billy. - Azért, hogy elraboljam őket egy ruhapróbára – hadarta a lány. - Elmentek? – kérdezte Billy. - Elmenjünk? – kérdezte némán Jake. - Muszáj. - Akkor nincs más választásunk – sóhajtotta. – És addig mi legyen Daniellel? - Nyugodtan hagyjátok itt a kissrácot – jelent meg Caine, valószínűleg megérezte a tépelődésünket. És hallgatózott. - Te ki vagy? És mit keresel itt? – kérte őt számon kissé ingerülten Alice. - Alice, nyugodj meg – mondta türelmesen Billy. Felkocogtam az emeletre, és gyorsan visszaváltoztam. Felöltöztem, és a következő pillanatban már ott álltam Alice mellett. - Ő a bátyám, Caine – mutattam be a srácot, majd odamentem szerelmemhez. Felvettem Danielt, Jake pedig bepréselte magát a házba, és eltűnt a lépcső tetején. – Na kicsim, itt maradsz Caine-nel? - Igen! – felelte a fiam kis töprengés után, én pedig átadtam őt a bátyámnak. - Rá akarod bízni Danielt? – kérdezte döbbenten Alice. - Miért ne? - kérdeztem értetlenül. - Ugyan Alice, nem lesz semmi baj – került elő Jake. - Nem bízom benne! – jelentette ki a vámpírlány. - Én viszont igen – mondtam határozottan. - Alice, nem kell aggódnod, nem fogja bántani Danielt – mondta Billy. - Jól kijövünk egymással – mondta Caine is. Ezután azonban már nem foglalkoztunk ezzel a témával, és a család – de furcsa ezt mondani… - többi tagjától elbúcsúzva a Cullen-ház felé vettük az irányt. - Igazán elhozhattátok volna Danielt – mérgelődött Alice. - Majd talán legközelebb – vigasztalta Jake. A ruhapróba ezúttal is külön zajlott – Alice nem engedte, hogy Jake lásson a menyasszonyi ruhámban. Ő már csak ilyen, nem igaz? A hófehér ruha gyönyörűen állt rajtam, és Alice a derekából is visszavetetett. Tökéletes volt. Már alig vártam, hogy oltár elé álljak benne, hogy örök hűséget meg miegymást fogadhassak Jake-nek. (Viveka) Hell és Jake esküvője csodálatos volt. Az egész esemény körülbelül egy napot ölelt fel. De addig a napig nekünk, koszorúslányoknak ruhapróbákra kellett járnunk. Azt hiszem, megérte a dolog – ugyanis Alice megtalálta a tökéletes ruhát. Mindenkinek. De térjünk vissza ide, hogy készülődünk. Alice mindent elintézett - megjöttek a székek, a díszek, minden.Feldíszítettük a esküvő színhelyét, és mire a vendégek megérkeztek, már minden készen állt, és csak a párra vártunk. Hamarosan ők i megérkeztek, és kezdetét vette a ceremónia. Először Jake jelent meg, fekete öltönyben. Daniel odaszaladt hozzá, mire nevetve felkapta, majd odaadta egy srácnak. Nem ismertem, bár a vonásai ismerősek voltak. Arra is rájöttem, honnan – Hell vonásait fedeztem fel bennük. Nem tudtam levenni róla a szemem, és ő rám nézett. Éreztem, ő az, akivel életem végéig együtt lehetnék. Elmosolyodott, majd elszakította tekintetét az enyémtől, és az oltár felé nézett. Felcsendült a szokásos esküvői zene, és Hell lassan tipegve közeledett Jake felé. Látszott rajta, hogy szeretne gyorsabban menni, de a ruha nem engedte. Majd mikor odaért, a pap elkezdte a szokásos szöveg elmondását: - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk e férfi és nő házasságának. Jacob Black, elfogadod-e az itt megjelent Helena Wolfot törvényes feleségedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, boldogságban, szegénységben, betegségben, egészségben? - Igen – harsant Jake hangja. - És te, Helena Wolf, elfogadod-e az itt megjelent Jacob Black-et törvényes férjedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, boldogságban, szegénységben, betegségben, egészségben? - Igen – csendült a hangja, bár Jake-éhez képest alig volt hallható. De Hell hangja határozottságtól csengett. - Isten és az állam által rám ruházott hatalomnál fogva ezennel házastársaknak nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta mosolyogva a pap, Jake pedig rögtön megcsókolta Hellt. Hatalmas tapsvihar fogadta a jelenetet, mindenki örült. A pár eltűnt, hogy átöltözhessen. Persze, nekünk volt a tisztünk, hogy segítsünk Hellnek. Egy sokkal könnyebb ruhát vett fel, és mi is ruhát cseréltünk. Hiszen most fog kezdődni a parti! Én pedig talán találkozhatok azzal a sráccal… Miután mindenki átöltözött, lementünk táncolni. Hell Jake-kel táncot, a többiek meg össze-vissza. Én pedig odaléptem az ismeretlen férfihez, aki csak álldogált. - Szia, Viveka vagyok – mutatkoztam be. - Szia, én Caine vagyok – mosolygott rám. - Még nem láttalak erre… - jegyeztem meg halkan. - Pár napja érkeztem a húgomhoz. - Így már értem – mosolyodtam el. - Mondd csak, jól érzem, hogy olvasni próbálsz bennem? – szegezte nekem a kérdést kíváncsian. - Talán igen, talán nem – feleltem sejtelmesen. - Farkasos lány? – kérdezett rá. - Talán – vigyorogtam rá. – És mit keresel erre? Mármint Hellen kívül. - Szóval Hellhez jöttem. Tudod, ő a család egyetlen tagja, aki kellemes társaság a számomra. - Engem befogadtak – magyaráztam. – Váratlanul ért a mostani… khm, állapotom, és a Quileute törzs híre messzire eljutott. Felkerestem őket. - Szóval befogadtak – mormolta maga elé. - Be – biccentettem. – De ma Hell esküvője van, nem tehetnénk félre ezeket a kérdéseket? - De, talán félretehetnénk – bólintott engedékenyen. - Farkasos srác? – pislogtam rá nagy, kerek szemekkel. - Talán igen, talán nem – vigyorgott. - Te most szívatsz? – akadtam ki. - Lehetséges – bólintott rá. - Na jó, megyek, keresek egy táncpartner – vetettem oda, és elsétáltam. - Hajrá! – harsant mögöttem Caine hangja. Hogy tudtam pont belé vésődni? A Sors most tuti kacag rajtam. A bár felé vettem az irányt, remélve, találok ott valakit. Találtam is, méghozzá Pault és Jaredet. A kezdetektől fogva úgy éreztem, hogy Paultól tartanom kell a két lépés távolságot, bár ő volt az, aki gond nélkül elfogadott. - Hey, Viv! – integetett Jared, és próbálta túlharsogni a zenét. – Kérsz valamit? - A szokásosat – feleltem mosolyogva, ő pedig már rendelte is. Tudták, hogy imádom a Pina Coladát, és azt is, hogy leginkább alkohol nélkül iszom. - Parancsoljon – tette le a pultos a koktélom. - Köszönöm – biccentettem, és leültem az egyik bárszékre, a két fiú mellé. Ahogy láttam, a fiúk sem estek túlzásba. Valószínűleg attól tarthattak, hogy vámpírok törnek ránk. Ami furcsa lett volna, hisz amúgy is volt körülöttünk egy csomó vámpír. Nem csak a Cullen-család, de a meghívottak között is akadtak vámpírok. - Mi van, az új srác lerázott? – érdeklődött Jared. - Biztos nem bírja a képem – morogtam. - Oda se rá – legyintett Paul. – Te már közénk tartozol. Quileute-farkas vagy. Ha nem bír minket, nincs helye a bandában. A bandában pedig most három tökös csaj is van – vihogott. - Különben is, neki kellene a te kegyeidet keresnie. Ha bevésődött nálad, akkor sem mehetsz utána, mint valami pincsi. És elvileg a pasi éli meg először – tette hozzá Jared. - Jaja, nálunk az a szokás, hogy először a kan kergül meg – kacagta Paul. - De srácok, félig ő is Quileute, nem? Úgy értem, Hell miatt… - kérdeztem óvatosan. - Míg így áll hozzád, addig nem! – jelentette ki komolyan Jared, és Paul is egyetértően bólogatott. - Én annyira imádlak titeket! – öleltem át mindkét srácot. - Ugyan – legyintett Jared kissé zavartan. Nem szokott hozzá egyikük sem az ilyesfajta reakcióimhoz. És akkor megéreztem, hogy az ő italukban sincs alkohol. - Semmiség, hisz a hugink vagy! – mosolygott rám Paul, és mindketten átöleltek. - Ti józanok vagytok? – képedtem el. - Még szép! – mosolygott Jared. - Szóval, szingli társaim, ki kire repül rá? – kérdezte Paul. - Én nem vagyok szingli – emlékeztetett minket Jared. - Akkor keresd meg szíved hölgyét – vigyorgott rá Paul. – Én Jake nővérét, Rachelt szemeltem ki. - Ajaj, te is megkergültél? – kérdeztem évődve. - És te hugi? Veled mi a helyzet? – érdeklődött Jared, gyorsan témát váltva. Azt hiszem, beletrafáltam, Paul bevésődött Rachelbe. - Én? Én itt maradok, és iszom még egy koktélt – döntöttem. - Jól van, de ha kellünk, itt vagyunk – mosolygott rám biztatóan Paul, és otthagytak. Kértem egy koktélt, és lehunytam a szemeimet. Arra gondoltam, hogy megiszom, és elsunnyogok. - Hölgyem, felkérhetem egy táncra? – hallatszódott mellőlem. - Úristen! Jasper, ne rémísztgess! És Alice ki fog nyírni. - Valójában ő mondta, és szólt, hogy ezt fogod mondani. De azt is elárulta, hogy beadod a derekad. - Oké, nem bánom. De nem vagyok jó táncos – vallottam be. - Ne aggódj, erre is felkészültem – mosolygott rám. Jaspernek jó meggyőzőereje van, ezt mindig is tudtam. Sőt, tapasztaltam is párszor, amikor a közelükben volt a falka. Olyan volt vele táncolni, mintha első osztályú keringős lettem volna. Egyszerűen fantasztikus volt. Vagy befolyásolt, vagy tényleg jól táncoltam… A következő számnál Carlisle kért le. Megdöbbentem – az egész család összebeszélt, vagy csak úgy spontán jött? De úgy sejtettem, ez magától jött, hogy érezzem, bírnak engem. Éppen ismét a bárpulthoz mentem volna az Emmettel való táncolás után, mikor megállított valaki. - A következő táncot nekem adod? Ránéztem, és azt hittem, hogy vagy a két Pina Colada tett be, vagy túl sokat táncoltam Cullenékkel, vagy csak rosszul látok. Caine állt előttem. Kissé tétováztam, de elfogadtam a felkérést. Ekkor felcsendült egy régi, szerelmes szám. Alice a dj-pultnál állt, és engem nézett – az arcán pedig győzedelmes mosoly virított. Táncolni kezdtünk, de nem simultunk össze, inkább olyan tipegős volt az egész. - Caine, ha egyedül lennénk, hány százalék lenne az esélye, hogy felkérj? - Egy? – kérdezte szemtelenül. - Nagyon vicces – morgolódtam. - Na jó, figyelj. Az egész buliban egyedül vagy, ott ülsz a bárnál, és egyedül a csaposnak jössz be, aki már a harmincötöt tapossa. - Ez afféle farkasos srác megérzés? – kerekedtek el a szemeim. - Nem, ez olyan pasimegérzés – mondta, de fél szemmel a csapost néztem, aki tényleg engem bámult. - Ne nézd már így, attól félek, megölöd… - Mégsem hagyhatok magára egy ilyen hölgyet egy olyan férfi társaságában – válaszolta, és a hangszíne is megváltozott. - Te tényleg ennyire lovagias vagy? Vagy csak Jasper szórakozik veled? Vagy egyszerűen csak sokat ittál? – érdeklődtem óvatosan, és szúrósan néztem rá. Ahogy visszanézett rám… te jó ég! Azt hittem, megáll a szívem. Talán meg is állt volna, ha Embry nem ütöget egy kiskanalat a poharához, hogy negyedjére is pohárköszöntőt mondjon. - Azért gyűltünk ma itt össze… Igen, Leah, tudom, hogy unjátok már, de mindig kihagyok valamit! – mondta, mire mindenki felnevetett. - Akkor halljuk, remélem ez lesz az utolsó! – hallatszódott Quil hangja valahonnan a tömegből. - Szóval, örülök, hogy a két család egyesült. Köszönet a szervezésért és a díszekért Alice-nek, mert minden tényleg nagyon csodálatos. Köszönet mindenkinek, aki eljött. Caine, vigyázz a huginkra! – nézett komolyan ránk. – Igyunk a további jó partira! – mondta, és mindenki felemelte a poharát, hogy igyon belőle. A buli mélyen az éjszakába nyúlt, és mindenki jól érezte magát. Daniel nagyon hamar elaludt, Billy haza is vitte. Én magam az estét Caine társaságában töltöttem, táncoltunk, beszélgettünk, és ittunk is – természetesen csak alkoholmenteset. Nem tudom, kezdetben miért volt olyan bunkó, de utána nagyon rendesen viselkedett velem.

17. fejezet

2011-01-18T10:48:00.000-08:00

Hosszadalmas késés után végre újra itt :) Elnézéseteket kérem az elmaradásért, remélem a fejezet kárpótol mindenkit! Örömünk csak pár napig tarthatott, mivel anya meglepetésszerűen beállított.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten.

- Jöttem, hogy lebeszéljelek - mondta, és mellettem belépett a Black-házba.

- Kincsem, minden oké? – jött le álmosan Jake a lépcsőn. Későn ért haza szegény az őrjáratból, még aludhatott, amikor anya csengetett. Egy egyszerű farmer volt rajta, mint mindig.

- Azt ne mondd, hogy ő… - kezdte anya, én pedig becsuktam az ajtót.

- De – léptem oda vőlegényem mellé. – Menj vissza nyugodtan pihenni – néztem rá, de közben féltem kettesben maradni anyával.

- Majd később – karolt át.

- Miért akarsz lebeszélni? – kérdeztem, és kicsit közelebb húzódtam a páromhoz.

(Jake)

Hell édesanyja ellenszenves volt a számomra – már csak azért is, mert meg akarta akadályozni az esküvőnket. És azt akarta, hogy szabaduljunk meg a babától.

- Hell, annyi időd van még! Ne dönts elhamarkodottan! – mondta a nő.

- Anya, tudom, hogy jól döntöttem, mikor igent mondtam – mondta kedvesem halkan.

- Szeretjük egymást, mi ebben a rossz? – kérdeztem óvatosan.

- Te csak maradj ki ebből! Teherbe ejtetted a lányomat! – ripakodott rám.

- Mindenhez két ember kell. Ehhez főleg – jegyezte meg Hell. – Én is ugyanúgy benne voltam.

- Valamelyikőtöknek lehetett volna esze!

- Anya, támogatnod kellene! – fakadt ki kedvesem, és odabújt a mellkasomhoz. Így csak én láthattam, hogy könnyes a szeme. Magamhoz öleltem, próbáltam megnyugtatni.

- Vagy megakadályozni a rossz döntéseid következményeit!

- Egy baba miért lenne ballépés? – kérdezte a lány, mikor kicsit összeszedte magát.

- Az a szerelem beteljesülése – suttogtam mosolyogva.

- Te csak ne vigyorogj! – förmedt rám a nő.

- Nem hallottad, mit mondott, igaz? – kérdezte Hell, és elmosolyodott. Könnytől és örömtől csillogó szemekkel rám nézett, és megcsókolt.

- Hagyjátok abba! – parancsolt ránk.

- Anya, mi ütött beléd? – kérdezte Hell. – Néhány nappal ezelőtt még nem volt kifogásod ellene!

- Egyik ismerősöm lánya is így járt. Elővigyázatlanok voltak, most pedig a lány ott áll a szülés előtt, és egyedül fogja felnevelni a gyereket. Túl fiatal vagy, még iskolába jársz! Ki nevelné fel a kicsit?! Nincs munkája egyikőtöknek sem, miből tartanátok el magatokat? Csak azért, hogy valaki más gondoskodjon róla, nincs értelme! – érvelt.

- De nem kell félned! – ellenkezett kedvesem.

- Miért kértem volna meg a kezét, ha nem akarnám őt? – kérdeztem, nem törődve azzal, hogy talán többet rontok a dolgon, mint javítok.

- Mindkettőnket szeret, nem lesz baj – használta ki Hell a hirtelen támadt, pár másodperces csendet.

- De az iskola… és nem tudjátok eltartani! – mondta az anyja.

- Meg tudjuk oldani, és létezik esti iskola is – érvelt Hell, és próbálta megnyugtatni a nőt.

- És mi lesz a munkával?

- Megoldjuk – mondtam egyszerűen. Tudtam, hogy apa támogatna minket mindenben.

- Ki fog gondoskodni róla? – kérdezte immár halkabban.

- Majd felváltva vigyázunk rá – feleltem, mire kedvesem ismét elmosolyodott. De mindketten tudtuk, hogy abbahagyjuk majd az iskolát, ha végre leérettségizünk.

- Sziasztok fiatalok! – gurult be apa az ajtón.

- Maga meg ki? – kérdezte a nő.

- Billy Black – mutatkozott be apa. – És ön kicsoda?

- Lisa Wolf – mondta a nő.

- Minek köszönhetjük a látogatását? – vonta fel a szemöldökét apa.

- Lebeszélem a lányomat egy őrültségről – jelentette ki Lisa.

- De pár napja már áldását adta rájuk – értetlenkedett apa.

- Hibáztam, akárcsak a lányom.

- Anya, ezt már nem lehet visszacsinálni – mondta Hell óvatosan. – És ha lehetne, akkor sem válnék meg tőle – jelentette ki. Büszke voltam rá, amiért ilyen bátor.

- Maga hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok? – támadta le apát Lisa.

- Szeretik egymást – vont vállat. – És elég idősek hozzá, hogy felelősséget vállaljanak a döntéseikért.

- Mindketten tizenévesek! – fakadt ki Lisa.

- Azt ne mondd, hogy te nem tartanád meg a helyemben! – morogta Hell.

Lisa nem felelt, valószínűleg nem tudott erre mit mondani. Szerelmem győzedelmsen elmosolyodott, majd visszabújt a karjaimba – azt hiszem, az anyja esetleges újabb dührohamától tartott; és próbálta takargatni a hasát. Már nem volt olyan vékony, mint amikor megismertem – hiába, a baba szépen fejlődött benne. És gyorsan: csak pár hete mondta Carlisle, hogy az én drágám a második hónapban van; most pedig már olyan négy hónapra tippeltem volna. De annak ellenére, hogy egyre jobban kerekedett, gyönyörűnek láttam.

- Gyere, elmehetnénk sétálni – súgtam a fülébe.

- Menjünk! – egyezett bele Hell.

Apára néztem, ő a szeme sarkából ránk kacsintott, és megpróbáltunk kiosonni. Majdnem sikerült – Lisa figyelmét az ajtó nyikorgása keltette fel.

- Nem mentek sehová! – mordult ránk. Megadóan leültünk a kanapéra. Egymást átölelve vártuk, hogy Lisa ismét veszekedni kezdjen. – Nem futhattok el a felelősség elől! – mondta határozottan.

- De anya… - kezdte szerelmem

- Nincs de!

- Nem akarok többet veszekedni! –fejezte be a lány a megkezdett mondatot.

- Semmi gond, részemről nyugodtan mehettek – mosolygott ránk apa.

- Nem, a lányom nem megy sehová! – szögezte le Lisa.

- Akkor te mész el – mondta Hell, és az összekulcsolt ujjainkat nézte.

- Kidobnál? – döbbent meg az anyja.

- Gyűlölök veszekedni; és mivel nem jutunk egyről a kettőre, nincs más választásom – felelte a lány.

- De kicsim, meg kell értened!

- Értem is; de a baba marad, és kész – jelentette ki,

- Örülök, hogy így látod – simogattam meg a hasát. Éreztem, hogy a gyermekem odabújik a tenyeremhez. Hell rátette a kezét az enyémre, hogy hagyjam ott. Mindketten mosolyogtunk, ez a pár pillanat apró kis menedék volt a zűrzavarban.

Azt hiszem, ez az aprócska jelenet még Lisát is megingatta. Már nem tűnt olyan biztosnak a dolgában.

- Lehet, hogy tévesen ítéltem meg a kapcsolatotokat – mondta tétován. Mind értetlenül meredtünk rá

- Ezt hogy érted? – kérdezte végül Hell.

- Már látom, hogyan viselkedik veled. Ha tényleg szereted, nem állok közétek - mondta végül.

- Örülök, hogy végre belátta – biccentettem.

- Veled még nem békéltem meg! – nézett rám szúrósan. Vállat vontam. Ez az apró tényező már nem tudott zavarni. Fáradtan szerelmemhez bújtam.

- Mondtam, hogy menj vissza aludni – korholt kedvesen.

- Az várhat – feleltem halkan.

Szóval Lisa végül megbékélt az esküvőnkkel és a gyerekünkkel is.

(Heyley)

Ezt nem hiszem el! Végre valahára abbahagyta a veszekedést. Fellélegeztem. Eljutottunk a beszélgetés vagy mi azon részére, hogy már nem kiabált, és elfogadta, hogy nagymamát csináltunk belőle.

Anya elfoglalta a kanapé szabad sarkát, és még beszélgettünk egy darabig. Utána végre elment, és magunkra hagyott minket. Jake már tényleg fáradt volt, így könyörtelenül elküldtem aludni.

- És te mit fogsz csinálni? – érdeklődött Billy.

- Azt hiszem, sütök valamit. Csokitortára vágyom – feleltem zavartan.

- Csak tessék – mosolygott rám. – De be is mehetek a városba, és hozhatok neked…

- Hagyd csak, legalább eltöltöm az időm – mosolyodtam el.

- Ahogy gondolod. De ha szükséged van valamire, vagy valamit szeretnél, akkor mindkettőnknek szólhatsz.

- Tudom – bólintottam, és elkezdtem a csokitortának a tésztáját kikeverni -, de tényleg megoldom még. És Jake nagyon fáradt, inkább hagyom pihenni. Téged pedig nem szeretnélek össze-vissza küldözgetni – magyaráztam.

- Semmi gond Hell – mosolygott rám ismét.

Elszöszöltem a csokitortámmal, de megérte a belefektetett időt. Épp kivettem a sütőből, mikor megláttam Alice kocsiját. Nem tudtam volna eltalálni, miért jött kocsival…de amint kiszállt, megláttam, hogy az autó tele van mindenféle szatyorral és dobozzal. Egyszóval Alice bevásárolni volt.

Letettem az asztalra a tortát, és az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam, Alice betáncolt rajta, és leült a konyhába.

- Csak azért jöttem, hogy megnézd a meghívót meg a vendéglistát – hadarta, és mindkettőt a kezembe nyomta. A meghívó nagyon szép volt, az elején egy farkas és egy gepárd futott egymás felé.

- Alice, ez csodálatos – mosolyogtam rá a lányra. Kinyitottam, és elolvastam a rövid szöveget. Rövid, de annál szebb volt.

- És mit szólsz a vendéglistához? – kérdezte izgatottan. – Szia Jake! – nézett el mellettem. Megfordultam. A lépcső aljában valóban a vőlegényem állt.

- Szia!

- Sziasztok lányok! – lépet oda hozzám. Átkarolta a derekam, és ő is szemügyre vette a kezemben lévő meghívót. – Alice, fantasztikus lett! – nézett rá a vámpírlányra.

- Semmiség – legyintett Alice boldogan.

Megnéztük a vendéglistát, és mindketten elismeréssel néztünk végig s neveken. A nevelőszüleimtől kezdve, a falkán át a vámpírokig mindenki meg volt hívva. Amolyan családi esküvőnk lesz – és én ilyet szerettem volna.

- Ez is tökéletes lett – mondtam boldogan. Kezdtek a dolgok jó irányba fordulni.

- Oké, akkor holnap elpostázom őket – csilingellte Alice. – Az esküvő pedig egy hétre rá!

- Ezt rád bíztuk – mondta Jake. – Akárhogy lesz, nagyon boldogok leszünk – mosolygott rám.

- Tudom – kacsintott a lány. Igen, ő már csak tudhatta… - De nem is zavarok tovább – mosolygott, és meg sem várta, hogy kikísérjük, kisuhant az ajtón, és beindította az autót. A következő pillanatban felpörgette a motort, és elhajtott.

- Látom, sütit sütöttél – mondta vőlegényem.

- Te is kérsz? – kérdeztem, és a konyhába mentem. Egy kést húztam ki a konyhaszekrényből.

- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet megkínálnod egy éhes farkast? – jött utánam incselkedve.

- Teljes mértékben – vettem ki két tányért.

- Lehet, hogy meg fogod bánni – mondta, és leült egy székre. A csibészes mosoly azonban még nem tűnt el az arcáról.

- Nem fogom – mosolyogtam rá; és felvágtam a tortát.

Tény, hogy gyorsan eltüntettük, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megkínáltam őt. Sőt, örültem is – egyedül nem tudtam volna megenni.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Nem voltam elég gyors, Jake vette fel.

- Igen? – szólt bele a kagylóba. Egy ideig hallgatott, majd újra megszólalt. – Oké, máris megyünk!

- Mi történt? - kérdeztem, miután visszatette a telefonkagylót a helyére.

- Alice azt mondta, hogy valaki újszlötthadsereget szervez, emiatt is van sok halott Seattle-ben. Úgy sejtik, az lehet a központjuk. Arra kérte a falkát, hogy segítsen.

- Akkor most mi lesz?

- Szólok a többieknek, és megyünk. Egy tisztáson találkozunk majd. Szeretném, ha itthon maradnál – nézett a szemeimbe komolyan.

- Kizárt – ráztam meg a fejem.

- Tudtam, hogy ezt mondod – mosolyodott el. – Egy próbát azért megért…

(Jake)

- Gyere, menjünk! – álltam fel, és őt is felsegítettem.

Szóltam apának, hogy elmentünk, és amint kiléptünk a bejárati ajtón, átváltoztam. Hell felpattant a hátamra, én pedig felvonyítottam - így hívtam a srácokat. Nem kellett sokat várnom – hamarosan mindenki bőrt váltott.

- Mi a helyzet? – kérdezte Embry.

- Alice híreket hozott – mondtam, és megmutattam nekik a telefonbeszélgetést.

- Fiúk, irány a tisztás! – parancsolta Sam.

Szóval a tisztáson találkoztunk. Mikor odaértünk, már minden Cullen – és Bella – ott volt.

Carlisle elővezette a fia, Jasper mondandóját. Jazz elmondta, hogyan harcolnak az újszülött vámpírok, és mire kell vigyáznunk.

(Seth)

Csodáltam, hogy Jazz ennyi mindent tudott. A többiek persze lehurrogtak, én túl fiatal vagyok a harchoz, stb. De attól még tetszhet a dolog, nem?

A szavakat tett követte: bemutatták a harcot.

- Mi nem próbáljuk meg? – kérdeztem izgatottan.

- Nem, mi csak szemlélődők vagyunk – mondta Sam.

- Seth, mégis, hova gondolsz? – akadt ki Leah.

- Leah, nyugi! – csitította Jake.

- Kösz, haver!

- Nincs mit, tesó!

- Sziasztok! – lépett hozzánk Bella.

- Szia! – mosolygott rá Hell.

- Ez már mindig így lesz, igaz? Valaki állandóan meg akar majd ölni… - mondta szomorúan.

- Egyszer majd feladják – biztatta őt a másik lány.

- Vagy nem – horkantotta Leah, hogy Hell is értse őt.

- Leah, ne legyél már ennyire pesszimista! – korholta őt Hell.

- Egy kis optimizmus tényleg beléd férne, tesó! – ingattam a fejem.

- Fogd be, öcskös! – morogta az én drága tesókám. Mióta apa meghalt, ilyen mogorva volt.

- Hagyjátok abba! – parancsolt ránk Sam.

- Bella, ne aggódj annyit. Minden rendben lesz – mondta Hell.

- Aggódom miattuk – mondta Bella halkan. Jake óvatosan a lányhoz dörzsölte a fejét. Hell nem szólt semmit, csak megsimogatta a farkast.

A bemutató végeztével visszatértünk Emilyék házához – de Jake és Hell maradt még. Jake azt mondta, hogy szeretné, ha Carlisle megnézné a menyasszonyát.

- Figyelj, Jake, ha végeztek, gyere vissza házhoz, oké? – kérte Sam.

- Oké Sam – egyezett bele a béta.

(Heyley)

Aggódva néztem végig a bemutatóharcot – féltem, hogy végül valaki megsérül a csatatéren.

Amikor vége lett, a farkasok elmentek.

- Szeretném, ha Carlisle megvizsgálna – mondta Jake.

- Rendben – mosolyodtam el. Tudtam, hogy ez megnyugtatná, kevésbé aggódna.

- Carlisle! – szólt az apjának Edward. – Jacob szeretné, ha megvizsgálnád Hellt!

- Rendben! – nézett ránk Carlisle. – Hell, gyere velem a dolgozószobámba – kérte, én pedig leszálltam Jake hátáról, és követtem a férfit.

A doki megvizsgált, néztünk megint ultrahangot; elmondta, hogy minden rendben; és megdöbbent, hogy ilyen gyorsan növekszik a pici.

- És már látod, hogy fiú lesz-e vagy lány? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, az előbb láttam egy pillanatra – mondta vidáman Carlisle. – Gratulálok, fiatok lesz!

Kint Jake felvakkantott, mire mosolyogva megköszöntem a vámpírdokinak a vizsgálatot.

- Szóval fiunk lesz – mondta Jake, miközben Samékhez tartottunk.

- Igen, kezdhetünk gondolkozni a nevén – mosolyogtam.

- Oké! Hazaérünk, és nekikezdünk, rendben? – nézett fel rám.

- Persze!

- Remélem most hamar végzünk… - sóhajtotta. Szegénykém még mindig farkasbőrben szaladgált.

Amint kiléptünk a fák közül, megrohant minket a falka. Mindenki gratulált, és Embry hozott ruhát Jake-nek. Vőlegényem egy közeli bokorban átváltozott, felöltözött, és bementünk a kis házikóba.

- Hell, Alice telefonált, üzeni, hogy az esküvőtöket három héttel odébb tolta – mondta Emily.

- Miért nem mondta? Ott voltunk náluk… - értetlenkedett Seth.

- Vásárolni ment – mondta Jake. – Láttam, amikor elindult.

- Ez mindent megmagyaráz – bólintottam.

A farkasok megbeszélték, hogy mi lesz, és vacsora után hazamentünk. Kaptunk pár névötletet, de még nem választottunk. Otthon elmondtuk Billynek, hogy fiú unokája lesz. Ő is gratulált, és egy ideig hármasban ötleteltünk. Végül Jake előállt a tökéletes névvel: Daniel Black.

Sajnos Daniel nagyon gyorsan nőtt, így Carlisle úgy látta jónak, ha beköltöztet a Cullen-házba. Én nem örültem neki, mivel ezt azt jelentette, hogy még kevesebb időt tölthetek Jake-kel. Persze, bejött, amikor csak tudott, de az nem volt ugyanaz. És a mi a legrosszabb: pár nappal később szerelmem elmaradozott, én pedig egyre magányosabb lettem. Carlisle-nak rengeteg könyve volt – de mind orvosi szakkönyv volt, ami nem tudott lekötni. És idővel valaki állandóan a nyakamon lógott, és nem engedett felkelni az ágyból.

Valamelyik nap Alice-szel voltam a házban – a többiek vadászni mentek. Ez volt, azt hiszem, a szerencsém. Kitaláltam, hogyan juthatok el Jake-hez.

- Ne is próbálkozz! – ült le mellém a vámpírlány. – Tudom, mit tervezel!

- Alice! – sziszegtem, és kimásztam az ágyból. – Ha még egy nyomorult percet itt kell töltenem, megőrülök! – fakadtam ki. – Jatt megbolondul az érzéseimtől, hát még én!

- De Carlsile megmondta, hogy bármikor jöhet a baba…

- Az a bármikor nem ma lesz – mondtam határozottan, és elindultam az ajtó felé. Az első pár lépés elég nehézkes volt, de utána már minden remekül ment.

- Nem mehetsz el! – csilingellte pár oktávval feljebb. Tudom, hogy aggódott miattam, hisz közel volt a szülés és a többiek harca is…

- Dehogynem – azzal kisétáltam a szobából. Alice egészen a bejáratig követett, és próbált lebeszélni. De tudta, hogy mennyire szenvedek Jake nélkül, így végül elengedett.

Elsétáltam La Pushba – jól esett a sok fekvés után végre kimozdulni. Meg sem álltam, míg haza nem értem. A Black-ház volt az én igazi otthonom, ami most mintha régi ismerősként várt volna rám.

A ház mellett megláttam Jake-et, aki már farkasbőrben volt; de még nem indult el. Meg akartam szólítani, meg akartam kérni, hogy ne menjen; de képtelen voltam rá. Végül nem is kellett megtennem – a szél felé sodorta az illatomat, mire ő hitetlenkedve szagolt a levegőbe, majd felém kapta a fejét. Boldogság öntött el, és mindenről megfeledkezve – kissé botladozva bár, de – odaszaladtam hozzá. Végre valahára megint átölelhettem őt. Átkaroltam a nyakát, mire ő óvatosan hozzám dörgölőzött.

- Miért nem jöttél át hozzám? – kérdeztem szomorkásan; és simogatni kezdtem. Nem haragudtam rá, akartam, de képtelen voltam.

- Carlisle azt mondta, jobb, ha nem megyek – mormolta, és elhúzódott tőlem. Pengeéles fogai közé vette a csuklómat, és a hátsóudvar felé húzott.

Elmosolyodtam, és követtem őt. Egy terebélyes fához vezetett, ami alá lefeküdt; én pedig mellé ültem. Neki dőltem a vállának, ő pedig az ölembe tette a fejét. A hátamat az oldalának támasztottam, és ismét simogatni kezdtem a hatalmas buksiját.

- Daniel! – kaptam hirtelen a hasamhoz, mire a vőlegényem ijedten rám nézett. – Legalább a vesémet hagyd a helyén! – méltatlankodtam. Az volt a fiam szokása, hogy mindenemet szétrúgta… - Megfordult – mondtam Jake-nek, hogy megnyugtassam.

Éreztem, hogy egy apró kéz belülről végigsimít a hasamon, ott, ahol szerelmem feje pihent. Úgy szerettem mindkettejüket! És szerencsére Sam is megbékélt a fiam gondolatával.

- De hogy kerülsz ide? – kérdezte vőlegényem csukott szemekkel.

- Meglógtam. Sikerült rávennem Alice-t, hogy elengedjen – magyaráztam. – Mondd csak, te mikor aludtad ki magad rendesen utoljára? – kérdeztem, mert majd’ leragadt a szeme, már amikor kinyitotta őket…

- Mikor utoljára mellettem aludtál – felelte halkan. Az a nap régen volt már…

- Akkor most pihenj – mosolyogtam rá, és odabújtam hozzá.

Jake aranyosan a tenyeremhez dörzsölte a fejét, és felsóhajtott. Szegénykém tényleg nagyon fáradt volt. Ahogy néztem, elálmosodtam egy kicsit – valahogy, valamiért a Cullen-házban nem tudtam olyan jókat aludni, mint mellette. Halkan dúdolni kezdtem neki, mire elmosolyodott, és hamarosan el is aludt. Idővel én is elbóbiskoltam kicsit, de nem aludtam el teljesen.

(Esme)

Hazaértünk a vadászatból, és Hellnek nyoma sem volt, csak az én bánatos kislányom ült a nappali kanapéján.

-Mi?! Elment ahoz a farkashoz? – kérdezte idegesen Edward. Az egész család megdermedt, mint nagyon aggódtunk Hellért.

- Haza kell hoznunk! – határozott szerelmem.

- Hogyan? Azt mondta Alice-nek, hogy megbolondul itt! – tajtékzott Edward.

- Ezt aláírom – mondta Jasper, miközben a feleségét vigasztalta.

- Esme, Alice, menjünk – mondta Carlisle. Alice félénken felállt, és elindultunk.

Amint La Push felé tartottunk, hallottuk a két galambot. De volt ebben az egészben valami szokatlan. Az egyik hang nem emberi volt, hanem farkasmorgás. A következő pillanatban Hell felkiáltott. Aggódtunk érte.

- Daniel! Legalább a vesémet hagyd a helyén! – morgolódott a lány. – Megfordult – tette hozzá. Egyszóval a vőlegénye is aggódott érte.

Furcsa párbeszédnek voltunk fültanúi – az egyik felet nem értettük.

- Meglógtam. Sikerült rávennem Alice-t, hogy elengedjen – mondta Hell, mire a lányom elszégyellte magát. - Mondd csak, te mikor aludtad ki magad rendesen utoljára? – a válasz morogva érkezett, és abban a percben örültem volna, ha Edward fiam is velünk van, hogy tudhassuk, mi folyik ott. – Akkor most pihenj! – parancsolta Hell, és dúdolni kezdett.

Mire odaértünk a Black-házhoz, már mindketten aludtak. Annyira édesek voltak!

- Felébresszük őket? – kérdeztem férjemet.

Carlisle egy kissé habozott, eközben Hell a farkas vállába nyomta az arcát. Morgott valamit, mire Jacob még inkább összegömbölyödött, ezzel is védve a lányt.

- Azt hiszem, már felébredtek – felelte szerelmem. – Hell, gyere vissza a házba!

- Nem akarok – felelte csendesen a lány.

Meg tudtam őt érteni. Carlsile egy ágyhoz láncolta, és a szerelmét is eltiltotta tőle. A farkas halkan felnyüszített, amit nem igazán értettem.

- Semmi baj – suttogta Hell, és megsimogatta a vőlegényét. – Nem megyek el.

- De… - kezdett ellenkezni Alice.

- Nem, Alice, nincs de – vágott a szavába Hell. – Sajnálom, hogy csúnyán viselkedtem veled, de meg kell értenetek, hogy nem bírom tovább bezárva.

- Megértem kicsikém – mondtam halkan.

- Esme, tudom – mosolyodott el. – Tudom, hogy csak óvni akartok, de nem zárhattok el tőle. Nemsokára ideérnek az újszülöttek, ki kell használnunk azt a pár órácska nyugalmat, amit Jazz és a falka hagy nekünk – tolmácsolta Jake morgását.

- Hidd el, megértjük – mondta Carlisle. – De ne mtartom túl jó ötletnek, hogy itt legyél – nézett rá a lányra.

- De olyan régen láttuk egymást! – érvelt Hell, és belesüppedt a farkas bundájába.

- És a fiad hamarosan megszületik – tette hozzá Alice.

- Tudom, de ti néhány nap múlva elmentek harcolni. Tudom, hogy te is mész – nézett rá Jake-re. – Csak egy valamit kérek: egyben gyere haza – simogatta meg az állat fejét. Jake bólintott, és hozzádörzsölte a fejét a lányhoz.

- Hell, biztos, hogy maradni akarsz? – kérdeztem meghatottan. Ettől próbáltuk óvni, és nem volt rá szükség.

- Igen – felelte komolyan. – Nem akarok hálátlannak tűnni, de szeretnék egy kis időt a vőlegényemmel tölteni – pirult el.

- Rendben – adta be a derekát Carlise. – Majd gyere vissza.

- Köszönöm – nézett ránk hálásan.

Így hát nélküle tértünk haza. Otthon Edward még dühöngött egy kicsit, de végül ő is megnyugodott.

(Heyley)

Annyira jó volt egy kis időt Jake-kel tölteni! Boldog voltam, és nem zavart, hogy Daniel össze-vissza forgolódott a pocakomban.

Tudtam, hogy Jake szeretne minket átölelni, de tartania kellett a kapcsolatot a falkával.

- Hamarabb ideérnek, mint hittük – mondta hirtelen. Szomorúan átöleltem a nyakát. – Sajnálom kicsim, úgy tűnik, nem tudunk sokáig itt lenni.

- Semmi baj. Csak tényleg egyben gyere haza – kértem őt ismét.

- Ez csak természetes – bólintott.

Éreztem, hogy itt a búcsú pillanata. Felálltunk, és még egyszer megöleltük egymást. Nehéz szívvel kísért el Cullenékhez, és aggodalommal telve váltunk el. Amint beléptem, Jasper elárulta, áthívták Emilyt, hogy ne legyek egyedül. Hát, legalább nem egyedül aggódhattam.

Mikor a vámpírok távoztak, leültem a kanapéra. Rossz előérzetem volt. A gyomrom ökölméretűre szűkült; de nem azért, mert a fiam felfelé tolta. Igen, ezt is szokta. Már alig fél el odabent.

Ideges voltam, és féltettem a vőlegényemet. Tudtam, hogy Emily is így érez; hisz az ő vőlegénye is a csatatéren volt.

(Jake)

Nem szívesen hagytam ott Emilyvel Hellt. Rettenetesen aggódtam érte. Minden lépésnél vissza akartam fordulni, de Sam nem engedte. Megértem őt, de nem tudtam nem odafigyelni arra a szorító érzésre a gyomromban. Féltem, hogy valami baja esik, hogy egyáltalán történik vele valami, és én nem leszek ott, hogy segítsek neki.

- Jake, nyugi! – nyugtatott Viveka. – Minden rendben lesz.

- Nem lesz semmi baj – mondta Leah. Ő is megszerette a menyasszonyomat.

- Aggódom érte – mondtam halkan.

- Tudjuk – mondta Jared. – A gondolataid másról sem szólnak.

- Ne haragudjatok… - kértem bocsánatot.

- Semmi baj – mondták elnézően.

- Megértjük – mondta Embry.

- És vigyázunk, hogy senki se jusson el a házatokig – mondta Quil.

- Kösz fiúk – hálálkodtam. Talán tényleg csak emiatt aggódtam. Akkor az érzés miért nem múlt el?

Nem volt több időm gondolkodni, a csata elkezdődött.

(Heyley)

Az aggodalom érzése egyre inkább a hatalmába kerített. És Daniel is nagyon mocorgott, úgy éreztem, muszáj lefeküdnöm, hogy ő is elférjen.

- Hell, minden rendben? – kérdezte Emily.

- Igen, persze – néztem rá. Akkor jöttem rá, hogy ő miattam is aggódik.

Aztán az eddigieknél sokkal furcsábbat éreztem. Eleinte csak apró összehúzódások követték egymást, majd mindtha bepisiltem volna. De az lehetetlen, hisz percekkel előtte voltam a mosdóban. Csak nem… de. Daniel a legető legrosszabb napot válaztotta arrra, hogy megszülessen. De már nem lehetett feltartóztatni a fiamat, a magzatvíz elfolyt, és ő is elindult a világ felé.

Az összehúzódások egyre sűrűbbek és erősebbek lettek. Hirtelen valami hangos reccsenéssel jelezte, hogy eltört… odanéztem a kezemre: a kanapé karfája megadta magát a szorításomnak.

- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Emily.

- Daniel… - kezdtem, de nem tudtam befejezni a mondatot, mert felkiáltottam.

- Szólok valakinek… - akart elmenni, de megfogtam a kezét.

- Nem tudsz. Rajtunk kívül senki sincs itt. – préseltem ki magamból.

- De valamit tennem kell! – mondta kétségbeesetten.

- Nekem kéne idegesnek lennem – engedtem meg egy apró mosolyt. De nem voltam az, Carlisle rendesen felkészített erre a pillanatra. Csak aggódtam. A fiamért, és az apjáért is.

Kissé akadozva bár, de elmondtam neki, mire kell figyelni, mire van szükség. Elővett mindent, amit kértem, és megnézte, mennyire tágultam ki.

(Jake)

Érezem, hogy valami baj van. Hogy Hellnek szüksége lenne rám. Kizárt, hogy bebeszéltem magamnak a dolgot.

- Jake, koncentrálj a feladatra! – mondta Leah keményen.

- Ugyan Leah, próbáld őt is megérteni - mondta Embry.

- Mellette kéne lennem – sóhajtottam.

- Emily vele van, nem lesz baj – mondta Sam, hogy megnyugtasson.

- Ne aggódj, nem engedünk el senkit – mondta határozottan Quil.

- Köszönöm, tényleg nagyon hálás vagyok – mondtam az egész falkának.

De az aggodalmam nem múlt el, sőt, egyre erősebb lett.

(Heyley)

Daniel nagyon ki akart már bújni belőlem, és ahogy mozgolódott, bordán is rúgott párszor.

Emily állandóan figyelte a tágulást, és amikor eljött az ideje, segített világra hozni a fiamat. Elvágta a köldökzsinórt, és a kezembe adta Danielt.

- Sajnálom, többet nem tudok segíteni – mondta őszintén. – Nem vagyok orvos…

- Semmi baj, így is sokat tettél értünk – mosolyogtam rá.

A fiam inkább tűnt kétévesnek, semmint újszülöttnek – bár ez várható volt. Nagy, barna szemei voltak, és barna haja. Annyira szép kisfiú volt!

- Gratulálok! – mosolygott rám, és megsimogatta a fiam fejét. Daniel elmosolyodott, és odabújt hozzám.

(Jake)

Az aggodalmam kezdett elmúlni, és átadta a helyét egy új érzésnek; miszerint Hellel kell lennem. De tudtam, hogy ez még nem lehetséges, hisz a harcot be kell fejezni.

Leah majdnem őrültséget csinált – egy újszülött majdnem átkarolta. Én hülye meg odarohantam hozzá, és letéptem róla a vámpírt. Ezzel csak annyi baj volt, hogy én szívtam meg. Nem tudom, hogyan, de átölelt, és összezúzta a jobb oldalam összes csontját.

(Heyley)

Éreztem, hogy baj van. El akartam menni, de még szükségem volt orvosi ellátásra, így nem tehettem. Meg kellett várnom Carlisle-t. Hála az égnek elég gyorsan megérkezett, és amint meglátott, megvizsgált, ellátott, és a fiamat is megvizsgálta.

- Mindketten egészségesek vagytok – mosolygott rám. – De én megyek is, el kell látnom Jake-et, csak a felszerelésért jöttem…

- Mi történt? – kérdeztem aggódva.

- Egy újszülött átölelte. Az egész jobb oldalát összetörte.

- Mi is megyünk – jelentettem ki, és feltápászkodtam.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy megerőltesd magad – ellenkezett óvatosan.

-Gyorsan gyógyulok – mondtam határozottan. – És mellette kell lennem.

- Rendben – egyezett bele. Rose és Alice kicsit vonakodott elengedni minket; de végül hoztak a fiamnak ruhát, és elengedtek.

A Black-ház előtt ott találtam az egész falkát. Gratuláltak, kicsit dédelgették Danielt, míg Carlisle újra eltörte vőlegényem csontjait. Annyira sajnáltam! Nagyon fájt neki ez az egész procedúra.

- Miért avatkozott bele? – kérdezte Leah mérgesen. – Elintéztem volna!

- Fogd be Leah! – mordult rá Embry.

Amint Carlisle kijött, mondta, hogy menjek be. Nem mintha magamtól nem mentem volna… Karjaimba kaptam a fiamat, és Billy társaságában beléptem az ajtón.

16. fejezet

2010-11-10T09:31:00.000-08:00

16. fejezet

(Heyley)

Istenem, ez akkora szívás! Tuti, hogy csak álmodtam. Jake megmentett. Ez csak álom lehetett. És felébredtem. Ekkora szívást!

- Brandon, eressz el! – kiáltottam mérgesen. Ekkor tudatosult bennem, hogy már nem vagyok megkötözve, és egy ágyon fekszem. Mi a…?!

Kinyitottam a szemeimet; épp akkor, mikor Jake belépett a szobába.

- Szóval nem álmodtam? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Rájöttem arra is, hogy minden úgy áll, ahogy kell. Nem hullámzottak a falak.

- Nem, nem álmodtad – ült le mellém.

- Vagy az élet kegyetlen, és ezt álmodom.

- Nem, ez nem álom – húzta mosolyra a száját. – Hogy érzed magad?

- Már jobban, bár még szédülök egy kicsit.

- Carlisle szerint ez várható volt, de el fog múlni. És…

- Ne aggódj, ő is jól van – mosolyodtam el. Óvatosan felültem, és odabújtam hozzá. – Ha nem hiszed, győződj meg róla magad.

Egyik tenyerét a hasamra csúsztatta, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor a kicsi odabújt hozzá.

- Örülök, hogy mindketten jól vagytok – ölelt magához. – Kérsz valamit?

A gyomrom megelőzött a válasszal: elég hangosan felkordult. Jake felkuncogott.

- Rögtön hozok valamit – mondta, megcsókolt, és kiment a szobából.

Annyira szeretem őt! Kiszolgál, holott ezt el tudtam volna intézni én is. De azt akarta, hogy pihenjek – amit én nem akartam igazán. Egész eddig nyugtatókkal vagy mikkel bombáztak, most nem akarok aludni.

A szédülésem ellenére felkeltem, és elindultam a lépcső irányába. Hallottam, hogy Jake a konyhában kutakodik az edények közt. A korlátba kapaszkodva mentem le, nehogy elessek – de szerencsésen leértem. Kibotorkáltam a konyhába, és leültem az egyik székre. Furcsa volt látni őt a konyhában szorgoskodni.

Összeszedtem magam, és odaálltam mögé. Valamiért megfordult, és majdnem elejtette a kezében lévő tányért.

- Jesszus Isten! Te mit kersel idelent? – kérdezte, és letette a kezéből a tányért a kredencre.

- Lejöttem hozzád – mosolyodtam el.

- Menj vissza pihenni – próbált visszaterelni a szobába.

- De nem akarok – mondtam panaszosan.

- Jó, de akkor ülj le valahova – mondta szelíden, de magához ölelt.

- Rendben – egyeztem bele. Bármit szívesebben csináltam volna, mint az ágyban fekvés.

Felkapott, és leültetett az egyik – a legközelebbi – székre. Visszafordult a tűzhelyhez, és főzőcskézni kezdett.

- Ugye nem bántottak? – bukott ki belőle a kérdés.

- Nem, emiatt ne aggódj – biztosítottam. Csak majdnem bántottak. Addig egészen tűrhető volt.

- Ennek azért örülök – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Nagyon aggódtam érted – vallotta be.

- Elhiszem – mondtam komolyan. Én is féltem. Hirtelen valami füstös szag csapta meg az orrom. – Vigyázz, oda fog égni!

- Hogy az a… - füstölgött, és lekapta a serpenyőt a tűzről.

- Ne segítsek? – vontam fel a szemöldököm.

- Pihenned kellene – tiltakozott.

- Dehogy kell! – ellenkeztem. Felálltam, hogy elvegyem tőle a sütnivaló akármit, de megszédültem, és vissza kellett ülnöm.

- Látod? Csak kell – rakta vissza a tűzre a serpenyőt.

- Igazad van – törődtem bele.

- Sziasztok gyerekek! – gurult be Billy a konyhába.

- Szia! – mondtuk egyszerre.

- Ez nem akar megsülni – morgolódott Jake.

- Nyugodj meg fiam – biztosította Billy. A szagokból ítélve halat sütött az én vőlegényem…

- Az illata alapján mindjárt kész – jegyeztem meg.

És valóban, néhány perc elteltével egy adag sülthallal találtam magam szemben.

- Remélem az íze jobb, mint a kinézete… - ült le mellém Jake.

- Jó az illata, az ízének is jónak kell lennie.

Elkezdtem enni, és meglepődtem. Annak ellenére, hogy majdnem megégette, nagyon finom lett. Megkínáltam vele Jake-et is, aki némi kérlelés után hajlandó volt megkostólni a művét.

- Nem akarom el enni előled – ingatta a fejét, mikor elé toltam a tányért.

- Nekem marad elég, és te is éhes vagy, ne tagadd – mondtam, és azt hiszem, ezzel sikerült meggyőznöm.

- Akkor én el is megyek horgászni – jelentette ki Billy. – Ha így haladtok, holnapra elfogy minden a fagyasztóból – ingatta a fejét.

- Oké apa, sok sikert! – mondta Jake tele szájjal, amin muszáj volt mosolyognom.

- És te nem akartál nekem hinni! – mondtam tetetett sértődöttséggel.

- Ne haragudj – nézett rám hatalmas szemekkel.

- Semmi gond – mondtam vidáman.

Közben én is csipegettem, Billy pedig telefonált az egyik barátjának. Nem sokkal később el is ment az illetővel horgászni.

(Paul)

Most, hogy Hell végre előkerült, mindenki megnyugodott. És nem mellesleg kaptunk egy szabadnapot. Na nem mintha bármelyikünk is otthon tudott volna ülni – Jake-éket leszámítva mindannyiunkat Saméknél ette a penész. Ennek persze az alfa nem igen örült, de ez van.

Végül magára hagytuk a turbékolni vágyó párt, és elmentünk meglátogatni a vámpírokat. A szerződés megszüntetésével egészen jóban lettünk. Ami tök fura volt. Előtte gyűlöltük egymást, most meg barátok vagyunk. Tényleg. Csak nekem tűnt fel, hogy még mindig nem lépett újra életbe? Vagy a krízis még fenn áll? Ki tudja?

De jó spanok lettünk, szóval nem hiszem, hogy visszahelyeznénk. Ha mégis, akkor valószínűleg megmásítanánk.

Odaértünk Cullenékhez, és kopogás nélkül beléptünk az ajtón. Azaz léptünk volna, ha nem egyszerre akartunk volna bemenni.

- Sziasztok fiúk, éhesek vagytok? – perdült elénk Esme.

- Igen… - vakartam meg a tarkómat zavartan.

- Gyertek, mindjárt kész az ebéd – mondta kedvesen, és követtük őt a konyhába. Ott furcsa látvány tárult elénk: az egész család főzőcskézett.

- Tudtátok, hogy jövünk? – kérdezte meglepetten. Igen, erre egyikünk sem számított.

- Csak sejtettük – felelte Alice, a kis csodabogár. – De aztán nem lehetett titeket nem meghallani.

- Bocs – mondta Quil.

- Semmi baj – mosolygott ránk melegen Esme.

Leültetett minket az asztalhoz, és elénk tett egy nagy rakás kaját. Persze, nem sokáig volt ez így, percek alatt eltüntettük – hiába ebben elég nagy gyakorlatunk van.

(Carlisle)

A fiúk késő délutánig maradtak. Paul és Emmett nagyon jól kijöttek, a többiek is jól érezték magukat. Kivéve talán Leah-t, ő még nem szokott hozzá a helyzethez.

Bella a farkasok után érkezett, és Leah kicsit feloldódott a lány társaságában.

Később, miután mindenki távozott, megérkezett Jake és Hell. A lány még mindig szédült egy kicsit – a vőlegényébe kapaszkodva lépkedett.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva a feleségem.

- Csak eljöttünk, biztos, ami biztos – igyekezett megnyugtatni őt Hell.

- Hell! – táncolt oda a pároshoz Alice. – Találtam egy tökéletes ruhát!

- Alice, nem lehetne később? – kérdezte a lány.

- Nem – felelte határozottan a lányom.

- Drágám, ha elintézzük, amiért jöttek, utána biztos tudnak még kicsit maradni, hogy Hell megnézhesse a ruhát – mondtam békítően.

- Kicsim, várd meg, hogy megnyugodjanak – karolta át Alice-t Jasper.

- Hát jó – biggyesztette le a száját Alice. – Tudom, hogy tetszeni fog – jelentette ki vidáman.

Felkísértem Hellt és Jake-et az irodámba, ahol felállítva hagytam a szükséges felszereléseket. A lány azonnal elfoglalta a helyét, a fiú pedig leült mellé.

Megvizsgáltam Hellt, utána megnéztük az ultrahangos képet is.

- Ne aggódjatok, minden rendben van. De azt még mindig nem tudom megmondani, kislány-e vagy kisfiú – ingattam a fejem.

- Nem baj, legfeljebb meglepetés lesz – mosolygott Hell, és megsimogatta a hasát. Jake megfogta a kezét, és ott tartotta. Nagyon boldogok voltak, látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek.

- Jut eszembe! Megjött a vérteszt eredménye, az is alátámasztja, hogy egészséges vagy – mosolyogtam rá a párra.

(Heyley)

Amint kiléptünk a dolgozószobából, Alice megragadta a karom, és próbált elhúzni.

- Menj csak – puszilta meg az ajkaimat Jake. Lent megvárlak.

- Oké! – bújtam hozzá dorombolva, majd elengedtem a kezét, és követtem Alice-t. A lány a szobája felé kezdett húzni, azt pedig még láttam, hogy Jake lemegy a fiúkhoz.

- Remélem tényleg szeretni fogod – örvendezett a vámpírlány, miközben sétáltunk.

- Alice, biztos vagyok benne, hogy szép ruhát választottál – néztem rá komolyan.

- Nekem nagyon tetszik – mondta csillogó szemekkel, és belökte az ajtaját.

Ha nem kapaszkodom meg az ajtókeretben, valószínűleg a földön landoltam volna. A szoba közepén ott állt az én gyönyörű esküvői ruhám. Mit ne mondjak, tátott szájjal néztem végig a pántnélküli, hófehér ruhán. Alice tökéletesen eltalálta, mi tetszik a legjobban.

- Szép, ugye? Még én is felvenném – nézte ő is a ruhát. – Jazznek is tetszik, ő is azt mondta, hogy ez jó lesz – mesélte vidáman.

- Alice, ez… - kerestem a szavakat. Mert a mesés vagy tökéletes nem fejezte ki azt, amit én el akartam mondani.

- Nem tetszik? – szontyolodott el.

- Dehogynem. Csak nem egyszerű megtalálni a megfelelő szót rá… így kénytelenek vagyunk beérni a csodálatossal – mosolyodtam el.

- Fantasztikus! – ugrott a nyakamba. – Próbáld fel!

- Na jó – egyeztem bele.

Ahogy vettem le a ruháimat, észrevettem, hogy kezdek kicsit gömbölyödni. Tudom, hogy a terhesség ezzel jár, de mégis meglepődtem.

Alice leszedte a próbababáról a ruhát, én pedig belebújtam. Egy kicsit szűk volt, de biztos voltam enne, hogy lehet belőle engedni.

- Gyönyörű! – lelkendezett.

- Az igaz – néztem végig magamon. – De szűk is…

- Nem baj – legyintett. – Majd elviszem megcsináltatni.

- Köszönöm Alice, egy angyal vagy – mondtam hálásan.

- Semmiség – legyintett ismét. – Ez a legkevesebb, ha már én szervezem az esküvőt!

- Találtál már időpontot?

- Nem teljesen. Annyi biztos, hogy a pap csak néhány hét múlva lesz szabad.

- Ne aggódj emiatt – most rajtam volt a sor, hogy legyintsek.

- De aggódom! Még a baba előtt akarom az esküvőt! – dobbantott ingerülten.

- Nyugodj meg, biztosan sikerül megszervezni.

- Úgy gondolod? – nézett rám kíváncsian.

- Igen, te vagy a legjobb!

- Köszönöm, hogy bizalmat szavazol nekem – ölelt át ismét.

- Nincs mit – öleltem át.

- Na menj, Jake biztos vár, nekem pedig sok dolgom van még… többek közt egy öltönyt is be kell szereznem… - forgatta meg a szemeit.

- Hajrá! – mosolyogtam.

- Na tűnés! – tolt ki a szobából.

- Igenis! – kuncogtam, elköszöntem a lánytól, és lementem a többiekhez. Jazz felsuhant mellettem az emeletre.

- Mehetünk? – kérdezte Jake. Bólintottam.

- Már is mentek? – kérdezte Esme kicsit csalódottan.

- Nem szeretnénk zavarni, és Hellnek még pihennie kell – mondta Jake. Pedig azt reméltem, most már nem kell pihenni.

- Ebben igazad van – bólintott rá Carlisle. Mindenki ellenem van?

- De később majd benézhetünk – ajánlotta a vőlegényem.

- Rendben – mosolygott ránk Esme.

Szóval elbúcsúztunk a vámpírcsaládtól, és hazasétáltunk. Az ajtóban Jake felkapott, és felvitt az emeletre.

- Most már tényleg pihenj – tett le az ágyra.

- De nem akarok – mondtam durcásan.

- Sokkal jobb lesz, hidd el – simogatta meg az arcom.

- Egy feltétellel – húztam magam mellé.

- És mi lenne az? – kérdezte kíváncsian.

- Szerintem már tudod – mondtam játékosan.

- Csak sejtem - felelte huncutul, és bevackolta magát mellém.

(Nat)

A napok csak teltek, az életem pedig gyors ütemben változott. A kapocs Embry és köztem egyre mélyült, elfeledtetve minden régebbi sérelmemet, amit Edward okozott.

Az első randit újabb és újabb követte, én pedig szívesen mentem vele bárhová. A mai esti találka helyszíne azonban még rejtély volt számomra.

Mikor ideért, még készülődtem volna – utolsó simítások… amik elmaradtak. Sminkeltem volna, de úgy döntöttem, nem váratom meg őt.

Egy egyszerűbb összeállítást viseltem, mégis igyekeztem randihoz illően felöltözni. Hosszas töprengés után választottam ezeket a darabokat. Felkaptam az egyik edzőcipőm, ami illett a ruhámhoz, és leszaladtam a lépcsőn.

Anya állt az ajtóban, feltehetőleg Embryvel beszélgetett. A fiú elmosolyodott, ahogy meglátott a lépcső aljában. Én is mosolyogtam, de sajnos elszámoltam a lépéseket – megbotlottam az ajtó előtti szőnyegben, magam sem értem, hogyan… de a szerencse nem pártolt el tőlem, szerelmem elkapott, és a karjaiba zárt.

- Minden rendben? – kérdezte vidáman.

- Igen, köszönöm, hogy elkaptál – mosolyodtam el ismét.

- Semmiség – vonta meg a vállát. – Gyönyörű vagy!

- Köszönöm – pirultam el.

- Hová viszed ma a lányom? – kérdezte anya.

- Ó, az meglepetés lesz. Nem árulhatom el.

- És mikor hozod őt haza? – kérdezősködött tovább.

- Azt nem tudom, attól függ, meddig húzódik el a programunk. Vagy milyen időnk lesz.

- Anya! – tiltakoztam.

- Érezzétek jól magatokat – mosolygott ránk, figyelembe sem véve engem. – Vigyázz a lányomra! – tette hozzá szigorúan.

- Ez csak természetes – mondta Embry komolyan.

- Szia anyu! – köszöntem el

- Viszlát! – intett Embry.

- Sziasztok! – mosolygott anya, mi pedig végre elindulhattunk.

- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Az még mindig meglepetés – mosolygott rám, és átkarolt.

- Ez nem ér! – mondtam sértődötten, de oda is bújtam hozzá.

- Hidd el, tetszeni fog.

Hittem neki. Elsétáltunk La Pushba, de még akkor sem tudtam, hová visz.

- Itt is vagyunk – állt meg egy ház előtt. – Isten hozott itthon – mosolygott.

- Itt laksz? – lepődtem meg. Nem számítottam rá, hogy elhoz az otthonába.

- Igen, de ne ácsorogjunk itt, gyere! – húzott az ajtóhoz. Előhúzta a kulcsot a zsebéből, kinyitotta az ajtót, és szélesre tárta. – Anyáék elmentek – mondta, miközben beléptünk a házba. Nagyon szépen volt berendezve. – Ülj le nyugodtan, rögtön jövök – mutatott a kanapéra, majd eltűnt.

Leültem a kanapéra, és vártam. Előttem egy kis asztal volt, gyertyákkal és díszekkel megpakolva, a mellettem lévő vázában pedig egy csokor rózsa illatozott. Sokat készülhetett erre a randira…

Pár perc elteltével két tányér ennivalóval tért vissza. Amikor letette elém a tányért, akkor vettem észre, hogy az evőeszközök is ott voltak már. Meggyújtotta a két gyertyát is.

- Remélem tetszeni fog, amit kitaláltam – nézett rám, majd leült mellém.

- Már most tetszik – pirultam el.

- Ennek igazán örülök – mosolyodott el, és megcsókolt.

Miközben vacsoráztunk. Próbáltam kiszedni belőle, mit tervezett későbbre, de semmit nem árult el. Vacsora után is próbálkoztam – eredménytelenül. De ennek ellenére nagyon jól éreztem magam, az ennivaló pedig finom volt.

- Mindjárt megtudod, mit terveztem – mondta játékosan, miután visszatért a konyhából.

- Elárulod végre? – kíváncsiskodtam.

- Nem. Inkább megmutatom – húzott fel a kanapéról. Kisétáltunk a házból. Csodaszép, holdfényes este volt. – Az idő pont jó!

- Jó, de mihez?

- Egy kis sétához – mosolygott. Elmosolyodtam. Igaza volt, az idő tökéletes volt egy esti sétához.

- Szeretlek – bújtam hozzá.

- Én is téged – ölelt át. – Anyukád megölne, ha nem vinnélek haza? – kérdezte kíváncsian.

- Azt hiszem, nem – estem gondolkodóba. – Miért?

- Valószínűleg későn érnénk vissza a sétából, és arra gondoltam, hogy esetleg itt aludhatnál.

- Nekem tökéletesen megfelel – mosolyogtam rá boldogan.

Egymást átkarolva léptünk ki a házból, és indultunk el valamerre. Egyikünk sem tudta, merre, csak mentünk a lábunk után, és beszélgettünk. A múltról, meg úgy mindenről.

Mikor már kezdtem fáradni, visszaindultunk; pedig szívesen sétálgattam volna még vele. Jól éreztem magam, és minden bizonnyal el tudtam volna feledkezni a fáradtságról.

Visszaérve elindítottunk egy filmet, és betakaróztunk. Nem tudnám elmondani, miről is szólt a film – az első jelenetek után elnyomott az álom.

(Hedvig)

A szobámban feküdtem, és gondolkodtam. Az egész életem megváltozott, mióta itt élek Forksban. És tudjátok, mi a legfurcsább? Az alakváltókról kialakított véleményem megcáfolódott, és teljesen átformálódott. Eddig úgy hittem, az alakváltók civilizálatlan emberek, ám a falka ráébresztett arra, hogy igenis összetartóak. Akár egy család. És nem szednek szét senkit, aki nem szolgált rá. A legmegdöbbentőbb talán mégiscsak az volt, hogy remekül éreztem magam a társaságukban. Régen másképp voltak a dolgok…

Otthon azt mondták, az alakváltók borzalmasak. Végül is a nomád vámpírokkal igazuk volt… akkoriban úgy gondoltam, anyának ebben is igaza lesz. Mekkorát tévedtünk mindketten! Csak egyvalamivel nem tudtam kibékülni: miért rejtegetett? Oké, hogy nem akarta, hogy fény derüljön a titkára, de mégis… de tudom, hogy meg kell bocsátanom neki. Szeretetből cselekedett így, tudom. Féltett, ezért nem vonhatom kétségbe a döntéseit, amik velem kapcsolatosak.

Hiányzik az otthonom. Itt is jól érzem magam, nem arról van szó. Szeretnék néha anyával beszélni, hogy elmondhassam, tévedett; és feleslegesen aggódott miattam. És természetesen hiányzik az egész család is.

A Cullen család kedves, és tényleg próbálják pótolni a családom, akikkel most nem lehetek együtt. Emmett állandóan viccelődik, a lányok sokszor elvisznek vásárolni. Egyedül Edward kicsit furcsa a számomra, de idővel minden bizonnyal nem látom majd annak.

(Viveka)

Sok időbe telt, míg rájöttem, mi hiányzik a régi életemből. Pedig a válasz nagyon is egyszerű: semmi. Miért? Mielőtt eljöttem, nem tudtam arról, hogy alakváltó vagyok. Arról sem, hogy egyáltalán érek-e valamit. Nem voltak előtte barátaim, a szüleim meg… nem igen törődtek velem, csak a munkájuknak éltek.

Nem mondom, néha jó lenne velük erről az egészről beszélni, de úgy gondolom új, szerető családot kaptam a falkával. Nem bántam meg, hogy eljöttem otthonról.

Itt barátokat kaptam az élettől, akik ráadásul ugyanazt a titkot őrzik, mint én. Nem volt nap, hogy ne izgultunk volna – találunk-e vámpírt? -, de eddig nem volt semmi. Mostanában pedig jobban kellett vigyáznunk és figyeltünk mindenre.

Mindeközben rettenetesen vártam Hell és Jake esküvőjét; és a kíváncsiság is ott motoszkált bennem: lányuk lesz, vagy fiuk? Milyen lény lesz belőle?

Egy dolgot tudtam csak: akárhogy lesz, szeretni fogják. És nem csak a szülei, hanem mi mindannyian.

(Heyley)

Egész éjjel egymáshoz bújva aludtunk. Reggel pedig kibújtam a karjaiból, és lementem a konyhába. Miközben reggelit csináltam, felhívtam anyáékat. Oké, a nevelőszüleimet. De számomra mindig is ők lesznek a szüleim.

- Vedd fel!- mormoltam magam elé, és doboltam hozzá a lábammal.

- Igen? – szólt vele végre anya.

- Szia! – köszöntem félénken. Ár nem tűnt jó ötletnek, hogy felhívjam őket, és elmondjam, hogy férjhez megyek, és gyerekem lesz.

- Valami baj van? – kérdezte egyből.

- Nem, dehogy, csak…

- Csak?

- Mondanom kell valamit – sóhajtottam. Már úgysem volt visszaút.

- Mi a baj? – kérdezte azonnal. Kibújt belőle a gondoskodó anya, már a beszélgetés elején.

- Anya, férjhez fogok menni – kezdtem a könnyebbel.

- De kicsim, olyan fiatal vagy még! – próbált lebeszélni.

- Mindennél jobban szeretem őt – mondtam halkan. – De más is van.

- Terhes vagy?

- Igen – feleltem csendesen.

- Legalább tőle van? Ő is szeret?

- Igen, emiatt ne aggódj. Jó helyre fog érkezni a baba.

- Annyi időd lenne még! De ha így látod jónak, nem próbállak lebeszélni róla – mondta kedvesen.

- Így látom jónak – mosolyodtam el, és megsimogattam a hasam. Megint nőtt egy kicsit…

- Akkor gratulálok – mondta boldogan. – Mikor lesz az esküvő?

- Még nem tudjuk. Majd küldünk meghívót – mondtam megkönnyebbülten.

- Rendben kicsim. Legyetek boldogok!

- Köszönjük – mosolyogtam. – Anya…

- Igen, drágám?

- Majd eljöttök az esküvőre?

- Hát persze! – vágta rá.

- Akkor ott találkozunk. Szia!

- Szia kicsim

- Örülök, hogy örült – hallottam mögülem Jake hangját.

- Én is – fordultam meg, és pár lépéssel később átöleltem őt. – Mondd, ha akkora leszek, mint egy ház, akkor is tetszeni fogok neked?

- Ne csacsiskodj, nekem mindig is te leszel a világon a legszebb.

15. fejezet

2010-09-29T10:07:00.000-07:00

15. fejezet

Valami furcsa álomban voltam. Láttam Jake-et, de képtelen voltam odamenni hozzá. Aztán valaki hidegvizet zúdított rám. Lassan, kábán kinyitottam a szemeimet.

- Végre magához tért! – mondta egy férfi.

Rémülten próbáltam körbe pillantani, de állandóan csak embereket láttam. Nem tudtam, hol vagyok.

(Jake)

Csak őrjárat után, órákkal később tudtam meg, hogy szerelmem – most már menyasszonyom – eltűnt. Senki sem tudta, hol van. És még keresni sem akarták azonnal!

- Ugyan, Jake! Biztos csak elment sétálni – mondta Sam.

- Kizárt! Azt mondta, hazajön! – járkáltam fel s alá Em konyhájában.

- Lehet, hogy meggondolta magát – érvelt halkan Seth.

- Akkor mivel magyarázod az idegen szagát? – támadtam rá.

- Találkozhatott valakivel – kotyogta Leah.

- És mi van azzal a fura, eléggé csípős szaggal? – vonta fel a szemöldökét Viveka.

- Nem tudom – rogytam le az egyik székre.

- Nyugodj meg – simogatta meg Em a vállam.

- Egyszerűen képtelen vagyok – temettem az arcom a kezeimbe.

- Biztos mindjárt betoppan – próbált a lány biztatni.

Vártam egy kicsit, hátha igaza lesz, de semmi.

- Meg kell őt keresnünk! – erősködtem.

- Már mindenki fáradt – ellenkezett Sam. Ez valóban igaz lehetett…

- Én szívesen segítek – szólalt meg Seth, megcáfolva az alfa szavait.

- Én is! – mondta határozottan Embry.

- Rám is számíthatsz! – nézett rám komolyan Quil. Ő a másik legjobb barátom, még szép, hogy segít.

- Rám is – mondta Leah. Nem hittem a fülemnek! A mindig mogorva Leah segíteni akar nekem!

(Heyley)

Egy székhez voltam kötözve. Remek – gondoltam –, ezek már megint kiütöttek…

Aggódtam a babáért, és nem utolsó sorban magamért. De mindenért önmagam hibáztattam: ha nem megyek egyedül, talán nem rabolnak el. Mit talán! Ha Jake velem jött volna, vagy valaki más, az illető cafatokban végezte volna!

De egyedül voltam. Tényleg. Akkor tűnt fel, hogy valóban egymagam ücsörögtem… hát… dunsztom sincs, hol. Annyi biztos, hogy ablaktalan helyiség volt, az egyetlen fényforrás az… hm, mi is ez? Fürdőszoba, igen, talán ez a helyes szó rá. Csempézett volt, ennyi biztos. És ha jól láttam, egy kád széle figyelt rám az ajtókeretnél. Oké, értetlenül fejeztem ki magam… de mit vártok tőlem?

A távolból ajtócsapódást hallottam, lépteket, pusmogó hangokat, ismét lépteket, és újból ajtócsapódás. Végül csend.

Abban reménykedtem, hogy valaki hamarosan rám talál.

(Edward)

Ez az én hibám! – visszhangzott a fejemben. Ha nem bántom meg, nem akar hazamenni, és nem viszik el.

- Edward, hagyd már abba az önvádlást! – szólt rám Jazz.

- De ha ez most jogos! – fakadtam ki.

- Sajnálom, de igaza van – mondta Bella.

- Csodálatos – fortyantam fel -, még az a nő sem támogat, akit mindennél jobban szeretek. Bár ilyenek a nők, mindig összetartanak – no nem mintha mi, férfiak nem ezt tennénk, ha a családtagjainkról van szó.

- Bella, kérlek, legalább te támogass! – kértem kedvesem.

- Nem tehetem. Megbántottad őt, és most meg mindannyian aggódhatunk érte – oktatott ki.

- De ahelyett, hogy marcangolod magad, kitalálhatnál valamit – mondta Hedvig csendesen.

- Beszéltem Emilyvel – mondta anya. – A falka megszavazta a keresést. Azt kérdezte, csatlakozunk-e.

- Én úgy gondolom, segítenünk kell – mondta apa.

Ebben mindenki egyet értett. Anya visszahívta a farkasokat, hogy elmondja a döntésünket.

- Még nem tudják, mikor indulnak. Egyesek fáradtak, így szerintem még várnak egy kicsit – magyarázta Emily.

- Rendben drágám, ha indulni akarnak, értesítesz bennünket? – kérte anya.

- Hát persze! – hallatszott Em lelkes hangja.

- Köszönjük! – búcsúzott el anya.

Míg beszéltek, a vonal másik feléről morgolódást hallottam. Kétségkívül Jake volt az, aki elégedetlenkedett. Megértettem a türelmetlenségét és az aggodalmát, hisz én sem örülnék, ha Bella eltűnne.

Most először éreztem részvétet a farkas iránt, aki eddig az ellenségem volt. A szerződés felfüggesztésének következtében azonban szövetségesekké váltunk. Sejtettem, milyen érzés veszélyben tudni azt, akit igazán szeretünk. Én nap, mint nap megéltem ezt, mikor idehoztam Bellát – ám itt tudtam rá vigyázni.

Jake azonban… azt sem tudta, hol lehet a menyasszonya, nemhogy vigyázni tudott volna rá! Sajnáltam őt, ellentétek ide, vagy oda.

- Min merengsz? – kérdezte Jazz.

- Jake-en és Hellen. Sajnálom őket – feleltem.

- Miért? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian Emmett.

- Látszik, hogy megőrülnek egymásért. És most mégis távol kell lenniük egymástól – magyaráztam.

- Ne sajnáld annyira a kutyust és a cicust, biztos vagyok benne, hogy rövidesen megint kettesben lófrálhatnak, és tervezhetik a kiskölyök szobáját – vigyorgott az öcsém.

- Na de Emmett! – pirított rá Rose. Ám a hangja inkább kedvesnek csengett, semmit dühösnek.

- Ugyan, bébi! – ölelte át Em a szőke húgomat.

A gondolataiktól azonnal elkapott a hányinger – ami persze egyébként lehetetlen volt, csak képletesen értem.

- Inkább menjetek jó messzire – mondtam szemforgatva.

- Még nem lehet – rázta a fejét Rose. – Nem szabadulsz tőlünk.

- Különben is, segíteni akarunk előkeríteni a cicust – mondta vidáman Emmett. Azt hiszem, letörölhetetlen volt ez a vidámság az arcán.

- De valld csak be, tetszik, amit látsz – vigyorgott Rose. Néha annyira képesek egy húron pendülni!

- Persze – forgattam továbbra is a szemeimet.

- Hagyjátok már abba a „marakodást” – szólt közbe Jazz.

- Igenis, kapitány úr! – vágta magát haptákba Emmett, de nevetett hozzá.

- Gyerekeke, egy kis komolyságot – kérte apa.

- Hagyd rájuk, drágám. Még bolondozhatnak, elég akkor megkomolyodniuk, mikor indulunk – mosolygott ránk anya.

Szóval nem szállnak le rólam.

(Jake)

A fiúk hiába próbáltak megnyugtatni, nem tudtak. Eleinte össze-vissza mászkáltam, aztán csak ültem, majd megint járkáltam.

- Jake, nem mész ezzel semmire – mondta Sam. Tudom, hogy mindannyian a javamat akarják, de egyszerűen képtelen voltam egy helyben maradni.

- Tudjuk, hogy nagyon aggódsz – mondta Em.

- Akkor miért ülünk még mindig itt? – akadékoskodtam.

- Tudom, hogy akár egyedül is belevágnál – mondta az alfa. Hát persze! Ez miért nem jutott nekem eszembe? – Ezt azonban nem engedhetem meg.

- Mi is segíteni akarunk! – szólalt meg Seth.

- Nekik még pihenniük kell. Egész nap járőröztek. Ezt azért vedd figyelembe – mondta az alfám. – Különben is. Valakinek rád is kell vigyáznia – mosolyodott el.

- Igen, valakinek a te hátsódra is figyelnie kell – vert hátba Embry.

- Köszönöm, tényleg – eresztettem el egy halvány mosolyt. – Tudom, hogy most eléggé kibírhatatlan vagyok…

- Semmi gáz – lépett mellém Quil is. – Tudjuk, hogy mennyire szereted Hellt.

- Jogos, hogy minél előbb meg akarod menteni – vágott a szavába Embry.

- Szóval nincs harag – fejezte be a gondolatmenetet Quil.

- Sokkal tartozom nektek – mondtam hálásan.

- Ó, elég, ha majd jó ideig nem panaszkodsz! – szólalt meg Leah.

Felnevettünk – észre sem vettem, de a feszültség kissé engedett bennem. Ám amikor ismét csend telepedett ránk, rettenetesen aggódni kezdtem.

(Heyley)

Hol ébren voltam, hol valamivel elkábítottak, és „aludtam”. Néha álmodtam, néha nem… de az álmok eléggé zavarosak voltak. Emlékek keveredtek össze, vagy képzelgések olvadtak beléjük.

Mikor ébren voltam, csak kábán pislogtam, és aggódtam a kicsi egészsége miatt. Féltem, hogy ez a sok nyugtató vagy mi árt neki.

(Alice)

Igyekeztem belenézni Hell jövőjébe, de nem láttam semmit. Eddig sem láttam túl sokat, de most végképp áramszünet. Se kép, se hang – ahogy mondják.

Ez pedig eléggé zavart. Sőt! Idegesített. Jazz próbált megnyugtatni, de most nem tudott hatni rám a képessége.

- Drágám, minden rendben? – kérdezte Jazz, és átkarolta a derekam.

- Nem, semmi sincs rendben. Nem látom Hell jövőjét – mondtam panaszosan.

- Semmi baj, biztos minden rendben lesz – próbált vigasztalni.

- Emiatt ne aggódj – mondta anya.

- De aggódom én is, mint akárki más – mondtam.

- Tudjuk kicsim – mondta Jazz.

- Hugi, azzal nem mész semmire, ha megpróbálod kierőszakolni a látomásokat – mondta Emmett.

- Igaza van – szólalt meg Rose.

- Semmi baj – mondta apa is.

Lehet, hogy nekik nem baj, de nekem igen!

- Alice, ne görcsölj ennyit! – kérte Edward és szerelmem egyszerre.

- Próbálok, de nem tudok másra gondolni – mondtam halkan.

- Minden rendben lesz – mondta Emmett.

- Bár hihetnék nektek! – sóhajtottam. – De semmi sem biztos. Nem látom a döntéseket.

(Emily)

A fiúk elpusztították az ennivalót, én pedig újabb adagot kezdtem sütni. Tudtam, kell nekik az energia, és nem tudtuk, meddig kell keresniük.

Sajnáltam Jake-et, tudtam, hogy kínszenvedés lehet neki itt ülnie, tétlenül várni. De úgy gondoltam, megérti, és a fiúk mindenképp segíteni akartak. Tényleg olyanok voltunk, mint egy nagy család – összetartottunk. Mindenben.

- Jake, nyugodj meg – próbáltam csillapítani, ugyanis megint rótta a köröket.

- Ha most kifárasztod magad, nem mész sokra később – mondta Sam.

- Tudom – morogta Jake.

- Figyelj, tudom, hogy mennél, de együtt többre mehetünk – érvelt kedvesem.

- Tudom! De a helyemben te mit tennél? – kérdezte türelmetlenül Jake.

- Ugyanezt – felelte halkan. Sam.

- Ne aggódj, nemsokára mehetsz – próbáltam vigasztalni.

Az ennivaló gyorsan elkészült, a falka pedig még gyorsabban ette meg. Még Jake torkán is lecsúszott pár falat – hála az unszolásomnak.

(Heyley)

Na ez már tényleg nevetséges! Most ezek félnek tőlem, hogy állandóan altatnak? Hülye lennék átváltozni, mikor azt sem tudom, értok-e vele a babának!

Mégis, állandóan aludtam. Már amikor észrevették, hogy magamhoz tértem. Szerencsétlenségemre pedig állandóan észrevették. Azt hiszem, folyton figyeltek.

De azt nem árulták el, mit akarnak tőlem. Senki nem mondott semmit.

(Esme)

Emily ismét felhívott. Elmondta, hogy a farkasok hamarosan indulnak.

- Találkozhatnánk a határon? Ott, ahol Hell eltűnt? – kérdezte Sam.

Ránéztem férjemre, és a gyermekeimre. Mind bólintottak – szinte ugyanabban a pillanatban.

- Persze, nekünk nem probléma – feleltem.

- Köszönjük – hallatszott Sam hangja valahonnan távolabbról.

- Igazán nincs mit – mondtam. – Jake hogy bírja?

- Nehezen. Fel-alá járkál, és már nagyon menne.

- Rendben, akkor sietünk! – határoztam el.

Elbúcsúztunk, és mi elindultunk a határhoz. Mikor a megbeszélt helyre értünk, a farkasok még nem voltak ott.

(Jake)

Végre megették a második adag ennivalót is. Em felhívta a vámpírcsaládot, és megbeszélték a találkahelyet.

- Menjünk már! – türelmetlenkedtem.

- Jó, jó – egyezett bele Sam.

Elköszönt Emilytől, és kimentünk. Átváltoztak – én azonban ember maradtam. Így indultunk el a határhoz.

Mikor odaértünk, Cullenék már ott voltak.

- Indulhatunk végre? – kérdeztem egyre türelmetlenebbül.

- Persze – mondta Esme.

Elindultunk - követtük a kesernyés szagot. Emberként nehéz volt követnem őket, de sikerül lépést tartanom velük. Nem akartam átváltozni, úgy gondoltam, Hellnek szüksége lehet rám.

- Minden oké? – kérdezte Jazz.

- Csak akkor lesz minden oké, ha végre megtaláljuk Hellt – feleltem.

Nem tehetek róla, féltem őt!

- Ne aggódj, megtaláljuk – mondta biztatóan Carlisle.

Néha meg kellett állnunk pihenni – miattam, pedig én voltam, aki a leginkább haladni akart.

(Heyley)

Oké, az utolsót visszavonom. Azt hiszem, végre kiderül, mi a fene folyik itt. Még mindig elég kába voltam, azt hiszem, ezt akarták kihasználni. Hiába, így nem tudtam támadni.

- Nos, azt hiszem, ideje megtudnod, miért vagy itt, korcs – lépett elém egy férfi.

- Nem vagyok korcs! – mondtam akadozó nyelvvel.

- Dehogynem! – csattant fel. Ő lehetett a főnök. – Egy vámpír és egy alakváltó gyereke vagy, még szép, hogy korcs vagy! Vagy azt hitted, nem tudjuk?

- De félnek tőlem. Különben nem kötöztek volna meg – mondtam halkan.

- Valóban. Ám azt is tudjuk, hogy egy korcsnak készülsz életet adni – sziszegte.

- Ő nem korcs! – mordultam fel.

- Nem?! Egy korcs és egy tiszta lény gyereke! – tajtékzott. Mi van, ezek minden lépésünket figyelték?

- Figyeltek minket? – tettem fel a bennem megfogalmazódott kérdést.

- Nem igazán. Évekkel ezelőtt apád fedte fel előttünk a létezésed. Utána nyomod veszett. Most viszont… azt a kiabálást nem lehetett nem meghallani.

Aha, így már világos. Szóval apám áll az egész hátterében. Rám küldte ezt a… hm, mi is ez? Szervezet? Mindjárt kiderül!

- Ki maga? – kérdeztem éberen.

- Brandon. A korcsok elleni szervezet vezetője – felelte ridegen.

Oké, egy szervezet. És apám. Csodás. Ennél jobb már nem is lehetne!

- Mit akar tőlem? – tettem fel a legfontosabb kérdést.

- Még nem jöttél rá? Végezni akarunk veled – mondta, s mintha még mosolygott is volna.

(Jake)

Az Istenért, haladjunk már! – mérgelődtem magamban.

- Jake, csillapodj – kérte Edward.

- Bocs – vontam vállat. Ez volt a legkisebb bajom.

- Siessünk már! – kértem Samet, aki a kérésemnek eleget téve gyorsított.

A szag azonban egyszer csak eltűnt. Mindenki össze-vissza szimatolt, de egy foszlányt sem sikerült találniuk.

- Most merre tovább? – kérdeztem rémülten. Minden reményem veszni látszott.

- Nem tudom drágám, nem tudom – felelte halkan Esme.

Mielőtt még végleg kétségbeeshettem volna, Seth talált valamit. Legalábbis úgy állt, mint a vadászkutya, mikor szagot fog.

- Mit találtál? – kérdeztem halkan.

- Keréknyomot – felelte Edward. Seth megrázta a fejét. – Hogy érted azt, hogy ne a szememnek higgyek? Mi? Seth, lassíts! Nézzek a dolgok mögé? Ez csak egy keréknyom!

Seth megforgatta a szemeit. Azt hiszem, kezdtem érteni, mit akar mondani.

- Szagot fogtál? – kérdeztem, s a remény ismét felcsillant bennem.

A homokszín farkas szeme felcsillant. Szóval tényleg szagot fogott!

- Ne legyél ostoba, az csak egy keréknyom! – fakadt ki Edward.

- Fiam, igaza van. A földnek olyan szaga van, mint amit követünk – mondta Carlisle.

- Hát ezt buktad! – cukkolta őt Emmett.

Nem törődtem velük túlságosan, mert indultunk. Most Seth loholt elöl.

(Viveka)

Jake annyira türelmetlen volt! Mikor letűnt a nyom, először láttam összetörni.

- Szegény Jake…

- Ne aggódj, megtaláljuk Hellt – mondta Embry.

- Lehet, hogy nem értek egyet a gyerekvállalási tervükkel, de ezt azért nem kívántam volna egyiküknek sem – mondta Sam.

Mindannyian kerestük a szagnyom folytatását, de én akárhogy szimatoltam, nem találtam semmit.

- Ti találtatok valamit? – kérdeztem a többiektől.

- Nem – hangzott a válasz.

- Én találtam valamit! – csaholta Seth.

Mindenki odagyűlt hozzá.

- Itt volt egy autó. És a keréknyomban ott ez a furcsa, maró szag – mondta.

- Mit találtál? – kérdezte Jake halkan.

- Keréknyomot – felelte Edward.

- Ez nem egyszerű keréknyom! Ne csak a szemednek higgy! Ne hagyatkozz csak arra!

- Hogy érted azt, hogy ne a szememnek higgyek? – kérdezte Edward.

- Már mondtam! – mérgelődött Seth, és megismételte az előbb elhangzottakat.

- Mi? Seht, lassíts! – kérte őt a vámpírsrác.

- Nézz a dolgok mögé.

- Ez csak egy keréknyom! – fakadt ki Edward.

Seth megforgatta a szemeit.

- Szagot fogtál? – kérdezte Jake. A hangjában ismét hallatszott a reménykedés.

- Ne legyél ostoba, ez csak egy keréknyom! – tiltakozott a vámpírsrác.

Már senki sem törődött vele, a vámpírok is körénk tömörültek.

- Fiam, igaza van – mondta Carlisle, miután megszagolta a földet. – A földnek valóban olyan szaga van, mint amit követünk.

- Hát ezt buktad! – cukkolta Edwardot Emmett.

- Megérdemelted! – mondtam kárörvendően.

- De meg ám! – hahotázott Embry.

- Sokáig fogod te ezt hallgatni! – mondta Paul.

- Seth, akkor most te mész elől – mondta Sam.

Szóval Seth-et követtük.

- Remélem jó az orrod, öcsi! – mondta Leah.

- Jah, nem kéne tévútra vinned minket – mondta Jared.

- Nyugi, jó orrom van – biztosította Seth.

- Jónak is kell lennie, különben Jake ízekre szed – cukkolta Quil.

- Srácok, koncentráljatok a feladatra – figyelmeztetett minket az alfa.

- Oké! – mondtuk egyszerre.

(Hedvig)

- Bratyó, te vagy a gondolatolvasó, és erre nem jöttél rá? – kérdezte Emmett.

- Emmett, hagyj már! – morgolódott Edward.

- Emmett, drágám, hagyd rá. Hadd marcangolja magát – mondta Rose.

- Ugyan, bébi, ilyen egyszer van egy öröklétben, ki kell élvezni – vigyorgott Emmett.

- Eben igazad van – erősítettem meg, habár nem ismertem túl régóta a családot. Azt azonban tudtam, hogy Edward a képességének köszönhetően nem téved.

- Koncentrálhatnánk a dolgunkra? – kérdezte Edward elkínzottan.

- Nem, ne is álmodozz erről! – vigyorgott Emmett.

- Bizony, nem fog békén hagyni – értett egyet Alice is.

Ő már csak tudja, hiszen látnok! Bár ehhez nem kellettek kimondott látnoki képességek, ezt még én is meg tudtam volna mondani.

Jasper próbált csillapítani minket, de ahogy észrevettem, nem sikerült neki. Ennek ellenére azt hiszem, ő is jól szórakozott Edwardon.

Idővel a fák ritkulni kezdtek, és megpillantottunk egy kisebb… hm... talán rét a megfelelő szó rá. Emberi kéz munkája volt, ebben nem kételkedtem. Kivágták a környező fákat – a fatönkök is erről árulkodtak. Már amelyiket benne hagyták a földben.

- Válljunk szét, hogy könnyebben szétnézhessünk – mondta Carlisle. Sam bólintott, és mind külön-külön indultunk a szélrózsa valamelyik irányába.

Már senkit sem láttam, olyannyira eltávolodtam tőlük. De hallani hallottam az új családomat, és a falka halk lépéseit is.

- Gyertek ide! – mondta halkan Rose. Tisztában volt vele, hogy ezt is meghalljuk.

Mikor odaértem, már mindenki ott állt Rose előtt – pedig én is ugyanolyan gyors vagyok, mint a többi vámpírtársam.

Egy fadeszkákból épült fal volt a szőke lány mögött. Szóval ide lettek a fák.

- Itt lesz – mondta szilárd meggyőződéssel.

- Honnan tudod? – kérdezte Edward, bár szerintem Sam, vagy valamelyik másik farkas kérdezte.

- Egyszerűen csak érzem – vont vállat Rose.

- Én is érzem – szólalt meg halkan Jake. – Itt kell lennie!

(Jake)

Percek – számomra órák – teltek el bejáratkereséssel. Végül azt is Rosalie találta meg. Berontottunk a kis épületbe. Egy raktár lehetett hajdanán, most pedig valami szekta helyéül szolgált.

Nem volt idő töprengeni, a bent lévő emberek mind ránk néztek, és felénk iramondtak. Ahogy meg tudtam figyelni, mindnél volt valami fegyver. De ez eleve elvetélt tölet volt. Amint meglátták a farkasokat, valamint a vámpírok szemfogait… nos, nem hazudom, ha azt mondom, inukba szállt abátorságuk. Már nem támadni, hanem menekülni akartak.

Valami azonban nem engedte, hogy elengedjem őket. Nem akartam átváltozni, mégis megtettem. Rámordultam az emberekre, és onnantól kivülről láttam magam. A farkas-énem nekirontott egy közel álló férfinek, és azonnal, könnyűszerrel végzett vele. Aztán a többiekre is révetette magát. Vérük lassan beszennyezte az állat bindáját és pofáját.

- Jake! – próbáltak megállítani a vámpírok.

- Hagyd abba! – kérte Edward.

- Jake, nyugodj meg, és fejezd be! – kérte Leah. Azt hiszem, nem bírta ezt a mészárlást.

- Nem! – morogtam.

- Jake, hagyd abba – kérte halkan Viveka.

Lefagytam. Már nem kívülről szemléltem az eseményeket, ismét önmagam voltam. Levettem a mancsom az utolsó férfiről, és elléptem mellőle. Körbenéztem.

- Te jó ég, ezt én tettem? – kérdeztem rémülten.

- Igen – bólintott rá Leah. Elszégyelltem magam.

- Nem gond, nyugi – próbált nyugtatni Paul.

- Erősítést hoztak volna – mondta halkan Alice. Érezhette a tépelődésem.

Meghallottam menyasszonyom szívverését s mindent elfelejtettem. Követtem a hangot, ami egy kisebb teremből jött. Ahogy beléptem, egy férfit pillantottam meg, aki nekem háttal állt. Felemelt kezében egy kést tartott. Nem volt nehéz kitalálni, ki lehet előtte. A szívverése gyorsult, én pedig halkan, fenyegetően felmordultam. Pillanatok múlva a férfi a földön feküdt, a kés pedig messzire repült tőle.

Odaléptem a félelemtől még mindig remegő kedvesemhez. Óvatosan elharaptam a köteleit, odabújt hozzám, és zokogni kezdett.

- Semmi baj – próbáltam vigasztalni.

De úgy tűnt, van baj. A férfi ugyanis felkelt, és a kést ismét magához ragadta. Felnevetett.

- Ostobák! Mind itt pusztultok! – fenyegetőzött.

Megfordultam. Az én menyasszonyomat senki sem fenyegetheti büntetlenül! Az egy dolog, hogy elrabolták, és megpróbálták megölni. De most, mikor már végre megint velem van?! Na nem, nem játszunk ilyet.

A férfi rohanni kezdett felénk, ám mielőtt elérte volna szerelmemet, átharaptam a torkát. A vér íze aznap sokadszorra töltötte meg a számat, és a vörös lé lefolyt a fogaim között a padlóra. Kiköptem egy adagot, majd visszafordultam kedvesemhez.

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan.

- Mindenhogy vagyok, csak nem jól – morogta. Megpróbált felállni, de vissza kellett ülnie.

Kicsit később egy pár lépést tudott tenni – de csak úgy, hogy az oldalamhoz simult. Ám utána lábai felmondták a szolgálatot, és összecsuklott. Hiába próbáltam, nem sikerült talpra állítanom.

- Jake! Carlisle kivételével minden vámpír elment vadászni – mondta Quil.

- Oké! Ez miattam van…

- Hedvig üzente, hogy ne okold magad – mondta Viveka.

- Figyeljetek… ha akartok, ti is mehettek. Eléggé lelassítanánk benneteket – mondtam.

- Jake, nyugi, megvárunk – mondta Sam.

- Köszönöm – hálálkodtam.

Sajnos Hell nem bírta tovább; még belém csimpaszkodott, de utána ernyedten dőlt nekem. Elájult.

14. fejezet

2010-08-25T12:16:00.000-07:00

14. fejezet

Felálltam, de úgy, hogy a karomban tartottam őt. Visszavittem a hálószobánkba, és leültettem az ágyra. Mellé ültem, ő pedig aranyosan belemászott az ölembe.

- Tudod… azt hittem, nem fogsz neki örülni – mondta lehajtott fejjel.

- Kicsim, aminek te örülsz, annak én is örülök. Az a fontos, hogy boldog légy – vontam a mellkasomra. – Édes, hogy emiatt aggódsz, de nem kell.

- Szeretlek – szorított magához.

- Én is szeretlek – pusziltam meg a vállát.

Kedvesem hamarosan ismét álomba merült – ami érthető, hisz a pici éjszaka nem hagyta pihenni. Óvatosan lefektettem, betakartam, és lementem a konyhába, apához.

- Képzeld, apa leszek! – újságoltam boldogan, de mégis halkan.

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen, Hell babát vár.

- Fiam, miért nem védekeztetek? Ez elég felelőtlen dolog volt! – pirított rám.

- Viszont boldogok vagyunk – mondtam határozottan, noha apa szavai megleptek.

- Nem vagytok ehhez még túl fiatalok? – kérdezte végül.

- De, lehet… - bizonytalanodtam el. Már csak ez hiányzott…

- Nem lesz egyszerű szülőnek lenned - mondta komolyan.

- Honnan tudod?

- Fiam, én már csak tudom, mi a nehéz az életben, és mi nem – ingatta a fejét.

Nem feleltem, inkább a terveimre koncentráltam. Meg akartam kérni Hell kezét, hisz úgy illene, nem?

- Min gondolkozol?

- Azon, hogyan kérjem meg Hell kezét. Már egy ideje tervezem, de.. nem tudom, hogyan kezdjek neki.

- Ez egy fontos döntés – helyeselt. – Biztos, hogy ezt akarod?

- Igen. Ebben nem tudsz elbizonytalanítani – feleltem határozottan.

- És van már gyűrű?

- Még nincs. Nem találok olyat, ami illene hozzá.

- Elég egy egyszerű gyűrű is, ha nincs más – vonta meg a vállát. Ezek ellenére tudtam, hogy azt akarja, hogy boldogok legyünk. – Gyere velem! – mondta, és begurult a szobájába. Követtem őt. Az egyik fiókban kutatott egy darabig. – Ez édesanyádé volt – mutatta meg a gyűrűt. A szemeim felcsillantak.

- Pont ilyen kell nekem! Szerinted anya haragudna, ha ezt használnánk?

- Szerintem épp ellenkezően – mosolygott rám. Örültem, hogy legalább erről nem próbált meg lebeszélni.

Sokszor játszottam a gondolattal, de most, hogy eljött a pillanat, nem tudtam, hogyan csináltam. Azt azonban tudtam, hogy mindenképp tökéletes lesz. Annak kellett lennie.

Apa elment Harryvel horgászni, talán azért, hogy ne zavarjon, nem tudom. Kiterveltem, hogy amint szerelmem felébred, megkérem a kezét.

Kedvesem hamarosan lejött, és bejött hozzám a konyhába.

- Jobban vagy már? – kérdeztem, és belehúztam az ölembe.

- Igen, most egész jól vagyok – bújt hozzám.

- És miért nem pihensz? – incselkedtem vele. Megpusziltam az arcát, mire még jobban a karjaimba bújt.

- Megéheztem – felelte szégyenlősen.

- Akkor sipirc vissza az ágyba! – utasítottam vidáman. Már tudtam, hogyan viszem véghez a tervem.

Elmosolyodott, majd visszament a szobánkba, én pedig szorgoskodni kezdtem a konyhában. Elkészítettem az ebédet, és tálcára tettem. A tálca közepére pedig egy apró ékszerdobozkát raktam, amiben ott pihent anya gyűrűje arra várva, hogy végre szerelmem ujjára húzhassam.

Felvittem a megpakolt tálcát, és kicsit félve tettem a lány ölébe, aki addigra már visszabújt az ágyba. Láttam, hogy a szeme megakad a kis dobozkán. Letérdeltem elé, mint ahogy a romantikus filmekben szokták.

- Helena Wolf – ejtettem ki halkan a nevét. Felnyitottam az ékszerdobozt, és a tenyerembe vettem. – Hozzám jössz feleségül?

- Igen! – felelte szerelmem boldogan, és óvatosan a nyakamba vetette magát.

Az egész szépséghibája csak az, hogy én erre nem voltam felkészülve. Elvesztettem az egyensúlyomat, és eldőltem a földön - kedvesemmel a karjaimban. Letörölhetetlen vigyorral kísérve az ujjára húztam a gyűrűt. Megbabonázva nézte az aprócska ékszert.

- Anyáé volt – mondtam halkan.

- Gyönyörű – mondta csillogó szemekkel. Azt hiszem, meghatódott ettől az egésztől. Annyira boldognak tűnt!

Odabújt hozzám, és olyan érzésem volt, hogy soha többé nem akar elengedni. Átöleltem – én is így éreztem.

Miután elengedtük egymást, visszaültünk az ágyra, és megebédeltünk. Utána le akartam vinni a tálcát, de ahogy kiléptem az ajtón, ő is jött utánam. Az egész napot együtt töltöttük, de éjszakára el kellett válnunk.

- Vigyázz magadra! – kérte, mikor már indulni készültem.

- Te pedig aludd ki magad – mosolyogtam rá.

- Igyekszem – ígérte. Megcsókoltam. És kisétáltam a bejárati ajtón. Míg kiértem a fákig, megpróbáltam kiüríteni a fejem. Nem akartam, hogy a többiek még bármit is tudjanak.

(Heyley)

Jake megint magamra hagyott – ugyan nem nehezteltem rá, de kissé magányosnak éreztem magam. Igaz, Billy ott volt, de ő nem tudta pótolni Jake-et. Nagyon hiányzott.

- Ne aggódj, Jake hamarosan visszajön – mondta, hogy biztasson.

- Elmondta, igaz? – kérdeztem szégyenlősen. A kanapén ültem, takaróba burkolózva.

- Igen, elmondta. Nem igazán örülök neki, mert szerintem még várhattatok volna a gyerekkel, de nem állok a bodogságotok útjába – mondta őszintén.

- Kösz Billy, úgy érzem, tartozunk neked.

- Nem tartoztok semmivel – rázta a fejét. – Egy szülőnek az a legfontosabb, hogy boldognak lássa a gyerekét. És tudom, hogy nagyon boldogok lesztek.

- Honnan? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Nézz csak magatokra. Imádjátok egymást, ezt a vak is látja. Mióta Jake meglátott, csak azon fáradozik, hogy boldoggá tegyen. Hidd el nekem, a hátralévő életetek is így fog telni – mosolygott.

- Az csodás lenne – sóhajtottam ábrándozva.

Még beszélgettünk egy darabig – úgy mindenről, majd Billy elment aludni. Hiába akartam ébren maradni, elálmosodtam. Betakaróztam, és átadtam magam a fáradtságnak.

Arra ébredtem, hogy Jake lezuttyan mellém. A lábaimnál ült, így felkeltem, és a mellkasához bújtam.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – karolt át. A hangja tele volt fáradtsággal, én pedig elképzelni sem tudtam, miért. Az arca is mérhetetlen fáradtságról árulkodott.

- Mi történt? – kérdeztem rá végül.

- Már épp indultam volna haza, mikor a srácok vámpírra akadtak. Majd’ szétvetett az ideg, hogy miért pont most kellett idejönnie, mikor már jöhettem volna vissza… elhiheted, a fiúk leteremtettek… és követtük. Sajnos Kanadában elveszítettük a nyomát – hadarta el.

- Szegénykém – takartam be, habár tudtam, ő sosem fázik.

Egy darabig csendben ültünk, egymást átölelve, majd óvatosan elhúzódtam tőle. Elvigyorodott. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok. Az ölembe hajtotta a fejét, és azonnal el is aludt. Nagyjából betakartam, és a kanapé háttámlájának dőlve én is elaludtam.

Mikor kicsivel később felébredtem, a fejem már Jake bordáinál pihent. Már fel sem keltem, lehunytam a szemeimet, és ismét átadtam magam az álomvilágnak.

Amikor ismét magamhoz tértem, már világos volt. A házban nem volt semmi mozgás, én pedig elmerültem a gondolataimban.

Csak akkor fogtam fel, hogy hamarosan férjhez megyek, és gyereket szülök. És ez még csak a jéghegy csúcsa volt! Elképzeltem, amint Alice esküvőt szervez – amitől a hideg is kirázott. Ott volt még a baba, akiről azt sem tudtuk, vajon milyen lény lesz… bár én úgy gondoltam, olyan lesz, mint én. Természetesen a gondok közt ott volt a Cullen család, és a falka is. Nem tudtam, hogy fognak reagálni, ha bejelentjük a babát. Ettől pedig elfogott a félelem. Nem akartam, hogy ártsanak neki, ha egyáltalán ártani akarnának. Attól még, hogy talán nem voltam teljesen felkészülve egy gyerekre, nem akartam, hogy bárki is bántsa a mi hülyeségünk miatt.

Hamarosan motoszkálást hallottam Billy szobája felől, és nem sokkal utána őt is megláttam. Ahogy meglátott minket, elmosolyodott, majd visszagurult a konyhába. Nem igen figyeltem rá, az aggodalmam sokkal inkább lefoglalt. Elképzeltem vagy százszor, százféleképp hogyan reagálnak majd a többiek a hírre, de úgy Istenigazából egyiket sem találtam túl valósághűnek. Képzelgéseimnek Billy vetett véget, mert hozott egy tálca reggelit. Megköszöntem, mire legyintett, és elgurult.

Megreggeliztem, és tovább gondolkodtam. A rossz eshetőségek úgy függtek felettünk, mint Demoklész kardja – és ha ez a kard leesik, nekünk annyi.

Hirtelen dudálásra lettem figyelmes.

- Ez biztosan Charlie lesz. Ezer éve nem horgásztunk már együtt – mondta Billy vidáman.

Már épp meg akartam szólalni, mikor elmosolyodott, és még hozzátette:

- Ne aggódj Hell, nem hozom haza a zsákmányt.

- Jó szórakozást! – mosolyogtam rá, ő pedig vidáman kigurult a várakozó Charlie-hoz.

Ahogy ő elment, én ismét azon kezdtem aggódni, milyen lesz a társaság reakciója a kicsire. De mikor éppen megint belelendültem, Jake mocorogni kezdett.

- Jó reggelt kicsim! – eresztett meg egy kissé fáradt mosolyt.

- Neked is jó reggelt! – mosolyodtam el ismét.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva, és felkönyökölt. A fene egye meg, megint minden kiült az arcomra, ugye?

- Nem, semmi sincs rendben – feleltem egy sóhaj kíséretében. Mi értelme lett volna tagadni?

- Mi a baj? – simogatta meg az arcom.

- Félek – kezdtem. – Félek, hogy nem úgy fogadják a hírt, mint mi reméljük. Mi lesz, ha még meg is támadnak? Vagy ha azt mondják, neki nincs helye ebben a világban?

- Semmi baj, figyelj rám. Akármit tesznek, mi kitartunk a saját akaratunk mellet, oké? Nem támadhatnak meg, emlékszel? Ott az íratlan szabály, hogy a másik lenyomata szent és sérthetetlen. És… mindenkinek helye van ebben a nyomorult világban. Lásd példának okáért apád esetét.

- De én úgy félek!

- Nem lesz baj, bízz bennem – vont magához.

Egy pár percig még egymásba kapaszkodtunk, majd együtt leültünk a konyhába. Jake elfogyasztotta a maradék reggelit.

- Mit szeretnél, mikor tudassuk velük? – kérdezte, miután befejezte. Ismét elfogott az aggodalom.

- Nem tudom – sóhajtottam tehetetlenül.

- Szerintem az lenne a legjobb, ha minél előbb tudnának róla…

- Én szeretném elhalasztani még a dolgot.

- Tudom kincsem, de nem hiszem, hogy sokáig húzhatnánk még. Nem tudom, milyen ütemben növekszik a pici, de én attól tartok, hogy hamarosan már látszani fog. És én előtte szeretném elmondani, ne abból jöjjenek rá – tette a kézfejét az asztalon heverő kezemre.

- Tudom, igazad van, de… én tényleg rettegek ettől az egésztől – sóhajtottam. A torkomban éreztem, hogy egy gombóc egyre csak nő… pedig nem akartam sírni.

- Tudom, semmi baj – emelt az ölébe. A mellkasához bújtam, és próbáltam nem elsírni magam. Lassan megnyugodtam, és felnéztem rá. – Mikor legyen? Hidd el, jobb, ha mihamarabb túlesünk rajta – simogatta a hátam.

- Ma délután? – kérdeztem óvatosan. Beláttam, hogy teljes mértékben igaza van. És minél előbb elmondjuk, annál több időnk lesz tervezni a jövőnket.

- Rendben – mosolygott rám biztatóan. – Adj pár percet, és összehívom a többieket. A határvonal az erdőben jó lesz?

- Tökéletes – bólintottam. Ha a farkasok esnének nekem, elég pár lépést tennem, és a Cullen-területen állhatnék. Azonban ha a vámpírok próbálnának megtámadni, elég lenne maradnom.

- Addig felhívod Cullenéket?

- Persze!

Megcsókolt, majd felállt, és kiment a házból. Hallottam, hogy felvonyít – hívta a többieket. Míg ő a farkasokkal beszélt, én telefont ragadtam, és felhívtam a Cullen-házat.

- Cullen-ház, tessék – hallottam Esme vidám hangját.

- Szia Esme, itt Hell.

- Szervusz drágám! Miben segíthetek?

- Délután találkozhatnánk a határnál? Úgy értem, az egész családdal?

- Természetesen! Szólok nekik. Ott leszünk, erre mérget vehetsz!

- Köszönöm!

- Ugyan, semmiség drágám.

Letettem a kagylót, Jake pedig ugyanebben a pillanatban lépett be az ajtón.

- Mit mondtak? – kérdezte, és leült mellém.

- Ott lesznek. És a falka?

- Igen, mindenki ott lesz.

- Ennek örülök – mosolyodtam el.

- Én is. Legalább senki nem marad le semmiről.

- De én még mindig aggódom…

- De hidd el, nem kell. Én vigyázok rátok – simogatta meg az arcom.

- Szeretlek – húztam még szélesebb mosolyra a számat.

- Én is szeretlek – csókolt meg.

Tudta, hogyan kell bátorítania. Annyira boldog voltam! Úgy éreztem, semmi, és senki sem árnyékolhatja be az örömömet.

A délután rohamléptekkel jött, és attól féltem, mindkettőnket elsöpör.

Elmentünk a határhoz, ahol már mindkét család várt minket. Jake a derekamra csúsztatta a kezét, ezzel mintha azt mondta volna: ne aggódj, itt vagyok melletted.

- Miről akartatok beszélni? – kérdezte Sam.

- Nem is tudom, hogy mondjuk el… - kezdtem, és segélykérően szerelmemre néztem.

- Megkértem Hell kezét – mondta, mintha ez természetes dolog lenne.

- Ez csodálatos! – sikoltotta Alice.

- Gratulálunk – mondta mindenki egyszerre, és mindkettőnket alaposan megölelgettek. A pici szerencsére még titokban maradt…

- Úristen! Kitűztétek már az esküvő napját? – kérdezte Alice. – Jézusom, mennyi dolog van még addig! Meghívók, a díszek, a ruhák, a pap, a helyszín választása… - kezdett nagyon bepörögni…

- Drágám, csillapodj – kérte Jasper.

- Nem, még nem tudjuk, mikor házasodunk össze – feleltem Alice kérdésére.

- És azt sem mondtuk, hogy te szervezheted – vigyorgott rá Jake.

- Kérlek, ne tegyétek ezt velem! Rose, Nat, Hedvig, Emily és én lehetnénk a koszorús lányaid! – könyörgött.

- És Viveka? – vontam fel a szemöldököm. Ha már lagzit csapunk, nem hagyhatunk ki belőle senkit.

- Persze, ő is! Kérlek, engedjétek meg!

- De akkor a vendéglistánál mi is besegítünk – alkudozott szerelmem.

- Bármit, csak hadd én szervezzem meg!

- Na de Alice – szólt rá Esme.

- Semmi baj – mosolyogtam rá.

- Akkor lehet? – kérdezgette továbbra is a vámpírlány.

- Lenne még egy kikötésünk… - mondta komolyan Jake.

- Mi lenne az? – kérdezte Alice, és már teljesen kétségbe volt esve.

- Apámat teljes mértékben kihagyod – mondtam határozottan.

- Ez csak természetes! – bólogatott.

- Ez esetben rendben – mondta Jake vidáman.

- Jaj, köszönöm! – tapsikolt Alice, majd mindkettőnket egyszerre átölelt.

- Igazán nincs mit – mosolyogtam rá a lányra.

Alice elszökdécselt. Már mindenki indult volna, de Jake megszólalt, valószínűleg elkapva Alice-t is.

- Lenne még valami…

- Ugye nem az, hogy már kitűztétek az esküvő napját? – kérdezte az erdőből Alice, és nem sokkal később ő maga is megjelent.

- Nem az, ne aggódj. Még rengeteg időd van mindent megszervezni – vigyorgott rá Jake.

- Akkor mi az a valami? – kérdezte kíváncsian Viveka.

- Igen, már tudni akarjuk! – csatlakozott hozzá Hedvig.

- Terhes vagyok – mondtam halkan, de tudtam, mindenki hallotta.

Egy pillanatra mintha kimerevedett volna a kép – mintha egy fényképet néztem volna. Aztán mindenki ismét lélegzett.

- Azonnal el kell menned a kórházba! – szólított fel Sam.

- Arról ne is álmodj! – sziszegtem ingerülten. Erre is számítottam, de a Jake-kel való beszélgetés után kevésbé.

- Meg kell szabadulnotok tőle, míg lehet! – mondta Edward.

- Gratulálok kedveseim, ez ám az örömhír! – lelkendezett Esme.

- Igen, én is gratulálok! – harsogta túl Emily a többieket.

A lányok odajöttek hozzánk, és ismét megöleltek minket. Legalább nem volt mindenki ellenünk.

- Anya, hogy lehetsz ellenem? – kérdezte Edward csalódottan.

- Fiam, a gyermekáldásnak mindig örülni kell – oktatta ki őt Esme.

- Edward! – csattant fel egy hang a fák közül. A gazdája a következő pillanatban előttünk termett: egy barna hajú lány volt az.

- Bella, drágám! Megmondtam, hogy maradj ott – nézett rá a vámpír. Mindenki elhallgatott, és rájuk figyelt.

- Lehet, de elég volt! És ha egyszer én leszek egy ilyen helyzetben? Nem kerülheted el folyton a dolgot! – mondta idegesen.

- Bella, ezt halasszuk későbbre – kérte a srác.

- Nem! Most fogjuk megbeszélni!

- Bella…

- Ne Bellázz itt nekem!

- Hajrá kislány! – vigyorgott Emmett.

- Edward, bírj magaddal! Nem ölhetsz meg egy ártatlan kisbabát! – förmedt rá Rose.

- De ha egyszer igaza van! – mondta megrökönyödve Sam.

- Igaza?! – kérdeztem mérgesen. Megéreztem egy apró nyugalom-hullámot. – Jasper, hagyj már!

- Bocs, csak gondoltam, segíthet – emelte fel védekezően a kezét.

- Semmi baj – legyintettem. Már tudtam, hogy ő is mellettünk áll. – Inkább rajtuk kéne segíteni – böktem az Edward-Bella párosra, és Samre is.

- Igyekszem… de alig lehet őket féken tartani – mondta csalódottan. – Tudjátok, nem erre számítottunk, de a reakciójuk… nos, szerintem túltesz egy bizonyos határon.

Jake átölelt, mintha bátorítana.

- Komolyan meg kell szabadulnotok tőle! – mondta Edward, mire Bella a fejére koppintott, amit gyanítom, meg sem érezte.

Már nem vettem a fáradtságot, hogy beleszóljak a dolgokba. Nem értettem, miért nem tudnak a mi boldogságunknak örülni. Egyre szomorúbb lettem, ahogy Edward és Sam egyre csak azt hajtogatta, meg kell ölnünk a kicsit. Az igaz, hogy nem tudhattuk, mi lesz belőle, és ők csak az emberek javát akarják, de… ez így akkor is durva volt.

Könnyes szemekkel kibontakoztam Jake öleléséből, és füttyentettem. Hallottam, amint paták dobbannak a földön, majd megjelent egy fekete ló. Vészhelyzetben drasztikus döntéseket kell hozni – ez is egy ilyen döntés volt. Felpattantam az állat hátára, ami valószínűleg egy farmról lógott meg.

- Aki utánam jön, abból szőnyeget csinálok – vettem oda a többieknek, és elvágtattam a partra. – Istenem, ez annyira nem igazságos – sóhajtottam, mikor már a parti homokban álltam.

Felsétáltam a szirtre, ahonnan régebben ugrottunk. Leültem a szélére, és a mélységbe lógattam a lábam. A vizet néztem, de nem adott választ. Pedig annyi kérdésem lett volna!

Nem tudom, meddig néztem az alattam kavargó, sötét hullámokat, de beleuntam. Felálltam, és visszasétáltam a partra. Ledőltem a homokba, és hallgattam a víz lágy csobogását, ahogy minden egyes hullám a partnak vetődött… engem is elkaptak, a térdemig elértek. Az égboltot figyeltem. A bárányfelhők lassan cammogtak tova a kék égen. Ám a körvonalaik elmosódtak. Már nem tudtam visszafojtani a folyton kitörni készülő könnyeimet, hát szabadjára engedtem őket.

Az bántott a leginkább, hogy az az ember is ellenünk van, akinek kellene a támogatása – hiába, a falka az falka marad, és tudtam, hogy Jake örülne, ha Sam is mellettünk állna.

Érdekelt is engem, mit gondolt Edward! Csak ne akarjon tényleg bántani – egyáltalán nem kérek ezzel sokat.

Szerettem volna összegömbölyödni, és elbújni valahol egy plüssállattal, úgy, mint kiskoromban. Akkor még olyan egyszerű volt megoldani a problémákat! Elsírtam anyának, ő megnyugtatott, és pont. De most… itt aligha tudott volna segíteni.

Ahogy ott feküdtem, rádöbbentem valamire. Nem csak a saját félelmemet éreztem, hanem az Övét is.

Hirtelen lépteket hallottam. Leült mellém, én pedig akaratlanul is rá néztem. Jake volt az.

- Sajnálom – nézett rám. Letörölte az arcomról a könnycseppeket.

- Nem a te hibád – mondtam komolyan. Felültem, és odabújtam hozzá. Olyan volt ő számomra, mint egy tengeri viharban egy biztonságos kikötő. Mindig ott volt mellettem, és ezért nagyon hálás voltam neki.

- A többiek még mindig veszekednek – sóhajtotta. – Meguntam. És úgy hiszem, neked nagyobb szükséged van rám – húzta apró mosolyra a száját.

Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak.

- Nagyon bánt, igaz? – kérdezte, és az ölébe emelt.

- El sem tudod hinni, mennyire – suttogtam.

- Ne aggódj, minden rendbe jön. Carlisle még azt is felajánlotta, hogy megvizsgál. És biztosított, hogy nem lesz semmi baja a kicsinek – szorított magához.

- Milyen vizsgálat? – kérdeztem óvatosan.

- Azt mondta, csak a szokásos. Ultrahang meg ilyenek.

- Abból még nem lehet baj – mosolyodtam el bátortalanul.

- Nem, abból nem. Ha meg mégis, akkor ott leszek.

- Köszönöm.

- Semmiség, hidd el. Úgy érzem, ez a legkevesebb, amit tehetek érted – simogatta meg a karom.

- Szeretlek – néztem a szemeibe.

- Én is téged – mondta halkan, és megcsókolt. – Visszamenjünk?

- Nem akarok vissza menni – ráztam meg a fejem.

- Elhiszem kicsim, de talán akkor megbékélnek a tudattal.

- És ha nem?

- Bele kell törődniük, hogy nem állhatnak a boldogságunk útjába.

Bólintottam. Igaza volt. Emellett a vizsgálat sem tűnt felesleges hülyeségnek. Azt reméltem, ettől valóban lecsillapodnak a kedélyek.

Így hát kéz a kézben sétáltunk át a határ túloldalára. A veszekedés tovább fojt, észre sem vették, hogy eltűntünk.

- Örülök, hogy mégis eljöttetek – köszöntött minket Carlisle, mikor becsöngettünk a házba.

- Mi örülünk, hogy felajánlottad – mosolygott Jake.

A férfi beinvitált minket, és egyenesen a dolgozószobájába kísérte párosunkat.

- Sajnálom, nem számítottam rátok ilyen hamar – szabadkozott, és kinyitotta az ajtót.

A szobában orvosi műszerek mellett rengeteg könyv volt. Természetesen egy dolgozóasztal és egy hozzá tartozó szék is helyet kapott, valamint egy kisebb kanapé is volt benne.

- Még nem volt időm behozni az ágyat – mentegetőzött.

- Semmi gond – mosolyogtam rá a férfire.

- Hogy döntöttetek? Most azonnal elvégezzem az ultrahangot és a vérvételt, vagy később?

- Most szeretnénk – feleltem bizonytalanul.

- Rendben, akkor ülj le kérlek a kanapéra – kérte, én pedig Jake társaságában helyet foglaltam az említett bútordarabon. Carlisle levette azt a pár deci vért, ami a vérvizsgálathoz kellett, majd megkért, hogy feküdjek le.

Ő maga eltűnt egy rövid időre, majd valamivel a kezében tért vissza. Az a valami pedig egy tubus volt. Felhúzta a pólómat, és a tubus tartalmának egy részét a hasamra kente. Akkor jöttem rá, mi volt benne: zselé. Egy kicsit hideg volt, valószínűleg hűtőben tartotta. Odahúzott a kanapé széléhez egy gépet, aminek hatalmas monitora volt. Bekapcsolta, és valami mikrofonszerűséget tett a hasamra. Ne olyan mikrofon képzeljetek el, mint amibe mi, emberek éneklünk; hanem olyat, mint amivel a tengerbiológusok és –kutatók veszik fel a bálnák énekét. Számomra legalábbis ahhoz volt hasonló.

Mindhárman meredten néztük a monitort. Eleinte nem tudtam, mit is kellene látnom a szürke és fekete foltok sokaságában, de hamarosan kivehetővé vált egy aprócska babaszerűség körvonala. Olyan picire húzta magát, amennyire csak tudta, és a kezével eltakarta az arcát.

Elszakítottam a tekintetemet az én kicsikémről, és ránéztem szerelmem arcára, ami leírhatatlan boldogságot tükrözött.

- A mérete alapján a második hónapban lehetsz – mondta Carlisle, és kikapcsolta a gépet, a zselét pedig egy zsebkendővel letörölte. – És még mielőtt megkérdeznétek, egészséges – mosolygott ránk.

Jake felrántott a kanapéról, és szorosan magához ölelt. Annyira boldogok voltunk!

- És azt már lehet tudni, hogy kislány lesz-e vagy kisfiú? – kérdeztem izgatottan.

- Már lehetne, de nem akarja megmutatni magát – felelte Carlisle, látszólag kissé gondterhelten. Azt hiszem, szerette volna tudni a kicsi nemét, hogy kisakkozhassa, milyen lény lesz belőle.

- Később annál nagyobb lesz a meglepetés – susogta Jake.

- Megint igazad van – ingattam vigyorogva a fejem.

- Akkor most kiskutyánk lesz, vagy kiscicánk? – hallatszódott az ajtó mögül Emmett hangja.

- Na de Emmett! – szólt rá Rose.

- Ne ácsorogjatok ott, gyertek be – szólt ki Jake.

Az ajtó kinyílt, és Edward kivételével az egész család betódult a szobába.

- Hogy tehetitek ezt velem? – kérdezte Alice. – Annyi dolgom lenne, és most a kicsi születése előtt kell mindent elintéznem!

- Kicsim, nyugodj meg – mosolygott rá Jasper.

- Alice, tudom, hogy mindent meg fogsz oldani – mondtam határozottan.

- Akkor én megyek is intézkedni! – csilingelte a lány, és kitáncolt az ajtón.

- Utána megyek, nehogy túllőjön a célon – mondta Jasper, és ő is távozott.

A vámpírok lassan kiszállingóztak a szobából. Magunkra maradtunk. Azaz, nem egészen…

- Jake! – jött be Sam.

- Mi a gond? – kérdezte kedvesem.

- Járőröznünk kell.

- Oké – sóhajtotta. – Legalább addig sem győzköditek Hellt.

Az alfa vállat vont, mi váltottunk egy búcsúcsókot, és a két srác távozott. Elköszöntem Cullenéktől – és Edwardtól, aki még mindig haragudott rám-, majd elindultam haza.

Már a határ túloldalán jártam, de még mindig az erdőben voltam. Hirtelen valaki elkapott. Valami rémesen büdös anyagdarabot rakott a szám és az orrom elé. Nem tudtam sikítani, sem normálisan lélegezni. Aztán lassan minden elsötétült.

Díj!!!

2010-06-13T11:26:00.000-07:00

Köszönöm Vivi86nak a díjat!

Először is, a szabályokat be kell tartanom:

Meg kell köszönnöm a díjat.

Ki kell tennem az oldalra a díjat.

7 dolgot el kell mondanom magamról.

7 embernek továbbítanom kell. Linkelnem kell őket.

Megjegyzést kell hagyni náluk.

7 dolog rólam:

1. Rühellem a szúnyogokat xD

2. Imádok olvasni

3. Imádom a barátaimat

4. Szeretnék randizni Taylor Lautnerrel, és egyszer talán Tom Kaulitzcal is.

5. Menedzser, vagy producer szeretnék lenni, ha nem jönne össze a színészi iskola.

6. Szeretem az iskolai színjátszó kört, és annak tagjait, akikkel olyan együtt lenni, mintha egy picike család lennék a suli falain belül. Sok tesó együtt

7. Ébren is álmodom

A 7 díjazott:

1. billizmus.freeblog.hu

2. billizmus2.freeblog.hu

3. flakon.gportal.hu

(a többi 4 díjazottat még nem találtam meg, amint meglesznek, közzéteszem őket!) Indok: Jó oldalak, imádom őket, és a szerkesztőiket is :)

13. fejezet

2010-06-09T10:34:00.000-07:00

Reggel arra ébredtem, hogy Jake simogatja a karom. Álmosan ránéztem, ő viszont csak mosolygott. Gondosan betakart, majd óvatosan csókot lehelt a homlokomra. Kimászott az ágyból, maga köré tekerve a maga takaróját, majd keresett friss ruhát magának, és mosolygott még mindig. Visszamosolyogtam, nem kérdeztem, miért megy, hagytam, neki pár emberi percet. Élveztem a nyugalmat és a csendet, bár úgy éreztem, ez mégsem teljes nélküle.

Néhány perc elteltével visszatért, egy hatalmas tálcával a kezében, ami telis-tele volt finomnak tűnő ennivalóval.

- Jó reggelt kedvesem, éhes vagy? Gondoltam rád – ült le mellém. Kinyújtóztam, és feltápászkodtam. Jake fürkésző tekintetével kísérve kerítettem magamnak valami ruhát, majd visszacsúsztam mellé.

- Igen, éhes vagyok – pusziltam meg az arcát.

Az ölébe húzott, és enni kezdtünk. Megreggeliztünk, de utána még egy ideig az ágyban maradtunk. Még egyikünk sem pihente ki egészen az éjszakát. Sajnos nem pihenhettünk egymás karjaiban, Sam vonyított szerelmemnek.

- Ne haragudj, kérlek, mennem kell – mondta szomorkásan. Azt hiszem, még sosem vált el tőlem ilyen nehezen.

- Semmi baj – öleltem magamhoz. – Mikor jössz vissza?

- Ez az, amit sajnos nem tudok – simogatta meg az arcom. Szomorúan felnéztem rá. – Amint lehet, jövök, hidd el.

- Tudom – mosolyodtam el.

Jake kikecmergett mellőlem, és eltűnt. Felhívtam Katyt, mi a helyzet a suliban. A magántanulóság némi hátránnyal is járt. Hiába mentem be, mikor épp volt némi szabadidőm, nem tudtam mindent számon tartani.

- Hamarosan osztálykirándulás lesz! – újságolta vidáman. – Remélem, nem baj, hogy titeket is felírtalak a jelentkezők közé…

- Nem tudom, majd megbeszélem Jake-kel.

- Miért, ő most hol van?

- A barátainál – forgattam meg a szemeimet.

- És te miért nem vagy vele? – kérdezte kíváncsian. Úgy éreztem, rosszabb, mint Nat.

- Beszabadultam a konyhába, és kísérletezem – vigyorogtam. Igazándiból csak tervbe volt véve, hogy valami újat próbálok ki.

- Főzésről jut eszembe… nekem sem ártana valamit főzni vagy sütni… Majd később beszélünk, és majd mondd meg hogyan döntötteket! Szia!

- Szia! – tettem le meglepetten a telefont.

Elővettem a szakácskönyveket, és keresgélni kezdtem. Találtam egy-két érdekes receptet, ám nem volt hozzávaló – így elmentem a boltba. Minden szükséges zöldséget, gyümölcsöt megvettem, otthon nekiláttam a főzésnek.

- Szia Hell! – gurult be Billy a házba.

- Hello Billy! – mosolyogtam a belépőn.

- Mit főzöl? – kérdezte, miközben közelebb gurult hozzám.

- Valami avokadós szószra gondoltam, és hozzá valami húsost.

- Avokádó? – vonta fel a szemöldökét. – Végül is, egyszer mindent ki kell próbálni…

Ott maradt mellettem, és megkóstolta, mit hoztam ki az elképzelésekből.

- Ez nagyon jó! – dicsért meg.

- Köszönöm – mosolyogtam kissé szégyenlősen. – Jake hazajön enni?

- Nem valószínű, de azért készíts annyit, hogy neki is jusson.

Megfogadtam a tanácsát, és elég sokat csináltam mind a szószból, mind pedig a hozzávaló húsból.

Sajnos Jake valóban nem ért vissza ebédre, így ketten ettünk. Ebéd után elmosogattam, majd felhívtam Natet, hogy ha még mindig akar, elmehetünk vásárolni. Sajnos ezt utólag eléggé megbántam – minden boltba berángatott. Én csupán egy pulóverrel lettem gazdagabb, Nat viszont egyre több szatyrot cipelt magával.

- Oké, most már mehetünk – mondta, mikor már alig bírta fogni őket.

- Rendben, de most én vezetek – vigyorogtam. Nat megadóan sóhajtott, és elsétáltunk a kocsihoz.

Bepakoltunk a csomagtartóba, és indítottam a motort. Gyorsan visszaértünk Naz házához, elköszöntünk egymástól, és hazasétáltam. Mikor hazaértem, Billy még tv-zett, de hallottam a szobánkból Jake halk hortyogását.

- Nem rég ért haza - mosolygott rám Billy. – Evett, majd ment is aludni.

- Szerintem én is csatlakozom hozzá – mondtam elnyomva egy ásítást. Valóban egész későre járt már…

- Menj csak – mondta, majd ismét a tv képernyőjére nézett.

Felmentem a lépcsőn, lezuhanyoztam, fogat mostam, majd bemásztam szerelmem mellé. Nem akartam felébreszteni, de éppen csak elhelyezkedtem mellette, felém fordult, és magához húzott.

- Felébresztettelek? – kérdeztem halkan, mire megrázta a fejét.

- Csak megéreztem, hogy itt vagy – mosolygott rám. – Milyen volt a vásárlás?

- Tűrhetően borzalmas – bújtam hozzá. Felkuncogott.

- Vettél valamit?

- Egy pulcsit vettem, de azt lent hagytam – feleltem álmosan. A jó melegben még jobban rám telepedett az álmosság.

Szorosan átöleltük egymást, és elaludtunk. Elég sokáig aludtunk, ezúttal egyik farkas sem zavart meg minket. Ám a telefonom annál inkább!

- Mi van már? – morogtam Jake vállába, és egyúttal a telefonba is.

- Megbeszéltétek? – kérdezte Katy.

- Még nem.

- Miről van szó? – kérdezte Jake halkan, hogy csak én halljam.

- Akkor majd hívj vissza! – mondta Katy, azzal le is tette a telefont.

- Katy felírt minket valami osztálykirándulásra. Azt mondta, beszéljük meg, hogy menni akarunk-e – magyaráztam álmosan.

- Engem Sam nem tudna nélkülözni… de ha te szeretnél, menj nyugodtan – puszilta meg a homlokom, majd az ajkaimat.

- Nélküled nem lenne ugyanaz – csókoltam meg. Csók közben óvatosan fordult velem egyet, és magára fektetett.

- Akkor itt maradsz velem? – kérdezte csillogó szemekkel, miután ajkaink elváltak.

- Igen, maradok – hajtottam a fejem a mellkasára. Felhívtam Katyt, hogy elmondjam neki, nem megyünk. – Megbeszéltük, úgy döntöttünk, maradunk.

- Kár – mondta kicsit szomorú hangon.

- Talán majd legközelebb.

- Rendben, szia!

- Szia! – kinyomtam a telefont, és letettem az éjjeliszekrényre. – Ma nem kell menned, ugye?

- Sajnos majd mennem kell, de csak estére – szorított magához. – De addig az egész napot együtt tölthetjük.

- Az jó lenne – mosolyodtam el.

Valóban, az egész napot együtt töltöttük: sétáltunk, filmet néztünk, voltunka parton, és úsztunk is a tengerben. Ám eljött az este, és Jake-nek menni a kellett. Elbúcsúztunk, és már ment is. Tudtam, azért megy, hogy vigyázhasson rám, de…azt azt szerettem volna, ha ezt mellettem teszi

Éjjel nehezen aludtam el. Hiányzott Jake, az, hogy átölel… de valahogy mégis álomba merültem. Nem tudom, szerelmem mikor ért vissza, de éreztem, amikor odabújt mellém.

Reggel a karjaiban ébredtem. Óvatosan kicsúsztam az öleléséből, és felöltöztem. Lementem a konyhába, hogy reggelivel kedveskedjek Jake-nek. Épp kész lettem mindennel, mikor a fiú álmosan lejött hozzám.

- Jó reggelt! – ölelt át.

- Neked is jó reggelt! – bújtam hozzá.

Elengedtük egymást, és leültünk a megterített asztalhoz. Megreggeliztünk, utána pedig elmosogattam.

- Sziasztok! – robbant be az ajtón Katy.

- Szia! – mosolyogtam rá a lányra.

- Hogy kerülsz ide? Nem suliban kellene lenned? – kérdezte Jake felvont szemöldökkel.

- Elmaradt az óra, és kihasználom… De vissza kell mennem a következőre, úgyhogy gyors leszek – magyarázta a lány. – Kérlek, gyertek el az osztálykirándulásra! – könyörgött.

- Nem tudom… - feleltem tétován.

- Na, kérlek! – nyújtotta el az „e”-t. Jake rám nézett, majd felsóhajtott.

- Oké, rendben, csak ne könyörögj! – mondta végül szerelmem.

- Megegyeztünk! – vigyorodott el Katy.

- Mikor megyünk? És hová? – kérdeztem rá.

- Három nap múlva, és valami hegységbe – felelte.

- Mennyi időre? – kérdezte Jake.

- Úgy két hétre. Kicsit kevesebb lesz – pontosított vendégünk.

- Rendben. Megbocsátotok nekem? – kérdezte szerelmem. Tudtam, Sammel akar beszélni.

- Persze! – vágta rá Katy.

- Menj csak – mosolyogtam.

- Majd jövök valamikor – mondta a fiú, és megcsókolt.

- Megvárjalak? – néztem a szemeibe.

- Ahogy gondolod… de lehet, hogy későn jövök – simogatta meg az arcom. Bólintottam.

- Sziasztok! – köszönt el, és már ki is ment az ajtón. Azt még láttam az ablakból, hogy bemegy az erdőbe, de utána elnyelték őt a fák.

- Én is megyek, nemsokára kicsengetnek – mondta Katy.

- Oké, akkor majd a kiránduláson találkozunk – mosolyogtam.

- Oké, szia! – köszönt el, és el is ment a kocsijával.

Befejeztem a pakolást a konyhában, és nagyjából összeraktam, mit kellene vinni a hegyekbe. Mivel nem volt ezeken kívül semmi dolgom, úgy döntöttem, csatlakozom a fiúkhoz. Átváltoztam, és elindultam az erdőbe.

- Szia! – köszöntöttek a farkasok.

- Te itt? – kérdezte Jake, de hallottam a hangján, hogy örül nekem.

- Én. Itt – feleltem vidáman.

- Hallom, kirándulásra készültök – mondta Sam.

- Igen, úgy tűnik – helyeseltem. A szagok alapján egyre közeledtem a falkához…

- Végül is, mehettek. Most csend van. Jake, azt hiszem, most nélkülözhetünk – mondta Sam, megadva a zöld jelzést.

- Köszönjük, Sam – mondta hálásan Jake.

- Semmiség. Egy kis kikapcsolódás jár nektek is – mondta az alfa, a hangja alapján pedig azt mondtam volna, hogy mosolyog.

Lassan utolértem a farkasokat, és odaszaladtam Jake-hez. Dorombolva odabújtam hozzá, amit Embry nem hagyott megjegyzés nélkül.

- Ezt akárhányszor látom, nem tudom megszokni…

- Majd ha végre összejössz Nattel, akkor majd megtudod, milyen érzés is ez – ugratta őt szerelmem.

- Még mindig nem kérdezted meg? - kaptam a fejem a másik farkas felé.

- Nem. Félek, visszautasítana – felelte lehajtott fejjel.

- Szerintem nem adna kosarat – mondtam komolyan.

- Honnan tudod? – kérdezte a falka kórusban.

- Megígértem, hogy nem mondom el – feleltem, és valóban nem árultam el semmit ezzel kapcsolatban.

- Haver, tényleg hívd el – tanácsolta Jake.

- Majd – egyezett bele Embry.

Estig kint voltunk, keresztbe-kasul rohangáltunk La Push területén. Sam még az este komolyabb beállta előtt elengedett minket – csak meg kellett várnunk az esti műszakos, fiatal farkasokat.

Hazasétáltunk, és egy-egy bokorban visszaváltoztunk. Szerencsére a ruháim még ott voltak a bokor tövében, így felöltözhettem.

- Kész vagy? – kérdezte Jake.

- Kész – léptem ki elé.

- Akkor gyere! – nevetett fel, és felkapott a karjába. Megcsókolt, és ezzel egyidejűleg elindult velem a ház felé, és le nem tett, míg be nem értünk a szobába.

- Szeretlek – súgtam a fülébe, mire ő ugyanazzal az indián kifejezéssel válaszolt, amit nemrégiben hallottam tőle.

Lefektetett az ágyra, és fölém hajolt. A szemeimbe nézett, a barna szempárban pedig ott ült a vágyakozás.

- Kívánlak Hell – suttogta. – Minden egyes nappal egyre erősebben…

- Annyira szeretlek! Nem tudnék nélküled élni – mondtam halkan. – Én is egyre jobban kívánlak… - tettem hozzá vörösen.

Mélyen a szemeimbe nézett, majd forrón megcsókolt. Forró kezei lassan elindultak lefelé, végig az oldalamon, majd lecsúsztatta őket a fenekem alá, és megmarkolt. Hozzányomta csípőjét az enyémhez, és éreztem, ahogy merevedő férfiassága hozzásimul a combomhoz.

- Jake, hova sietsz? – kérdeztem, és halkan felkuncogtam. – Még előttünk az egész éjszaka…

- Hm… igazad van… - lehelte, és megpuszilta a nyakam. – Épp ezért szeretném kihasználni minden egyes pillanatát – nézett fel rám, én pedig ismét elpirultam. Tovább puszilgatta a nyakam, majd lejjebb csúszott, és a kulcscsontomra is apró puszikat lehelt. Annyira jó érzés volt, maga volt a gyönyör… pedig még csak puszilgatott.

Vágytam rá, erre a pillanatra, és arra, hogy ennyire lassan és érzékien csinálja. A nyakam másik oldalát is puszikkal borította el, egészen a fülem tövéig. Ezután a szemeimbe nézett, de én csak egy pillanatra néztem rá. A tekintete vágytól égett, én pedig lehunytam a szemeim, és remegve vártam újabb érintéseit, puszijait.

Benyúlt a pólóm alá, és megsimogatta a melleimet – ezzel valami isteni érzést okozott. Levette rólam a felsőt, és ismét puszikkal kezdte elhalmozni a testem – a nyakamtól egészen a hasamig. Mikor visszaért az arcomhoz, megcsókolt, és levette a melltartómat is.

Tovább puszilgatott, csókolgatott, én pedig éreztem, hogy férfiassága immár kőkemény, hogy mennyire vágyik rám, de még mindig csak kényeztetett. Én is apró puszikkal halmoztam el a testét, amitől még inkább lázba jött. Halkan sóhajtozni kezdett előbb az ő nyelvén, majd úgy, hogy én is megértsem.

- Ez annyira jó, kérlek, ne hagyd abba! – kérlelt, nekem pedig eszembe sem jutott abbahagyni.

Lejjebb csúsztattam a tenyerem, és elkezdtem kigombolni a nadrágját.

- Még hogy én sietek – kuncogott bele a nyakamba.

Elvörösödtem, de folytattam. Annyira vágytam már rá, és tudtam, ő is így érez. Ő is levette rólam a maradék ruhadarabokat, ám még nem váltunk eggyé. Még simogatott, csókolgatott…

- Kérlek, annyira szükségem van rád! Érezni akarlak – kérleltem halkan, és remegve hozzáérintettem a csípőmet az övéhez. Éreztem, hogy alig bírja visszafogni magát…

Engedett a kérésemnek, és végre eggyé váltunk. Annyira jó volt őt érezni! Azt akartam, a szeretkezésünknek sose érjen vége. Annyira jó volt vele! Gyengéden mozgott bennem, én eleinte halkan nyögdécseltem, és az élvezettől óvatosan markoltam a vállait – a szeretkezésünk az eddigieknél sokkal jobb és mélyebb volt. Végül csókjaival elhallgattatott, és szorosan magához vont, ezzel megint elfeledtetve velem, hol vagyunk.

Idővel megfordultunk, és lovaglóülésben ültem rajta. Ez a póz mostanában eléggé közkedvelt volt nálunk. Gyorsabb mozgásra váltottam.

- Kicsi lány, ha nem fogod vissza magad, nagyon hamar vége lesz az éjszakának – figyelmeztetett, és megsimogatta az arcom.

Nem érdekelt, valami olyat éreztem, amit eddig nem… ő még idejében megfordított, és mélyen a szemeimbe nézett. Tudtam, már nincs messze. Éppen ellenkezőleg, nagyon is közel volt. Közel voltam. Érezni akartam. Felgyorsult, majd hirtelen megszakadt minden. Már csak éles sikolyom kúszott végig a csendes éjszakán. Izzadtan rám feküdt, de óvatos is volt, nehogy megnyomjon.

- Kicsim, hogy lehetsz ennyire vadóc? Teljesen elcsavarod a fejem – nézett rám, és forrón megcsókolt. Miután ajkaink elváltak, az arcomat nézte.

- Te teszel ilyenné – suttogtam, és elmosolyodtam. A holdfény sejtelmes fényt vetett az arcára, amitől még vonzóbbnak találtam.

Végül megfordult velem, szorosan magához ölelt, és gondosan betakart. A karjaiba bújtam, nem akartam, hogy akár egy pillanatra is elengedjen.

- Szeretlek – suttogta, és megpuszilta a homlokom.

- Én is téged – feleltem halkan.

Cirógatni kezdte a hátam, én pedig lassan álomba merültem.

A három nap, ami pakolás céljából állt a rendelkezésünkre, gyorsan elszaladt, és eljött a kirándulás. Két nagy táska kíséretében kimentünk a sulihoz, ahonnan elvileg busszal mentünk volna.

- Egy kis figyelmet kérek! – szólalt meg az osztályfőnökünk. – Aluljelentkezés miatt fel kellett kérnünk egy másik iskola diákjait. Szeretnénk, ha a két iskola jól kijönne egymással ezalatt a pár nap alatt!

- És kik a másik osztály tagjai? – kérdezte valaki a tömegből.

- A városi középiskola diákjai jönnek el velünk – felelte a tanárunk.

Hirtelen megpillantottam Natet. Jake-et magammal húzva odamentem hozzá.

- Szia! – köszöntünk rá egyszerre.

- Jé, sziasztok! Hogy kerültök ti ide?

- Mi is megyünk kirándulni – húzta mosolyra a száját Jake.

- De… tudjátok… izé… Sam… - mondta halkan, hebegve-habogva.

- Elengedett minket – mosolyodtam el én is, és odabújtam szerelmemhez.

- Ennek örülök – mondta, és a hangja eléggé megkönnyebbülten csengett.

- A te osztályod is jön? – kérdezte Jake kíváncsian.

- Sajnos.

- Miért sajnos? – kérdeztem meglepetten.

- Egyetlen normális ember sincs az én osztályomban – magyarázta.

- Biztos akad – próbálta Jake vigasztalni.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét Nat.

- Beszállás! Ne tolakodjatok! – fejezte be végül a tanárnő, mi pedig elindultunk a hátsó ajtó felé.

- Ülünk leghátra? – kérdezte Nat.

- Persze! – vágtuk rá egyszerre.

Elfoglaltuk a leghátsó ötszemélyes üléssort. A táskákat leraktuk a lábunk alá, hogy elférjünk. Nat ült az ablak mellett, mellette én mellette, és Jake a másik ablak mellett ült. Nekivetette a hátát a falnak, én pedig odabújtam hozzá. Nat feltette a lábait a felszabadult ülésekre, ahogy mi is.

A busz lassan elindult, megvolt a névsorolvasás is, és beszélgetni kezdtünk.

- Embry elhívott már? – kérdezte Jake.

- Nem, még nem – felelte Nat.

- Pedig volt rá három napja… - ingattam a fejem.

- Meg előtte is volt egy csomó ideje – tette hozzá Jake.

- Nem igazán beszél velem – vallotta be Nat.

- Pedig állandóan rólad áradozik… - mondta Jake.

- Tényleg? – kérdezte meglepetten a lány.

- Igen, mindenkit az őrületbe kerget – helyeseltem. Én is láttam Embry gondolatait, állandóan Nat járt a fejében.

- Szerintem nem akar tőlem semmi komolyat – mondta a lány szomorúan.

- Ez nem igaz! – kelt legjobb barátja védelmére Jake. – Csak nem tudja, hogyan is kellene közelednie hozzád. Tudod, nem mindenkinek könnyű a lenyomata tudtára adnia az érzéseit.

- Akkor vegyétek rá, hogy végre randira hívjon – kérlelt minket Nat.

- Igyekszünk – ígérte Jake.

Kiveséztük Embryt, én pedig írtam neki egy igen mérges hangvételű sms-t, miszerint hívja végre randira Natet, különben nagy bajban lesz. Minden rendben volt, míg egy szőke csaj hátra nem jött.

- Szióka! – köszönt Jake-nek. Nat megforgatta a szemeit, én pedig gyilkos tekintettel néztem a cicababát.

- Hello – köszönt vissza Jake.

- Milyen a rezervátumi suli?

- Jó – feleltem szerelmem helyett.

- Mit akarsz Brittany? – kérdezte Nat.

- Csak jöttem beszélgetni – adta a kis ártatlant. A nézéséből azonban sejteni lehetett, hogy szeretné elcsábítani Jake-et. Ez lehetetlen próbálkozás, hisz a farkasok a lenyomatukon kívül képtelenek mást szeretni.

- Istenem, Brittany… ha nem lennék lány, még akkor sem venném ezt be. A vak is látja, hogyan nézed Jake-et. Tudod, hiába epekedsz utána, már régen elkötelezte magát Hell mellett – oktatta ki Nat.

- Ugye te hiszel nekem? – ült le mellénk a szilikon lady.

- Idefigyelj Barbie, lassan mondom, hogy megértsd: Kopj. Le! – morogtam mérgesen. Na nehogy már!

A szőke lány azonban maradt. Azt hittem, ott helyben átváltozom, és keresztbe lenyelem. Annyira idegesítő volt, hogy nem érti… Félreértés ne essék, nem akarom én bántani a szőkéket, van, aki valóban okos, de Brittany… ő kész csapás.

Jake próbálta kizárni a csajszit a beszélgetésünkből, de Brittany minduntalan közbevágott.

- Mond, ti miért vagytok mindig együtt, mint egy falka?

Noha a kérdésére nem kapott választ, kitartóan próbálkozott. Nat bizonyára mulatott, mert mikor Jake szorosabban magához ölelt, és megcsókolt, kitört belőle a nevetés. Brittany féltékeny arca vicces lehetett – remélem, meg is ette a penész.

- Miért nem jöttök be a városba? Miért vagytok ennyire összetartóak? – jöttek az újabb kérdések.

- Megérkeztünk! – kiáltotta el magát Ms. Stark, és a busz le is parkolt.

- Végre! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Leszálltunk a buszról, és természetesen levettük az összes holminkat. Ahogy kiléptünk a friss levegőre, megcsapott minket a hegyi levegő, és az erdő illata.

A tanárok felolvasták, ki kivel, hanyas kisházba kerül. Sajnos nem egy helyre raktak Jake-kel, de ez nem tudott minket megakadályozni abban, hogy együtt aludjunk.

- Arra gondolsz, amire én? – súgta a fülembe Jake.

- Azt hiszem, igen – feleltem halkan.

- A többit majd később megbeszéljük – mondta szerelmem halkan.

- Rendben – egyeztem bele.

- Fiatalok, én is itt vagyok – kuncogta Nat. – Én leszek Hellel egy szobába.

- Mondom sss! A végén még meghallják! – figyelmeztette őt Jake.

Miután a tanárok elmondtak minden szükséges információt, bepakoltunk a házakba, és besétáltunk az erdőbe.

- Hé, várjatok! – hallottunk egy igen magas hangot. Össze sem lehetett volna keverni máséval, ez bizony Brittany volt. Nem akartuk megvárni, tovább sétáltunk. Ám a lány jobban bírta, mint hittem, utolért minket. – Végre! – lihegte. – Ti nem féltek az erdőben?

- Nem – vonta meg a vállát Nat. Mi voltunk azok, akiknek a legkevésbé sem kellett félnie az erdőben bóklászva.

- Nem féltek a farkasoktól? – kérdezte bambán. Szabad kezem ökölbe szorult.

- Nem, miért kellene? – kérdeztem közömbösen.

- A farkasok gonoszak, és csak az ölés vezérli őket – mondta Brittany, és megborzongott.

- Ez nem igaz! – csattant fel Nat, mielőtt még én megszólalhattam volna. – A farkasok a világ legszebb, és legokosabb állatai!

- Hogy mondhatod ezt? – sipította Brittany.

- Nem a farkasoktól kell félned – mondtam sötéten. – Vannak az erdőkben sokkalta veszedelmesebb állatok is. Mint például…

- A medvék! – vágott a szavamba Jake.

- Vagy a hegyi oroszlánok! – kontrázott rá Nat.

Brittany felsikoltott, és kirohant az erdőből. Mi pár másodpercig csak néztünk utána, majd kacagni kezdtünk.

- Végre! Azt hittem, sosem megy el – mondta fellélegezve Nat.

- Én meg azt hittem, átváltozom, és elijesztem – kacagta Jake.

- Szerintem egy pofon is megtette volna – nyújtottam ki a nyelvem.

Estig kint bóklásztunk, de mikor eljött a takarodó ideje, visszatértünk a táborba. Jake elköszönt tőlünk, és bementünk a kis faházba.

Miután a tanárok mindenkit ellenőriztek, kopogtattak az ablakon, majd szerelmem mászott be rajta.

(Embry)

Megkaptam Hell sms-ét, igaz, csak este tudtam megnézni. Újból átváltoztam, és rohantam is a táborba, ahol ők megszálltak. Natet hála Istennek, kint találtam. Valószínűleg nem tudott aludni.

- Embry? – kérdezte halkan, mire bólintottam. Beszaladtam az egyik bokorba, és visszaöltöttem emberi formámat. Felkaptam a nadrágom, ami addig a bokámon lógott.

- Itt vagyok – mosolyogtam rá a lányra. – Gyere, menjünk sétálni.

Vonakodva ugyan, de sétálni kezdtünk. Az erdőbe mentünk – csendes volt, és senki nem járt arra. Épp megfelelő volt, hogy bevallhassam az érzéseimet.

- Embry… - kezdte bátortalanul.

- Igen? – néztem rá.

– Miért pont most jöttél el?

- Hellnek köszönd. Ő írt nekem sms-t – magyaráztam.

- Azt láttam, hogy valakinek ír… és mit írt?

- Hogy nagyon megkeserülöm, ha nem vallom be, mit érzek – feleltem vidáman.

- És… mit érzel? – kérdezte félénken. Mitől félt? Halvány gőzöm sincs.

- Eléggé bonyolult – sóhajtottam. – De megpróbálom érthetően elmesélni – álltam meg vele szembe. – Meséltem, hogy a lenyomatom lettél, igaz? Ha nem, akkor bocsánatot kérek.

- De, ezt elmondtad – vetette közbe, és várta, mit mondok.

- Szóval… szeretlek. Szerelemmel – mondtam őszintén. – Ha nem történik meg a bevésődés, akkor is ugyanezt érezném – tettem hozzá, hogy ne higgye azt, csak emiatt lennék vele.

- Embry… én is szeretlek. Azt hittem, azért tétovázol ennyit, mert nem viszonzod az érzéseimet – vallotta be.

- Kis butus, megmondtam, hogy ha a farkas bevésődött, nem tud többet mást szeretni – kacagtam fel megkönnyebbülten.

Ám megkönnyebbülésem nem tartott sokáig, vámpírszagot éreztem, és a fákra morogtam.

- Mi a baj? – kérdezte félénken Nat.

- Vámpír – morogtam.

- Valaki, Cullenék közül?

- Nem, akkor nem bujkálna és szimatolna.

Szegény lány mögém húzódott, és ő is a fákat pásztázta.

- Még mindig itt van? – kérdezte remegő hangon, mikor már egy ideje csak figyeltünk.

- nem biztos – feleltem. Megfordultam, a karomba zártam, és megcsókoltam. – Maradj itt, rögtön jövök – mondtam, majd bementem az erdőbe.

Levettem a nadrágom, és átváltoztam. Körbefutottam az erdőt, de nem futottam össze a látogatónkkal. Már kezdtem örülni, ám ekkor előkerült. A szemei vörösek voltak, ebből tudtam, hogy nem „vegetáriánus” vámpír.

- Tűnj innen! – akartam mondani, de ebből csak egy dühödt morgás lett.

- Hogy mondod? – kérdezte vigyorogva. Közelebb léptem hozzá, mire lefagyott a képéről a mosoly.

Ismét rámordultam, mire támadóállást vett fel. Úgy gondoltam, ha harc, hát legyen harc! Nekirontottam, és téptem, ahol értem. Talán sokáig tarthatott volna a küzdelem, de eszembe jutott Nat, akit a fánál hagytam. Elhajítottam a vészívót, és szaladtam vissza a lenyomatomhoz.

- Megtaláltad? – kérdezte aggódva, mikor kiléptem a fák közül.

Bólintottam. Nem változtam vissza, attól féltem, a vámpír visszajöhet.

- Szerinted visszajön? – kérdezősködött tovább.

Megráztam a fejem. Nem hittem, hogy a történtek után visszatérd, de jobb félni, mint megijedni.

Lefeküdtem a fa alá, és várakozóan ránéztem.

- Azt akarod, hogy üljek le melléd? – billentette oldalra a fejét. Igenlően vakkantottam, mire mosolyra húzta a száját, és leült mellém. Nekem sem kellett több, az ölébe tettem a fejem, és úgy próbáltam elhelyezkedni, hogy a bundámmal valamennyire betakarjam. Nem szerettem volna, hogy megfázzon.

Odabújt hozzám, és lassan elaludt. Megnyaltam az arcát, és egész éjszaka vigyáztam rá. A vámpír nem jött ugyan vissza, de aggódtam a lányért.

Reggel nem mentem el mellőle, megvártam, hogy felébredjen – pedig tényleg mennem kellett volna, Sam alig akart elengedni.

Hamarosan megszólaltak az ébredező tábor hangjai, amire Nat felébredt.

- Mennem kell – mondta szomorúan. Kérlelőlen ránéztem, és beszaladtam a fák közé. Visszaöltöttem az emberi firmámat, gyorsan belebújtam a nadrágomba.

– Nem maradhatnánk még egy kicsit kettesben? – kérdeztem reménykedve.

- Sajnos nem… fel fog tűnni, hogy nem ott töltöttem az éjszakát – mondta bánatosan. Odamentem hozzá, és a karomba zártam. Olyan szorosan öleltem, amennyire csak mertem.

- Akkor majd otthon találkozunk – mondtam halkan. Még én is hallottam, hogy a hangom szomorúan cseng.

- Igen, majd otthon – mosolygott rám. Látszott rajta, hogy fáj neki a búcsú, de már alig várja a következő alkalmat, hogy találkozhassunk.

- Vigyázz magadra! – kértem, és megcsókoltam.

- Te is – mondta komolyan, mikor elszakadtunk egymástól.

- Megígérem – mosolyodtam el.

Még egy utolsó pillanatra odabújt hozzám, majd elhúzódott tőlem. Nem köszöntünk el szavakkal, ez az ölelés mindkettőnknek többet jelentett a szavaknál. Ő a tábor felé, én pedig az erdő mélye felé indultam. A fák közt ismét bőrt váltottam, és hazaindultam.

- Hello Embry! – köszöntött Sam.

- Hello Sam! Sziasztok fiúk! – köszöntem vissza, és a többieket is üdvözöltem.

- Na mi volt? – kérdezte kotnyelesen Quil.

- Hát, haver, az este minden várakozásomat felülmúlta – feleltem vidáman.

- Összejöttetek? – kérdezte Paul.

- Igen.

- Komolyan? – kérdezte meglepetten Jared.

- Ettől vagy úgy felspanolva? – kérdezte Sam.

- Igen, és igen. Olyan boldog vagyok! – sóhajtottam elégedetten.

- Szállj le a felhők közül, dolgunk van – mondta Sam kissé sötéten.

- Igenis főnök – mondtam engedelmesen, és hamarosan már La Pushban voltam, a többiekkel.

(Heyley)

Arra ébredtem, hogy Nat bevágja az ajtót maga mögött. Vagy a hirtelen huzat volt? Nem tudtam megállapítani. Pár másodperc elteltével arra is rájöttem, hogy melegem van. Jake karjai között feküdtem, és még a takaró is ránk volt csavarodva. Megpróbáltam leműteni rólunk a paplant – kevés sikerrel ugyan, de legalább már nem volt annyira melegem.

- Szia Nat, mi az, ég a ház? – kérdeztem álmosan. Nem, nem azért voltam fáradt, mert az éjjel… tudjátok… szeretkeztünk. Egy ilyen helyen? Ahol bármikor ránk nyithat egy tanár? Isten ments!

- Nem, ott még nem tartunk – mosolygott rám barátnőm.

- Akkor? – vontam fel a szemöldököm.

- Este eljött Embry. Sétáltunk az erdőben, és… csókolóztunk.

- És? Mesélj már!

- Jött egy vámpír, átváltozott, és elkergette. Azt hittem, nem jön vissza, de mégis előkerült. Ott maradtunk kint az erdőben. Farkas maradt, úgy melegített a bundájával.

- Randizni fogtok?

- Igen, amint lehetséges.

- Haladás! – motyogta félálomban Jake.

A nap nagy részét az erdőben töltöttük, sétálással, no és persze Brittany ugratásával.

A kirándulásnak hamar vége lett, a napok gyorsan elrepültek. Hazafelé ugyanúgy utaztunk, mint ahogy odafele.

- Que Quowle! – súgta a fülembe Jake. Értetlenül ránéztem, mire elnevette magát. – Ez a te nyelveden annyit jelent, hogy maradj velem örökre – mondta komolyan.

- Ha csak ez a kívánságod, örömmel teljesítem – bújtam hozzá.

- Örülök – mosolygott reám, majd megcsókolt.

A buszozás ezúttal eseménytelenül telt, Brittanynek új áldozata akadt, így leszállt Jake-ről.

Otthon Billy várt minket. A lépcsőnél megállította mindkettőnket, és behívta a konyhába.

- Szeretnék veletek beszélni – mondta komolyan.

- Miről? – kérdeztem kíváncsian.

- A kirándulás előtti egyik éjszakátokról – felelte a férfi lazán. Elvörösödtem, és közelebb húzódtam szerelmemhez. – Legközelebb legyetek halkabbak – mondta neheztelően, de el is mosolyodott.

- Oké apa! – vigyorodott el szerelmem.

Felcipeltük a táskákat, és mentünk Emilyhez. Azt reméltük, otthon találjuk Samet, aki információkat adhatott volna, mi történt, amíg mi távol voltunk. Kocsival mentünk, így haamr az aprócska ház küszöbén állhattunk.

- Sziasztok! – nyitott nekünk ajtót Emily.

- Szia! – mosolyogtam rá a lányra.

- Hello Em! Sam itthon van? – érdeklődött Jake.

- Sajnos nincs, kint van az erdőben a többi farkassal. Ha gondoljátok, várjátok meg itt nyugodtan – felelte Emily, és arrébb is állt az ajtóból, hogy beférjünk mellette.

- Rendben – bólintott szerelmem, és bementünk az ajtón.

- Milyen volt a kirándulás? – kérdezte a lány, miközben visszatért addigi elfoglaltságához, a főzéshez.

- Nagyon jó volt – feleltem.

- Jó volt egy kicsit kikapcsolódni – tette hozzá Jake.

Hirtelen valami fura szag csapta meg az orromat. Olyan volt, mint a falkáé, de valahogy mégsem.

- Te is érzed? – rángatott ki a gondolataim közül szerelmem.

- Igen. Olyan, mintha az erdő egy darabja követett volna minket.

- Pontosan. Lehet, hogy ott nem csupán vámpír, hanem farkas is volt?

- Meglehet. Ezt csak egy módon tudjátok kideríteni – fordult felénk a házigazdánk. – Nyomás!

- Oké! – nevetett fel a mellettem ülő fiú.

Sietősen kimentünk a házból, és a közeli bokrokban hagytuk a ruháinkat. Átváltoztunk, és kerestük „az erdő egy darabját”. Hamarosan megtaláltuk egy szürke, nagy farkas formájában. Ahhoz túl nagy volt, hogy rendes farkas legyen, alakváltónak kellett lennie.

- Ki vagy te? – kérdezte Jake. Hallottuk Sam csörtetését, ami mindkettőnket arra ösztönzött, hogy tartsuk szóval.

- Tartsátok ott! – parancsolta Sam.

- Ki vagy? – kérdeztem ezúttal én, mivel a farkas nem felelt.

- Viveka – felelte végül. A hangjából kiderült, hogy lány.

- Hogy kerülsz ide?- kérdezte az alfa, és a következő pillanatban ki is lépett a fák közül.

- Valami azt sugallta, hogy kövessem a buszt, mely ide tartott – felelte a lány félénken.

- És mondd, van falkád?- kíváncsiskodott Sam.

- Falkám? – kérdezett vissza Viveka.

- Van több farkas ott, ahonnan jöttél? – kérdezte egyszerűsítve Jake.

- Olyanok, mint te – tettem hozzá.

- Nem, legalábbis nem tudok róla, hogy rajtam kívül mások is lennének még – felelte a lány rövid töprengés után.

- Akkor ez el van döntve. Jake, tiéd a feladat, hogy megtanítsd a falkánk szabályaira! – határozott az alfa.

- Rendben. Bár nem tetszik az ötlet, de legyen…

- De most menjünk haza. Emily már vár minket – mondta Sam lágyan.

- Sam, egy kérdés még: történt valami, amíg mi nem voltunk itt? – kérdezte Jake.

– Nem, semmi sem történt – felelte a kérdezett.

Csendesen mentünk vissza a házig, ám a visszaváltozás nem ment zökkenőmentesen: a legújabb falkatagnak nem volt ruhája.

- Hell, ha kész vagy, hozz neki ruhát! – mondta Sam, mikor már kész volt.

Jake-kel együtt felöltöztem, és bementünk a házba. Ám én nem ültem le az asztalhoz, mint a többiek – én Emilytől kértem pár ruhadarabot a kint várakozó Viveka számára.

- Parancsolj, itt vannak a ruhák. Emily reméli, hogy jók lesznek – mondtam, és a zöld szemű farkas felé nyújtottam a ruhákat.

A farkas kikapta őket a kezemből, és odébb ment. Hallottam, ahogy a bozót zizeg, amint öltözködik.

- Kész vagyok – lépett elém. A ruhák még éppen jók voltak rá.

Bementünk a házba, és amint beléptünk, az összes tekintet ránk szegeződött.

- Jól van drágáim, üljetek le – mondta biztatóan Emily.

Leültem Jake mellé, Viveka pedig mellettem foglalt helyet. Vacsora közben kifaggatták az új falkatagot, aminek köszönhetően sok érdekes dologra derült fény a lány életéből.

Vacsora után elköszöntünk a többiektől, és hazamentünk.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy kavarog a gyomrom, és úgy éreztem, sürgősen találkoznom kell a vécécsészével… nehezen, de sikerült kibújnom Jake öleléséből, és meg sem álltam a fürdőig.

(Jake)

Arra eszméltem, hogy Hell eltűnik mellőlem. Nem tudtam, hova és miért megy, de vártam, hátha visszajön. Mikor percekkel később sem került elő, elindultam megkeresni. Meglepetésemre a fürdőben találtam rá, épp fogat mosott.

- Mi történt?

- Szerintem elrontottam a gyomrom Emilyéknél. Annyi mindent összeettem… és valószínűleg nem tetszett ez az egész procedúra a gyomromnak – felelte, majd befejezte a fogmosást.

- Ne menjünk orvoshoz? – kérdeztem aggódva. Reméltem, hogy valóban csak egy egyszerű gyomorrontás, semmi több.

- Nem kell, majd elmúlik holnapra – mosolygott rám.

- Ma pihensz – adtam parancsba. – Nem szeretném, ha valami bajod lenne – húztam magamhoz.

- Rendben – bújt hozzám. – Velem maradsz?

- Sajnos nem tehetem, eleget kell tennem Sam parancsának – feleltem szomorkásan.

- Nem baj, menj csak – simogatta meg az arcom. Olyan aranyos volt! – Én megvárlak, tudod jól.

- Tudom – mosolyodtam el.

Felkaptam, és levittem a nappaliba. Letettem a kanapéra, és be is takargattam. Leültem mellé, és átöleltem, hogy melegíthessem – legalább addig had kényeztessem, míg mellette vagyok. Belebújt az ölelésembe, és dorombolni kezdett, mint egy kiscica. Ám a dorombolása hamar elhalkult, és szuszogás lett belőle. Álomba szenderült az én kicsi szerelmem.

Sajnos nem maradhattam mellette annyi ideig, míg szerettem volna – igaz, egy örökkévalóság is kevés lett volna -, mert jött Viveka.

- Mennem kell – súgtam kedvesem fülébe, mire magához szorított.

- Siess vissza – mormolta, mire megpusziltam a homlokát.

- Megígérem!

Fájó szívvel, de kimásztam mellőle, és az erdőbe mentem. Viveka már várt, én pedig egy bokorban hagyva a nadrágom, átváltoztam.

- Szóval, a szabályok – kezdett bele.

– A szabályok – bólintottam. – Sam az alfa, az ő szava szent és sérthetetlen. Ez a legfontosabb. A másik, amiről feltétlenül tudnod kell, hogy a rezervátum határán kívül Cullenék, vagyis a vámpírok területe van, ott mi csak „vendégek” vagyunk. Ugyan közös erővel kutatjuk a területeket, az a föld az övék.

Még sokáig magyaráztam figyelmes hallgatóságomnak, de idővel elbúcsúztam tőle. Rohantam vissza kedvesemhez.

A napok egyformán teltek, legnagyobb bánatomra az én kincsem nem lett jobban, inkább egyre rosszabbul. Éjszakánként egyre sűrűbben járt hányni, és nappal sem tudott nyugodt lenni. Épp ezért esténként nem öleltem olyan szorosan, így ha kellett, el tudott menni a fürdőbe.

A sokadik reggel megint a fürdőben indult szegénykémnek. Vártam egy kicsit, és utána mentem. Mikor beléptem a helyiségbe, a lány a kádnak dőlt.

- Jól vagy? – kérdeztem halkan, és leültem mellé.

- Azt hiszem – bólintott fáradtan.

- Most már tényleg elviszlek a vámpírdokihoz. Nem tetszik ez nekem – ráncoltam a homlokom. – Mitől vagy ennyire rosszul? Ez nem lehet gyomorrontás.

- Inkább kitől? – javított ki. Értetlen tekintetem láttán csak elnézően mosolygott. – Add a kezed! – kérte, én pedig odanyújtottam neki a tenyerem, amit a hasára húzott. Egy jó darabig nem történ semmi, de aztán éreztem, hogy egy aprócska valami a tenyeremhez bújik. – Te is érzed őt? – kérdezte csillogó szemekkel. Bólintottam, és az ölembe emeltem őt. Annyira boldog voltam! Lenyomatom nem csak a szerelmével, hanem egy aprócska kis élettel is megajándékozott. – Pár napja már sejtettem, hogy ott van, de csak most lettem benne biztos.

- Ez annyira csodálatos! – suttogtam a vállába.

- Apa leszel! – mondta halkan, én pedig a fellegekben jártam.

- Köszönöm! – szorítottam magamhoz. Kedvesem odabújt hozzám, én pedig simogattam őt. Tudtam, hogy mostantól sokkal fontosabb szerepe lesz az életemben, mint eddig azt valaha is reméltem.

12. fejezet

2010-04-22T11:17:00.000-07:00

12. fejezet

Vivi86 sokat segített a fejezet végét illetően. Köszönöm neki! Oldalát pedig a linkek között megtaláljátok :)

- Miért gondolja úgy Tanya, hogy segíthetnél, ha eddig csak rejtegetett? – kérdezte Rose.

- Nem tudom, ezt nem mondta el nekem. Csak annyit árult el, hogy nyomós oka van erre – mondta Hedvig.

Csend telepedett a házra, mindenki gondolkodóba esett. Carlisle ráncolta a homlokát, Esme anyáskodóan nézett a lányra, Emmett döbbenten nézett körbe, Rose pedig semmitmondó arckifejezéssel meredt Hedvigre. Edward valószínűleg Hedvig gondolataiban turkált, Alice arcáról meglepettséget tudtam leolvasni, Jasper pedig furcsa arckifejezést öltött – minden bizonnyal meglepetésszerűen érte a sokféle érzelem, amit Hedvig beszámolója okozott.

- Ez nem igaz! – szólalt meg hirtelen Edward.

Mindenki meglepetten nézett a vámpírra. Még Hedvig is.

- Ezt hogy érted? – kérdezte a lány kerek szemekkel.

- Szinte kizárt, hogy édesanyád meg akart tőled szabadulni, hisz a rejtegetéssel csak óvni akart – mondta Edward eltökélten.

- Honnan tudod? – kérdezte még mindig hitetlenkedve Hedvig.

- Gondolatolvasó vagyok – vigyorogta Edward, válaszolva a lány gondolataira.

- Na ne! – képedt el Hedvig. – Tűnés a fejemből! – mondta összeszűkült szemekkel.

- A gondolataid ordítanak felém, nem tehetek róla – védekezett a fiú. – Akárcsak Jacobé…

- Edward Cullen! Nem illik leselkedni a szerelmes farkasok gondolataiba! – pirítottam rá.

- Sajnálom – emelte fel a kezeit, én pedig megrázta a fejem, jelezve, nem probléma.

- Csak legközelebb figyelj oda! – nyújtottam rá a nyelvem.

Edward csak mosolyogva ingatta a fejét, én pedig tudtam, valószínűleg olyat is megtudott, amit mi nem akartunk megosztani a nagyérdeművel.

Hirtelen egy éjfekete farkas lépett be a nyitott ablakon. Nem jött be teljesen, csak a fejét dugta be.

- Jézusom! – rémült meg Hedvig.

- Hello Sam! – mosolyogtam.

- Nem fog bántani, ne aggódj – mondta Hedvignek Esme bátorítóan.

- Ne aggódj, nem jelent veszélyt – válaszolta Edward Sam kérdésére. – Nos… erre nem tudom a választ, de rögtön kiderítem. Hedvig, milyen vért iszol? A szemed alapján állatvérre gondolok, de meg kell kérdeznem.

- Nagyon ritkán van szükségem vérre, de természetesen állati vért szoktam inni. A vadászatok közti időszakban pedig rendes, emberi táplálékon élek. Remélem, kielégítő választ adtam – nézett a farkasra, aki bólintott.

- Most mennem kell – mondta Edwardon keresztül Sam. – Épp most bővült a falka, dolgom van.

- Rendben – bólintottunk.

Sam távozott, Carlisle pedig furán nézett Hedvigre.

- Mit követtem el? – kérdezte a lány félénken. A hangja legalább egy oktávot csúszott felfelé az ijedségtől.

- Semmit drágám – mosolygott Esme.

- Csak furcsa, hogy emberi ételeket is fogyasztasz – mondta Carlisle.

- Szerintem nem annyira meglepő – csilingelte Alice. – Félig vámpír, félig ember, így a szervezete reagálhat emberként is.

- Ez logikus – bólogatott Carlisle.

- Ha nem bánjátok, én most mennék – mondtam.

- Miért? – kérdezte Esme..

- Jake valószínűleg este jön csak haza, de szeretnék neki valamit főzni – mosolyogtam. Tudtam, megértő lesz.

- Menj csak drágám. Jake biztos örülni fog – mosolygott rám.

- Remélem – viszonoztam a mosolyt.

- Üdvözöljük a falkát! – mosolyodott el Carlisle.

- Ha találkozom velük, átadom! Sziasztok! – köszöntem el a családtól.

- Szia! – köszöntek egy emberként.

Hazasiettem, és a szakácskönyvekbe merültem. Nem találtam olyat, amiről biztosan tudtam volna, hogy szereti, így inkább pizzát sütöttem – úgy gondoltam, az biztosan el fog fogyni.

Késő délután raktam be a pizzát a sütőbe, de még bizonytalan voltam. Nem voltam biztos benne, hogy ízleni fog neki. Ám minden kétségem elszállt, mikor szerelmem hazaért.

- Farkas éhes vagyok! – vigyorgott rám.

- Reméltem is! – nevettem el magam.

Kivettem a pizzát a sütőből, és nagyjából feldaraboltam. A nagy pizza pillanatok alatt elfogyott. Utána gyorsan elmosogattam, Jake pedig elmesélte a nap eseményeit.

- Új falkatagok bukkantak fel – mondta, mikor már az ölében ültem.

- Igen, ezt mondta Sam, mikor Cullenélknél járt – emlékeztem vissza az alfa sietős távozására.

- Elég sokan lettünk – magyarázta. – Seth, Leah, Collin, Bradley, Quil. Talán mostantól kevesebbet kell rohangálnom.

- Annak örülnék – bújtam hozzá.

- Tudom kicsim – mosolyodott el. – Ja, igen! Embry üzeni, hogy köszöni, hogy hozzájárultál a győzelméhez – kuncogott.

Felnevettem. Teljesen megfeledkeztem Embry, Jared és Paul fogadásáról. Most, hogy eszembe jutott, elég viccesnek hatott.

- Nagyon szívesen – vigyorogtam. Legközelebb talán nekem is fogadnom kellene velük…

- És neked milyen napod volt? – érdeklődött.

- Lassú, kicsit unalmas, és meglepő – foglaltam össze. Tudtam, hogy Sam megosztotta a falkával a Hedvigről szerzett információkat.

- Utóbbinak okát hallottam – puszilta meg a nyakamat. – Engem is meglepett; de így nem kell tartanunk tőle.

- Ez így igaz. Egyébként Sam miért jött el hozzánk?

- Azért, hogy megtudja, vissza kell-e állítani a szerződésünket. Úgy döntött, maradhat így.

Átöleltem, mire mosolyogva felkapott, és felvitt az emeletre.

- Várj meg! – súgtam a fülébe, majd eltűntem fürdeni. Mikor kijöttem a fürdőszobából, még mindig ott állt, ahol azelőtt.

- Gyors voltál. Most pedig te várj meg! – mosolygott, majd ő is elment fürdeni.

Miután vártam rá pár percig, de nem jött, bemásztam az ágyba. Elég későre járt, én pedig elálmosodtam.

- Azt mondtam, várj meg! – lépett be nevetve a szobába. A hajáról még csöpögött a víz, annyira helyes volt így is!

- Még nem aludtam el! – motyogtam félálomban.

Jake bebújt mellém, a takaró alá. Még nagyobb hőmennyiség tódult felém, és odabújtam hozzá. Amint átölelt, elaludtam.

Reggel arra ébredtem, hogy szerelmem simogat.

- Jó reggelt! – néztem fel rá.

- Neked is jó reggelt! – mondta vidáman. Szorosan a karjaiba préseltem magam. – Tegnap elfelejtettem mondani… Sam meghívott minket ebédre. Mindenki ott lesz. Szeretnél menni?

- Igen, jól hangzik – feleltem rövid töprengés után.

- Akkor azt hiszem, jobb, ha figyelmeztetlek. Leah nem tűri jól a farkaslétet. Nem örül neki, hogy nem lehet titka. Ráadásul régen járt Sammel, mielőtt ő átváltozott volna, és bevésődött volna Emilybe. Eléggé megrázhatta, mert Emily az unokanővére…

- Uhh, akkor valószínűleg nagyon maga alatt lehet.

- Sam és Em kapcsolatához viszont egész jól viszonyul. Ő lesz majd az esküvőn a koszorúslány.

- Ha ezt Alice megtudja… - kuncogtam.

- A kis vámpírlányt megenné az irigység – vigyorgott szerelmem.

- Az egyszer biztos!

- Majd talán a miénken – súgta a fülembe.

- Honnan tudod, hogy eljutunk odáig? – öltöttem ki a nyelvem.

- Érzem, hogy egyszer oltár elé vihetlek majd – mondta komolyan.

- Talán el sem hiszed, de ennek nagyon örülök – pusziltam meg az ajkait.

- Elhiszem – suttogta, és megcsókolt. – És megígérem, hogy így lesz – döntötte a homlokát az enyémnek, miután ajkaink elváltak.

- És nem szólunk Alice-nek… legalábbis azonnal semmiképp – mosolyogtam elnézően- Tudtam, Alice telesen bezsongana, ha egyszer hírét kapná az esküvőnknek. Még én sem tervezgettem, előbb jussunk el az eljegyzésig.

- Igazad van. Ha megneszeli… Jézusom! Képes lehet az egész államot idecsődíteni! – nevetett fel.

- Aminek egyikünk sem örülne… Én beérném a falkával, a közeli családtagokkal, és velük. Nem kellene egy esküvőnek nagy feneket keríteni… - ingattam a fejem. Elképzeltem, mekkora káosz is lehetne, ha mindent rábíznék… a végén még annak is jutna meghívó, akit nem is akarunk meghívni.

- Minden úgy lesz majd, hogy te szeretnéd – puszilta meg a homlokomat. Akkor már tudtam, hihetek neki.

- És mire fel ez az összejövetel? – tereltem vissza a témát a mai programhoz.

- Néha szoktunk ilyet csinálni különösebb ok nélkül – vonta meg a vállát.

Rövid ideig még az ágyban feküdtünk, majd felkeltünk.

- Szólok Samnek, hogy megyünk – mosolygott rám. – Ha nem jönnék vissza, délben gyere el Emilyhez – ölelt magához.

- Rendben, akkor ha Sam nem enged vissza, Emilynél találkozunk – csókoltam meg.

Jake kiment a házból, és átváltozott. Sokáig vártam rá, de nem jött vissza hozzám. Nem akartam azt a pár órát egyedül tölteni, így átmentem Nathez. Kíváncsi voltam, mi van vele és Embryvel.

- Szia Hell! – köszönt rám, mikor kinyitotta az ajtót.

- Szia! – mosolyodtam el. – Gondoltam átjövök egy kicsit beszélgetni.

- Ennek nagyon is örülök, ugyanis van egy csomó kérdésem. Embryről – mondta kissé elpirulva.

- Én is róla akartam kérdezni – nevettem fel. Leültünk a kanapéra.

- Akkor kezd te – mosolygott Nat.

- Arra vagyok kíváncsi, mi van köztetek?

- Még semmi, de én úgy érzem, még mindig lehet.

- És Embry nem mondta, hogy mit érez?

- A csók óta nem beszél az érzéseiről. Még elmondta, hogy a lenyomata vagyok, de ezt nem igazán értettem meg.

- És most tőlem vársz magyarázatot, igaz? – tettem fel a ki nem mondott kérdést.

- Igen, legalábbis remélem, te el tudod nekem magyarázni – bólogatott serényen.

- Megpróbálom. Nos… a bevésődés az olyasmi, mint a legelső szerelem, csak egy életen át tart – vettem Billy hasonlatát. - Nem biztos, hogy a farkas lenyomata ugyan mindeddig vele lesz, de a másik szerelme megmarad.

- Hogy érted, hogy egy életre szól?

- Úgy, ahogy mondtam. A farkas, miután meglátta a lelki társát, soha többé nem tud mást szeretni. Nem lát mást azon kívül, akibe bevésődött. A lenyomata a mindene.

- Azt hiszem, most már megértettem. Szóval, ha Embry bevésődött belém, akkor kb. olyan lesz velem, mint Jake veled?

- Ezt farkasa válogatja. Ki mennyire engedi ki magából a szerelmet… de eléggé elképzelhető, hogy úgy fog viselkedni, ahogy Jake.

- Annak úgy örülnék! Olyan jól megvagytok, talán mi is annyira boldogok lehetnénk, mint ti… - merengett el.

- Üdv a klubban! – kacagtam fel.

- Milyen klubban?

- Abban, amelyikben a lányok farkasok után epedeznek! A Lenyomatok Klubjában! – vigyorogtam.

- Még nem csatlakozhatok… majd ha kiderül, hogy valóban Embry lenyomata vagyok – mosolygott.

Mindketten felnevettünk. Bár, tény, ami tény, valóban kezdtünk egyre többen lenni mi, lenyomatok.

Még beszélgettünk erről-arról, hogy jó lenne, ha elmennénk egyszer vásárolni – noha már így is eléggé tele volt a szekrény a ruháimmal. A programot hétvégére iktattuk be, az úgy tűnt, jól megfér a többi dolog mellett.

Ám mielőtt minden mást beszervezhettünk volna, el kellett indulnom Emilyhez. Nem akartam elkésni – a végén éhen maradtam volna. Bár azt sejtettem, hogy Jake félretenne nekem egy kicsit, de ha már mondtuk, hogy megyünk, akkor nekem is ott kell lennem.

Épp akkor kezdtek beszállingózni a számomra még ismeretlen farkasok, mikor odaértem.

- Szia Hell! – mosolygott rám a mindig vidám Emily. Ezúttal is csak futólag jött ki a konyhából.

- Szia Emily! – mosolyogtam.

- Hell? Az meg ki? – hallottam egy női hangot.

- Igen, Emily, ha csinos hölgy téved erre, invitáld beljebb! – hallottam egy mélyebb, ám egyben kisfiús hangot.

- Sajnálom Seth, Hell már foglalt – kacagott Emily, és vele együtt léptem be a konyhába. Beállt a tűzhely mögé, én pedig leültem az eddigi vendégek mellé.

- Vámpírszagod van – mondta ellenszenvesen az egyik fiú. Erre csak vállat vontam.

- Bradley, nem illik sértegetni a nővéred – korholta Emily, mire felnevettem. Nem tartoztam kimondottan a falkához…

- Hagyd csak Emily, kezdem megszokni, hogy mindenkinek a szagommal van a baja.

- Hogyhogy? – kérdezte egy másik.

- Cullenéknek azzal van baja, hogy farkas szagom van… a farkasoknak meg azzal, hogy vámpírszagom van – mosolyogtam. Jót mulattam az egészen.

A lány felhorkantott, ezzel eléggé kifejezte a vámpírcsaláddal – és a farkasokkal – szembeni ellenszenvét. Jake már ugyan mondta, hogy Leah-nek ez egyáltalán nem tetszik…

- Seth, Leah! Viselkedjetek! – parancsolta anyáskodóan Emily.

- Úgy kell nektek! – vigyorgott Bradley, mire Seth és Leah csúnyán nézett rá.

- Jaj, hagyjátok már abba! – szólalt meg a csapat negyedik tagja. Kizárásos alapon ő lehetett Collin.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, és a falka többi tagja jelent meg.

- Szia kicsi lány! – ült le mellém Jake mosolyogva. Köszönésképp egy apró puszit leheltem az ajkaira.

- Kérlek, ne az asztalnál! – mondta könyörögve, de ugyanakkor csak viccelődve Embry.

Szerelmem vigyorogva átkarolt, én pedig Embryre nyújtottam a nyelvem.

A többi farkas is leült az üres helyekre.

Embry és Quil eléggé elmerült valamiben… Sam Emilyvel volt a sütőnél, Paul és Jared valami játékot beszéltek át, mi pedig az első négy vendéggel beszélgettünk. Később már mindenki ugyanarról beszélt – a vámpírok fenyegetéséről, hogy apám visszatérhet.

Mikor azonban Emily tálalt, mindenki elhallgatott. Megebédeltünk, utána pedig folytattuk a beszélgetést – ezúttal már kellemesebb vizeken. Paul és Jared elég sok sületlenséget összehordott, ami eléggé kihozta a sodrából Leah-t. Egy darabig ugyan tűrte a vicceket – amik leginkább a farkaslétre vonatkoztak -, majd kirohant a házból. Sam rám nézett, mire felsóhajtottam.

- Visszahozom – álltam fel. Kisétáltam a házból, és egy bokorban megláttam Leah ruháit. Így én is levetem a sajátomat, és átváltoztam. – Leah, várj meg!

- Miért tenném? – kérdezte kissé ellenszenvesen. – Hogy kerülsz a fejembe?

- Mit gondolsz, miért van farkas szagom? Nem csak azért, mert Jake-kel vagyok. Én is lakváltó vagyok - magyaráztam, miközben beértem őt. – De inkább beszéljünk rólad.

- Nincs sok mesélnivalóm. Nekem nem a szívem csücske a farkas élet. Én gyereket szeretnék, de így nem lehet.

- Nyugi, idővel majd tudni fogod kezelni. Ha egy időre majd feladod az átváltozást, akkor lehet gyereked.

- Igen, tudom. Azt is tudom, hogy nem kellett volna felkapnom a vizet, de… én tényleg nem erre az életre vágytam.

- Viszont jó oldala is van. Többek között ezért jöttem ide. Itt ismertem meg Jake-et.

- Nektek könnyű, ti minden ebből adódó dolgot meg tudtok beszélni.

- Ha megtalálod az igazit, te is tudsz majd vele erről beszélni.

- Talán igazad van. Köszönöm. De ez nem jelenti azt, hogy már barátnők vagyunk – figyelmeztetett.

- Nem is gondoltam ezt – mondtam vidáman.

- Menjünk vissza a többiekhez – tanácsolta.

- Rendben – bólintottam.

Visszasétáltunk a bokorhoz, ahol a ruháinkat hagytuk. Visszaváltoztunk, és felöltöztünk. Vidáman léptünk be a kis házba, ahol a többiek örömmel néztek ránk, miközben visszaülütnk a helyünkre.

Nem sokáig maradtam a széken, ugyanis Jake az ölébe emelt. Mosolyogva a vállára hajtottam a fejem. Már Emily is Sam ölében ült.

Sokáig beszélgettünk, de kerültük a farkas-témát.

Késő délután indultunk haza, és ezúttal Jake-nek nem kellet esti műszakban rohangálnia az erdőben, így velem maradhatott.

- Gyere! – kacagott, mikor a ház előtt voltunk. Felvett, és átemelt a küszöbön, akár egy menyasszonyt. Ám nem tett le az ajtó túloldalán, felvitt a szobába.

Letett a padlóra, és rám nézett. Jacob sosem nézett rám így, mióta ismerem – még a tavacskában töltött fantasztikus éjszakánkon sem. A nézésében volt valami tűz, ami számomra leírhatatlan, mégis vonzó volt. Ahogy közelebb lépett hozzám, és megérintette kezem, majdnem hátraugrottam – a teste olyan forró volt, mint egy kályha. Nem, ez nem a szokásos forróság volt, ami nála oly jellemző… ez más volt.

Szinte minden kérdezés nélkül közelebb hajolt hozzám, fölém hajolt, és ajkait hozzáérintette az enyémekhez. A csókja egyszerre volt forró és selymes, mint valami bársonyos csoki, ami szépen, lassan olvad végig az ember száján. Ahogy közelebb húzott magához, úgy éreztem, elégnek a ruháim, szinte égette a testem, de nem érdekelt – így volt jó, egyszerűen fantasztikus érzés volt hozzáérni kemény, mégis puha testéhez. Végigsimítottam minden egyes porcikáján – a vállán, a karján, a hasfalán, az izmain… mint egy finom toll, ami sejtelmesen játszik valami finom tárgyon.

Ekkor szerelmem megszólalt, halkan, morajló hangon. Nem értettem, nem tudtam, mi is ez.

- A te nyelveden azt jelenti, szeretlek – súgta halkan, mosolyogva a fülembe.

Elpirultam, éreztem, hogy az arcom vérvörössé válik. Jake visszahajolt, és könyörtelenül követelte a számat.

Végül ismét felkapott erős karjaiba, majd letett az ágyra. A szemeiben a tűz talán most még élénkebben lobogott, mint eddig. Ráfektetett az ágyra, de nem eresztett karjaiból.

Lejjebb csúsztatta a kezét, és óvatosan kigombolta a nadrágomat. Zavartan kérdezni akartam valamit, de nem jött ki hang a torkomon. Gyengéden felhúzta a pólómat, és egy apró puszit lehet a köldököm fölé. Ahogy a keze haladt felfelé, kellemes bizsergést hagyott maga után.

Ugyanazzal a mozdulattal, amivel megszabadított a felsőmtől, levette a melltartómat is. Ahogy a mellbimbóimhoz ért, ismét mormogott valamit, majd forró nyelvével óvatosan megízlelte az egyiket. Úgy éreztem, valamiben meg kell kapaszkodnom – a kezem ügyében pedig a takaró volt, így azt markoltam meg. Az érzés, amit feltört bennem, elfeledtette velem, hol is vagyok valójában. Úgy éreztem, mintha csakis mi ketten lennénk valami távoli helyen.

Miközben áthajolt a másik mellbimbómhoz, kissé zavartan - és bénán – próbáltam kigombolni a nadrágját. Szüntelenül kényeztetett, közben lenyúlt a kezemhez, és segített – de nem nézett rám. Úgy csinálta, mintha belém látott volna. Mintha olvasott volna a gondolataimban.

Kigombolta a nadrágját, majd ismét a szemeimbe nézett, és forrón megcsókolt. Eközben lehúzta a nadrágját, majd folytatta az enyém – valamint a bugyim - lehámozását. Ekkor tudatosult bennem a tény… Jake-en nincs alsónemű.

A teste lassan rám nehezedett, úgy éreztem, egyszerre kemény és puha is. Igyekezett nem túlságosan rám nehezedni, így az egyik karjával tartotta egész testsúlyát, míg a másikkal gyengéden megcirógatta a hajam. Még egyszer a szemeimbe nézett – még mindig olyan vad és ellenállhatatlan volt a tekintete. Ahogy közelebb csúszott, éreztem, hogy finoman és lassan az övé leszek. Gyengéden mozogni kezdett bennem, közben szeretkezésünk ritmusára csókolóztunk.

Jake nyugodt volt, és csak rám figyelt. Sóhajtott, és alig tudott betelni velem – akárcsak én vele. Éreztem, nem akarja elhamarkodni a szeretkezést.

Olyan volt vele, mint egy véget nem érő álom. Az első alkalomhoz képest – amit a tónál töltöttünk - ez sokkalta megfontoltabb és gyengédebb volt. Csókolgatott, és sokszor elsuttogta nekem azt a bizonyos mondatot az ő nyelvén.

A szeretkezésünk üteme felgyorsult, kissé elhúzódott tőlem, és mélyebben felsóhajtott. Ránéztem, és éreztem, mindjárt vége lesz. Testemet átjárta az a csodás, leírhatatlan érzés.

Végül megállt, és a szemeimbe nézett. Éreztem, hogy a forróság elönt belülről. A szemei immár puhábbak voltak, eltűnt belőlük a tűz – csak az őszinte, kedves, meleg tekintete maradt.

Izzadtan fölém hajolt.

- Szeretlek, te vagy az egyetlen, akiért élek – suttogta.

Mellém feküdt, gondosan betakart mindkettőnket. Sokáig csak szótlanul nézett, és simogatta egyik hajszálammal hol a mellkasát, hol a vállamat. Mosolygott a tekintete, boldog volt.

- Mindennél jobban szeretlek Jacob Black, és soha, egyetlen alkalmat sem bántam meg veled – mondtam ki halkan, mi kikívánkozott belőlem.

- Szeretlek kedvesem – suttogta végül, és a mellkasára vont. Megvárta, míg megnyugszom, és elalszom. Ám nem nyugodtam meg végérvényesen, hisz minden egyes alkalommal, mikor közelebb éreztem őt magamhoz, a szívem hevesebb ritmust dobolt.

11. fejezet

2010-03-30T10:22:00.000-07:00

11. fejezet

- Téged – felelte a férfi egyszerűen, miközben a lány közelebb ment hozzá.

- Miért? – tette fel Hell a következő kérdést.

- Azt még egyelőre nem árulnám el – jött a hamiskás válasz, Hellt pedig majd’ szétvette a düh. És engem is.

- Jake, nyugodj meg! – szólt rám Sam.

- De ez olyan dühítő! – válaszoltam idegesen. – Nem beszélve arról, hogy aggódom érte. Nem akarok itt bujkálni, ott akarok lenni mellette! – panaszkodtam.

- Nem kell sokáig várnod. Alice majd megadja a jelet, ha túlforrósodna a helyzet. No, nem mintha nem látnánk… - mondta Sam, ezúttal magyarázó jelleggel.

- És addig tétlenül ülünk? – kérdeztem felháborodva.

- Úgy tűnik… de egyébként Hellen múlik, lesz-e vámpírölés, vagy sem. Elvégre az ő apja – szúrta közbe Embry.

- Az igaz – adtam neki igazat.

- Nem, most mondod el! – sziszegte Hell. A keze ökölbe szorult, nem sok kellett hozzá, hogy megüsse az előtte állót.

- Különben? – kérdezte az kihívóan.

- Különben? Csak egy szavába kerül, és széttéplek! – dühöngtem. A többiek már meg sem próbáltak lenyugtatni, tudták, felesleges lenne.

- Különben? Különben… lássuk csak… röviden, tömören: nagyon megjárod – felelte a lány kissé elégedetten.

- Rendben, akkor most mesélek – adta meg magát.

(Heyley)

- Drága Helenám! – felhorkantam. Utálom a teljes nevem! – Amikor megszülettél, nem tudhattam sem én, sem anyád, hogy mennyire különleges is vagy…

Az erdőből halk morgás hallatszott.

- Kicsi lány, ha akarod, széttépem! – mondta Jake.

- Köszönöm, de azt hiszem, meghallgatom – mosolyodtam el.

- Mondd, te kivel beszélsz? – kérdezte apám.

- Az az én titkom – feleltem sejtelmesen.

- Szóval örökölted anyád képességét – szűrte le. – Ő belehalt a szülésbe… Én pedig nem tudtam elviselni a tudatot… így árvaházba adtalak.

(Jake)

Ismét felhorkant. Azt hiszem, nem, tudom, hogy nem hitte el az imént elhangzottak nagy részét.

- Ted, azért jött ide, hogy mindezt közölje? Ezt Hell eddig is sejthette. Igaz? – kérdezte Carlisle.

- Igaz. Nem vagyok kíváncsi erre. Több, mint tizenhat évig fel sem keresett. Mi ez a hirtelen érdeklődés? – kérdezte élesen Hell; közben Alice megadta a jelet. Rálépett egy ágra… mi pedig előjöttünk.

- Végre! – léptem Hell mögé. Ő elmosolyodott, és nekidőlt a mellső lábamnak. A szabad mancsommal átkaroltam a derekát.

- Alakváltók… - lehelte a férfi.

- Mit mondott? – kérdezte Carlisle. Ez engem is érdekelt.

- Alakváltók, akárcsak Molly…

- Ez magyarázat egy-két dologra… - suttogta Hell. Én nem értettem, akárcsak a többiek, de tudtam, amint lehetősége lesz rá, nekünk is elmondja. – De a válasz még mindig sehol – váltott át keményebb hangnemre.

- Nos, te nem tudhatod, de…

- De? – vonta fel a szemöldökét a lány.

- Odahaza, Oklahomában, sikeres üzletember vagyok. Ám, mint mindenkinek, nekem is vannak ellenségeim, akik ellen kell a védelem. Te lennél az egyik legalkalmasabb személy erre a posztra – magyarázta.

- Hogy mi? – kérdeztük egyszerre mindannyian.

- Jake, engedj el – kérte színtelen hangon, én pedig nem láttam értelmét ellenkezni. Odasétált Ted elé, és szinte az arcába mondta a véleményét. – Én soha nem leszek senki háziállatkája! – kiáltotta, és a régóta érett ütés egy fába taszította a vámpírt.

- Szép ütés volt! – jegyezte meg vigyorogva Emmett.

- Kösz! – vigyorgott rá Hell.

- Minden rendben? – kérdeztem óvatosan, mire ő bólintott.

Míg mi egymással voltunk elfoglalva, Ted kereket oldott.

- Hová lett? – kérdezte Paul.

- Körülöttünk rohangál – felelte Hell. – De ezt nem így kell!

- Visszahozzuk? – ajánlkozott Embry.

- Igen, de ha lehet, még legyen egy darabban – kacsintott rá Hell.

Embry és Paul csaholva eltűntek a fák között.

- Hell, apád hazudott, ami az árvaházas rész illeti. Valószínűleg egyszerűen nem kellettél neki – mondta csendesen Jasper.

(Heyley)

- Sejtettem – bólintottam.

- És tényleg házőrzőnek akar… - kotyogta el Edward.

- Remek! – fortyogtam. – Ennyi év után csak ezért keres meg?!

- Alice, mi a baj? – kérdezte Jasper. Hopp, Alice-ről elfeledkeztem… a terveim bizonyára kiborították.

- Hell, valamivel kevésbé brutális terved nincs? – kérdezte a vámpírlány, és az arca zöld árnyalatban játszott. Már ha ez lehetséges…

- Sajnálom Alice! – kértem bocsánatot.

- Semmi gond – mosolyodott el.

Hirtelen a fák recsegni-ropogni kezdtek, majd hamarosan előbukkant Paul és Embry, valamint Ted.

- Egyben van, elismerésem! – mosolyogtam a két farkasra, akik elengedték a férfi karjait.

- Őszintén! – álltam elé. – Tényleg egy üresfejű szolgának kellek? – kérdeztem kimérten.

- Természetesen. Anyáddal a viszonyom csupán haszon volt… miután meghalt, új munkaerő kellett… de aztán hallottam, hogy a lányom különlegesebb, mint valaha is hittem.

Amint ezt kijelentette, mindenki megfagyott.

- Rossz szavad nem lesz hozzám, félelemmel gondolsz rám… - sziszegtem. A gerincemen felfelé kúszott a forróság, én pedig átváltoztam. Közben végigkarmoltam a vállát…

- Megbánod, hogy idejöttél! – üzentem Edwardon keresztül.

Ted nem válaszolt, én pedig felhasítottam az ép vállát is.

- Valaki nagyon dühös… - hallottam Quil hangját.

- Szerintem széttépi – mondta Embry.

- Fogadunk? – kérdezte Quil.

- Te nyernél – mondtam. – Habár szívesen széttépném, azt akarom, hogy szenvedjen.

- Azért valamit hagyj nekünk is – mondta Sam vidáman.

- Oké, meglátom, mit tehetek – nevettem.

Jake odalépett mellém, én pedig hozzádörgölőztem.

- Már nem akarsz széttépni? – kérdezte Ted.

- Dehogynem – mondta helyettem Edward.

A férfi hátrált pár lépést – talán attól félt, mind megtámadjuk. Elléptem szerelmem mellől, és rávicsorogtam Tedre.

- Egy házimacska nem tud megrémíteni – mondta hidegen, mire Jake felmordult.

- Házimacska? – vontam fel a szemöldököm. Edward rám nézett, várta a folytatást. – Majd mindjárt meglátjuk! – indultam el. Edward nem is tolmácsolt, látszott Teden, ezt a jelzést megértette.

Ted tovább hátrált, majd futni kezdett. Én pedig utána vetettem magam. Nem kellett sokáig terelnem, hamarosan ismét a tisztáson álltunk.

- Ki akarsz szedni még valamit belőle? – kérdezte Sam.

- Nem, de játszani még jó lesz – morogtam Tedre. A férfi megint el akart futni, de elé álltam. – Csak nem félsz tőlem? – kérdeztem cinikusan.

- Félsz a saját lányodtól? – kérdezte Edward.

Körbe-körbe kezdtem járkálni a férfi körül, és egyre közelebb kerültem hozzá.

- Ő az enyém! – figyelmeztettem a srácokat.

Elég dühöt éreztem ahhoz, hogy egy várost is legyilkoljak, így egy vámpírt nem lehet nehéz megölni.

- Vigyázz! Ne hagyd, hogy átöleljen! - tanácsolta Jasper.

- Nyugi, tudom, mit csinálok! - üzentem Edwardon keresztül.

- Kell segítség? - kérdezte óvatosan Sam.

- Még nem. Őt én akarom! – mondtam ismét, mire egy kissé mindegyik farkas megrettent. Megértem őket, nem láttak még olyan dühösnek.

- Rendben, tégy belátásod szerint – mondta Sam, de mindenre készen figyelt.

- Gyere közelebb! – szuggeráltam a vámpírt.

- Vigyázz! – kiáltott rám Edward, de már késő volt. Apám átölelte a vállaimat. Rápillantottam, és levetettem magam a földre.

Jake ijedten felvinnyogott, de tudtam, mit teszek. A földbecsapódásom hatalmas robajjal járt, és a vállam is megjárta egy kicsit – fájt, rettenetesen fájt. Viszont Ted sem nézett ki jól. Több, mint valószínű, hogy eltörtem a vállát. Ám amíg nem rakja helyre, nem gyógyul meg… és nekem épp az volt a célom, hogy gyengítsem.

Mint az őrült, beletéptem a bokájába, ő pedig térdre esett. Ismét felkarmoltam a vállait, és kihívóan a szeme közé néztem.

- Csak nem akarsz megölni? – kérdezte szenvedő hangon. Tudtam, a nagyja csak rájátszás.

- Nem – mondtam Edwardon keresztül. Közelebb léptem apámhoz, hogy ismét lesújtsak, de megfogta a mancsomat. Szorosan tartotta, én pedig majdnem összeestem, ugyanis kénytelen voltam a sérült lábamon is állni.

Hirtelen zaj ütötte meg a fülemet, mindenki a hang irányába fordult. Egy lány jelent meg a fák között. Azt hiszem, vámpír volt, de… valamivel másabb volt, mint Cullenék, vagy Ted. A szaga alapján vámpírnak mondtam volna, de a szíve vert. Szőke haja meglebbent a szélben, ami még jobban felénk sodorta a szagot. Látszott rajt a tétovázás, hogy nem tudja, mi folyik itt.

- Te ki vagy? – kérdezte Carlisle.

- Hedvig, a Denali-klánból. Ti kik vagytok? – kérdezte csilingelő hangon.

- Mi vagyunk a Cullen-család – felelte Carlisle.

- Egy kicsit kibővülve –tette hozzá Edward.

A harc eközben tovább zajlott.

- Add fel! – morogta Ted.

- Soha! – üzentem Edwardnak, aki tolmácsolt.

A földre utasítottam a férfit, de nem öltem meg. A mozdulat felénél megálltam.

- Nem végzel velem? – kérdezte szkeptikusan.

- Nem. Nem vagyok olyan, mint te! – sziszegte Edward az én hangom magasságában, én pedig eltávolodtam a vámpírtól. – De ha még egyszer meglátlak itt, nem lesz kegyelem! – figyelmeztettem. Odabújtam Jake-hez. Aki aranyosan a vállamhoz dörzsölte a fejét.

- Látod, nem ér ő annyit – szólalt meg halkan.

- Igaz, viszont felhatalmazom a falkát, hogy ha meglátjátok, széttéphetitek – kuncogtam.

- Éljen! – rikkantotta Paul.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Sam.

- Igen, biztos – bólintottam, és leültem Jake mellé. Eléggé elfáradtam…

- Hazamenjünk? – kérdezte Jake.

- Még nem mehettek! – szólt ránk Sam.

- Jó-jó – sóhajtotta szerelmem.

- Hedvig? Ismerős a neved… - morfondírozott eközben Carlisle. – Tudom már! Egyszer láttalak, mikor Tanyánál voltam. Miért jöttél ide? – kérdezte kedvesebben.

- Anya küldött, szerinte sokat tanulhatnék a családjától – felelte. – Mi történik itt? – villant rám hirtelen a szeme.

- Hosszú történek… -kezdett bele Edward. –Röviden annyi, hogy Ted megpróbálta elvinni a lányát- célzott az előbbi csata okára. A lány bólintott, de nem szólt semmit.

Rádőltem Jake vállára; de nem sokáig maradtam így, mert a vállam még mindig sajgott – így lefeküdtem a fűbe, szerelmem pedig mellém feküdt. Dorombolva bújtam hozzá, amit mindenki meglepetten nézett. Azonban hirtelen történt valami. Régi emlékek; érzésfoszlányok rohamoztak meg.

Nem a saját emlékeim voltak, inkább anyué. Bennem pedig az érzések és hangok találtak visszhangra.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva Jake. Ő is, és a többi farkas is látta azt, amit én. A sötétséget, és a hangokból kialakuló képet. Ted verte anyát, és akkor már tudott rólam. Legalábbis a szavaiból erre következtettem.

- Nem – feleltem, és egy apó könnycsepp kezdte meg az útját a bundámon.

- Még mindig el akarod engedni? – kérdezte Sam halkan, de annál nyomatékosabban.

- Nem… de már megmondtam neki, hogy elmehet. A szavam köt, de nem akarom többé őt látni – mondtam halkan.

- Tűnj el! – mordult rá Edward. Ő is látott, hallott mindent. – Ne is lássunk itt! Ne is halljunk rólad! – rendelkezett helyettem.

- Kösz Edward – üzentem neki.

- Nincs mit – rázta meg a fejét.

Ted fogta magát, és távozott. Talán nem akart több sérülést szerezni, nem tudom. Viszont nem is igazán foglalkoztam vele. Nagyot szusszantva Jake vállára hajtottam a fejem.

- Szerintetek veszélyt jelent ez a Hedvig nevű lány? – kérdezte Sam tűnődve.

- Nem hiszem, különben Carlisle tartana tőle, vagy ilyesmi – mondtam fáradtan.

- Mehetünk? – kérdezte Jake Samtől.

- Még bírjátok ki egy kicsit – felelte az alfa engedékenyen.

- Ha Hell nem alszik el öt percen belül… - kuncogott Embry.

- Fogadunk? – kérdezte Jared.

- Nem, múltkor is befürödtem… - felelte Embry.

- Ugyan, Embry! Ha fogadsz Jareddel, én is beszállok! – mondta Paul vidáman.

- Nem – mondta Embry.

- Jaj, ne legyél már nyuszi! – morogta Paul.

- Hogy mondtad? – kérdezett vissza Embry. Paul megtalálta a rést a pajzson…

- Azt mondta, hogy gyáva nyúl vagy! – mondta Jared.

- Én nem vagyok gyáva nyúl! – felelte dühösen Embry.

- Bizonyítsd be! Fogadj velünk – kontrázott rá Paul.

- Hát jó… arra fogadok, hogy Hell otthon alszik el – bökte ki végül Embry. – Kérlek, Hell, a kedvemért bírd ki addig, míg hazaértek!

- Nem ér befolyásolni őt! – tiltakozott egyszerre Paul és Jared.

- Öt dollárt teszek rá, hogy nem alszik el! – mondta Embry.

- Oké, tartom! – vágta rá Paul.

- Én is! – mondta elszántan Jared.

- Most komolyan, erre fogadtok? – kérdeztem álmosan.

- Naná! – felelte a három jómadár egyszerre.

Megforgattam a szemeimet, a fiúk pedig árgus szemmel figyelték, elalszom-e.

- Hedvig drágám, gyere el hozzánk – mosolygott rá melegen Esme.

- Rendben – bólintott a megszólított, és viszonozta a mosolyt.

- Nektek pedig oszolj! – parancsolta Sam.

Mindenki engedelmesen útnak indult, én pedig eltűntem az egyik bokorban, visszaváltoztam, és felöltöztem. Mivel az én ruháim elszakadtak, valaki hozott nekem újakat. Az illatból Alice-re gyanakodtam…

Jake felkacagott, én pedig kíváncsian kibújtam a bokor rejtekéből.

- Mi olyan vicces? – kérdeztem tőle mosolyogva, és megsimogattam a buksiját.

- Jared kéri majd a tájékoztatást, hogy mikor aludtál el – felelte vidáman.

Elnevettem magam, majd ásítottam egyet.

- Várj meg, rögtön jövök - mondta, majd ő is eltűnt a bokorban. Mikor kijött onnan, egy térdig érő farmer volt rajta. – Gyere, menjünk – mosolygott rám.

Visszamosolyogtam, és odamentem hozzá. Legnagyobb meglepetésemre felkapott a karjaiba, és csak ezután indult el. Átkaroltam a lábaimmal a derekát, a karjaimmal átfontam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem.

- Ne aludj még el - kuncogott.

- Próbálkozom, hidd el – mormoltam a vállába.

- Otthon az ágy kényelmesebb, mint én, nem gondolod?

- Nem, nem gondolom – szorítottam magamhoz.

- Jaj, te lány! – kacagott, és viszonozta a szorításom. Egyik karja a derekamat, a másik a hátamat támasztotta.

- Szeretlek – mondtam mosolyogva, és megpusziltam az arcát.

- Én is téged – suttogta, majd megcsókolt.

Már közel jártunk a Black-házhoz, Jake pedig sietősebbre vette a lépteit. Az ajtónál elvette a kezét a hátamról, és kinyitotta az ajtót. Felvitt a szobájába, és letett az ágyra. Betakart, majd bebújt mellém. Odabújtam hozzá, átkaroltam a derekát, ő pedig átölelt. Szinte azonnal elaludtam, és azt hiszem, szerelmem is elaludt.

Sokáig aludhattam, mikor felébredtem, finom illatok lengték be a házat. A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy éhes vagyok. Ám megmozdulni nem tudtam, a fiú karjai ismét vasbilincsként tartottak. Óvatosan megböktem, de nem reagált rá. Szólongatni kezdtem, mire valami olyasmit morgott, hogy „csak még öt percet!”.

- Szívem, nincs öt percem, farkas éhes vagyok! – mondtam halkan, mosolyogva.

Hirtelen Jake gyomra is hangos korgással jelezte, gazdája is éhes.

- Akkor menjünk reggelizni – mosolyodott el Jake.

Leballagtunk a lépcsőn, és megcéloztuk a konyhát, ahol Billyvel kellett szembenéznünk.

- Végre felébredtetek – köszöntött minket.

- Végre? – kérdeztük egyszerre.

- Már három napja alszotok – tájékoztatott minket Billy.

- Akkor ez megmagyarázza, miért vagyunk ennyire éhesek – vakarta meg Jake a tarkóját.

- Egyetek nyugodtan – mutatott a megterített asztalra.

Leültünk az asztalhoz, és enni kezdtünk. Az első falatok után valaki vonyított egyet. Jake megforgatta a szemeit, és kinyitotta a konyhaablakot.

- Legalább azt várjátok meg, hogy befejezzük az evést! – kiáltott ki az erdőben várakozó farkasnak.

Befejeztük az evést, Jake elbúcsúzott tőlem és Billytől is, majd eltűnt az erdőben. Én is elköszöntem Billytől, és átmentem a Cullen-házba. Kíváncsi voltam, van-e valami fejlemény…

- Várjatok, rögtön lesz egy vendégünk! – hallottam Alice csilingelő hangját. Látott volna?

Odaértem a vámpírtanyához, és beléptem az ajtón. A többség lelkesen fogadott, és leültettek maguk mellé, a kanapéra.

- Miről maradtam le? – kérdeztem a vámpírokat.

- Semmiről drágám – mosolygott rám Esme.

- Hedvig épp belekezdett volna élete történetébe – mondta Emmett.

- Az engem is érdekelne – néztem rá a lányra.

- Azt hiszem, jobb, ha a legelején kezdem… Tanya biológiai lánya vagyok – mondta halkan.

- Az hogy lehet? – bukott ki Carlisle-ból a kérdés.

- Még emberként megismert egy vámpírt. Mondhatni szerelem volt első látásra, ami kialakult köztük. Mikor megszülettem, apa átváltoztatta anyát. Boldogok lehettek volna, de valahogy mégsem jött össze nekik.

- Miért nem? – szakította őt félbe Rosalie.

- Had folytassam… és megtudod – felelte Hedvig. – Sajnos anyába nem csak apa volt szerelmes, hanem egy másik vámpír is. Ez a másik vámpír megölte apát. Anya pedig bosszút állt… Ezután is vele és a klánnal maradtam. Ám ahogy nőttem, mindenki elől rejtegettek, szégyellték azt, ami vagyok.

- Miért, mi vagy te pontosan? – kérdezett rá Emmett.

- Nem jöttél még rá? Félvámpír… - mondta Hedvig türelmesen. Mindenkinek kikerekedtek a szemei, ő pedig folytatta. – Anya tudta, hogy sejthetsz valamit – nézett Carlisle-ra. – Azzal is tisztában volt, hogy nem mersz rákérdezni. Később hallottunk az itteni problémákról, és anya elküldött hozzátok, hogy segítsek – fejezte be.

10. fejezet

2010-03-12T10:32:00.000-08:00

10. fejezet

Teljesen megkövültem a hír hallatán. Csak abban az egy dologban voltam biztos, hogy Jake mellettem van; így szorosan átöleltem.

- Nincs semmi baj – mondta halkan.

- De igenis baj van… Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar ideér… de én megyek is. A többi farkasnak is szólnom kell! – döntötte el Alice, és már el is tűnt.

Jake még egy pár percig szorosan ölelt, majd az ölébe kapott, felemelt, és levitt a konyhába. Mindkettőnknek feltűnt, hogy Billy – míg Alice fent volt nálunk – elment.

- Megint horgászni mehetett… - tűnődött Jake.

- De Jake! A mélyhűtő tele van hallal!

- Billy szerint a hal sosem elég – kacagott.

Megterítettünk, majd csendesen megreggeliztünk. A békés, idilli hangulatot egy hangos csattanás törte meg. Az ajtó felé néztünk, és azt láthattuk, ahogy Paul, Jared és Embry egyszerre próbál bejutni az ajtón. Sam mögöttük ingatta a fejét.

Paul megbotlott Embry lábában, és hasra vágódott.

- Ez volt aztán a belépő, srácok! – vigyorgott Jake.

- Jaj, menj már! – tápászkodott fel Paul.

- Jó hírt hoztunk – mondta sejtelmesen Jared.

- Ma vámpírvadászattal… - kezdte Sam.

- … egybekötött… - vágott a szavába Embry.

- Őrjáratunk lesz! – fejezte be boldogan Paul.

- Most azonnal? – kérdezte szenvedő arccal Jake.

- Igen, most! – mondta Sam parancsoló jelleggel.

- Rendben – sóhajtotta Jake, majd rám nézett. A szemében szomorúságot láttam.

- Menj csak – mosolyogtam rá. – Azt hiszem, tudom, mivel ütöm el az időt.

- Biztos? – kérdezte aggódva.

- Persze!

Ő megkönnyebbülten elmosolyodott, magához ölelt, és megcsókolt.

- Vigyázz magadra! – mondta búcsúzóul, mikor ajkaink elváltak.

- Te is! – mosolyogtam rá, mire ő magához szorított.

Elengedett, és csatlakozott a várakozó csapathoz, és már mentek is. Én pedig – hogy addig is eltereljem gondolataimat az aggodalmamról – elmosogattam, majd felhívtam Natet, hogy átmehetnék-e beszélgetni. A lány boldogan igent mondott, és rögtön átinvitált. Ezúttal indulás előtt írtam egy fecnit, hogy hol találnak, és feltettem a hűtőre.

Bepattantam a kocsimba, és elhajtottam. Gyorsan odaértem Nathez, aki – amint kiszálltam az autóból – a nyakamba ugrott.

- Miről beszélgessünk? – kérdezte, mikor már a konyhában ültünk.

- Nekem bármilyen téma megfelel – feleltem vidáman.

- Mit szólsz a szerelmi élethez? – kérdezte tűnődve.

- Rendben, de akkor te kezded! – nevettem.

- Kellett nekem bedobni… de oké, kezdem. Tudom, furán hangzik, de még mindig szeretem Edwardot; de a csók óta Embry felé is táplálok némi gyengédebb érzelmet... – mondta szégyenlősen.

- Miféle csók óta? – kérdeztem kíváncsian. Embry megcsókolta, és nem mondta el?

- Miután eljöttem tőletek a szakításunk után, Embry bukkant fel nálunk. Feljött, beszélgettünk, és megpróbált vigasztalni, mikor eltört a mécses. Megnéztük a naplementét, és akkor történt a csók. Utána bocsánatot kért, és elmondta, úgy érzi, kihasználta a helyzetet. Én fejbevágtam az egyik díszpárnával, amiért meg én kértem bocsánatot. Ezután nem találkoztunk… - fejezete be a beszámolót.

- Úgy tűnik, kissé bátortalan – vontam le a következtetést. Hirtelen egy vonyítás zavarta meg a köztünk beállt, rövid csendet. Jake volt az. – Rögtön jövök! – mondtam, és kiviharzottam.

(Nat)

Meglepődtem barátnőm reakcióján; nem tudtam, miért rohant ki. Először azt hittem, a kocsiját akarja megnézni, hogy biztosan bezárta-e. Ám megláttam a fák közt rohanni. Az ágak közt megláttam egy hatalmas farkast, és Hell pont felé tartott. Kiáltani akartam, de már késő volt. Hell belerohant a farkasba. Ám ekkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam: a lány átölelte a hatalmas állatot, az pedig mancsát a derekára tette. Ebből arra következtettem, hogy nem lehet olyan veszélyes lemennem, így kimentem az ölelkező pároshoz.

- Hell, magyarázatot kérek! – mondtam, mikor már ott álltam a közelükben. A lány úgy fordult felém, mintha áram csapta volna meg.

- Biztos tőlem akarod hallani? – kérdezte halkan.

- Mástól nem tudom – feleltem ugyanolyan halkan.

- Ezt Embry akarta neked elmondani… Szólnál neki? – fordult a vörösesbarna farkas felé. Az bólintott, de nem történt semmi.

- Miért? Tettem fel a leglogikusabbnak tűnő kérdést.

- Majd ő elmondja ezt is – mosolyodott el Hell. Amint ezt kimondta, az egyik bokorból előjött Embry.

- Hiányoztam? – kérdezte vigyorogva.

Hell felnevetett, s mintha a farkas is mosolygott volna.

- Sam azt mondta, nem maradhatok sokáig, nem tud senkit sem nélkülözni – mondta a félmeztelen fiú.

- És ha valaki beugrana? Kérdezte Hell.

- Akkor gondolom maradhatnék – mosolygott Embry. A farkas morgott valamit, mire a lány bólintott.

- Oké Embry, maradhatsz. Majd én megyek helyetted – mondta végül kedvesen.

- Kösz, jövök eggyel! – hálálkodott Embry.

- Ugyan, semmiség – legyintett Hell.

A farkas ismét morogni kezdett – ám ezúttal rövidebb ideig, mint az előbb.

- Rendben, megyek! – mosolygott rá Hell.

Én csak a fejem kapkodtam köztük, de Embry kuncogni kezdett.

- Jake, ne legyél ennyire türelmetlen! – vihogta.

- Az Jake? – kérdeztem bambán, mire a jelenlévők bólintottak.

Embry a ház felé kezdett húzni, én pedig hagytam neki. Hirtelen szakadó hangokat hallottam, és hátrakaptam a fejem. Ahol eddig a barátnőm állt, ott most egy hatalmas gepárd vagy leopárd állt, alatta pedig egy csomó anyagdarab hevert. Megdöbbenve néztem, amint a nagymacska hozzádörgölőzik a farkashoz, majd egymás mellett sétálva ellepi őket az erdő sötétje.

A mellettem álló srác mosolygott, és ezzel a mosollyal az arcán húzott be a házba. Leültem a kanapéra, ő pedig követte a példámat. Az előbbi mosolynak nyoma sem volt; helyét az aggodalom és talán a félelem vette át.

- Tudod, ezt később akartam elmondani… - kezdte félénken. – Azt hiszem, Hell említette, hogy nekünk, quileute-fiúknak van egy titkunk. Persze, nem mindenkinek, ez vérvonal függő. Vérfarkasok vagyunk – bökte ki végül.

- Olyan teliholdkor átváltozó, állandóan vérengzésre vágyó vérfarkas? – hőköltem hátra.

- Nem, dehogy – próbált nyugtatni. – A filmekben a rendezők nem tudják jól. Mi akkor változunk át, amikor csak akarunk; és senkit sem akarunk bántani. Védelmezőknek hívjuk magunkat. Megvédjük az embereket.

- De mitől, vagy kitől? – kérdeztem félénken.

- A gonosz vámpíroktól – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb.

- És mi a helyzet Cullenékkel?

- Volt egy szerződésünk. Felbontottuk – mondta, mikor szólásra nyitottam a szám. – Pontosabban fegyverszünetet kötöttünk. A szükség törvényt bont.

Bólintottam, és próbáltam megemészteni a hallottakat. Eközben szöget vert valami a fejemben, amire rá is kérdeztem.

- Miért mondta Hell, hogy ezt te akartad elmondani?

- Hát… - kezdte, és bele is vörösödött. – Azt hiszem, beléd vésődtem.

- Ez mit jelent? – kérdeztem kíváncsian. Félelmem elmúlt, és csak a kíváncsiság maradt a helyén.

- Ez is legenda, mint a farkassá válás. Ez arról szól, hogy minden farkasnak megvan a maga lenyomata, a lelki társa. Olyasmi, mint az első látásra szerelem, csak mélyebb.

Még magyarázott egy-két dolgot, de azt nem fogtam fel teljesen. Csak annyi maradt meg, hogy szép lassan elsötétül minden, de mielőtt eldőlnék, forró karok fonódtak körém.

Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen, de mikor kinyitottam a szemeimet, egy aggódó Embryvel találtam szembe magam.

- Mi történt? – kérdeztem, miközben próbáltam felidézni a sötétség előtti perceket.

- Elájultál –felelte. – Nagyon megijesztettél – tette még hozzá, s mintha még mindig ott ült volna a szemében a riadalom.

(Heyley)

Ahogy elnyeltek minket a fák, rohanni kezdtünk, és gyorsan beértük a többieket.

- Szagot fogtam! – csaholta boldogan Jared.

- Mire vársz még? Nyomás utána! – adta ki a parancsot Sam.

- Ez egyre erősebb. Jobb, ha jöttök! – szólalt meg kicsit később a fiú.

- Rendben, várj meg minket ott, ahol vagy! – határozott Sam.

Jaredet egy raktárszerű épületnél találtuk meg, ahol valóban erős, ismeretlen szag terjengett. Bementünk az épületbe, ahol a vámpírt is hamar megtaláltuk. Egy férfi vérét itta, és a környezetét áthatotta a vér szaga.

- Vér! – hallottam egy hangot. Olyan volt, mintha tőlem származott volna, de ebben kételkedtem. Mindenesetre elzártam a gondolataimat a falka előtt.

Jake aggódva rám nézett, a többi farkas pedig idegesen kapkodta köztem és a vámpír közt a fejét.

- Gyerünk, támadd meg! Mire vársz? – kérdezte ugyanaz a hang. Tettem egy lépést előre, majd egyet vissza. Nem akartam bántani azt a szerencsétlent.

A vámpír eközben észrevett minket, így a farkasok végeztek vele. A falon volt egy fáklya, amivel máglyát gyújtottak…

Jake odalépett elém, én pedig a bundájába nyomtam a fejem. Szégyelltem magam.

A vérszag elült, én pedig ismét önmagam voltam.

- Mi történt? – furakodott Jake a fejembe.

- Nagyon magam sem tudom. A vértől valahogy megkergültem – feleltem csendesen.

- Azt hiszem, felébredt a benned szunnyadó vámpír – mondta Sam.

Ránéztem szerelmemre, akinek szemeiben önhibáztatást láttam.

- Nem lett volna szabad megengednem, hogy velem gyere – mondta szomorúan.

- Nem a te hibád. Így is, úgy is eljöttem volna – próbáltam vigasztalni.

Jake eltávolodott tőlem, és az erdő felé kezdett futni.

- Ne haragudjatok, de ezt egyedül szeretném megemészteni! – mondta nekünk.

Utána akartam menni, de megértettem, hogy ez most sok neki.

- Jake, majd gyere haza! – mondta Sam, és mi is távoztunk a helyszínről.

Én szomorkásan ballagtam vissza Nathez. Már sötétedett, mikor odaértem. Embry elköszönt Nattől, a lány pedig hozott egy pár ruhadarabot a számomra, hogy visszaváltozhassak.

- Hell, mi ez az egész? – kérdezte Nat, mikor már a házuk felé tartottunk. – Föld hívja Heyley-t! – lengette meg az orrom előtt a kezét.

- Mi? Tessék? – kérdeztem összezavarodva.

- Azt kérdeztem, mi van veled? Úgy értem, miért nem farkassá változol?

- Ne haragudj, nem figyeltem. Jake-en jár az eszem… és a válasz a kérdésedre: nem tudom – feleltem a távolba meredve.

- Te mindvégig tudtál erről a vérfarkasosdiról?

- Akkor tudtam meg, mielőtt járni kezdtem Jake-kel.

- Miért nem mondtad el?

- Nem tehettem. A titok nem kerülhet napvilágra.

- Ez nekem sok! Neked meg mi bajod? Nem is figyelsz rám!

- Figyelek, csak… nagyon aggódom Jake-ért.

- Miért? – kérdezte értetlenül.

- Hosszú lenne elmesélni – sóhajtottam.

- Ráérünk. Anyának azt mondom, hogy itt alszol, így el tudod mondani.

- Jól érzem, hogy addig nem engedsz el, míg meg nem tudod?

- Igen – mosolyodott el.

Bementünk a házba, köszöntünk az anyukájának, majd felmentünk a szobába. Mindketten leültünk az ágyra, és Nat ismét faggatni kezdett.

- Na ki vele, mi történt?

- Elmentünk vámpírra vadászni. Egy raktárnál találtuk meg, és épp ivott. Én pedig teljesen bekattantam a vérszagtól. Még Jake-et is majdnem megtámadtam… és a vámpír ébredéséért Jake hibásnak érzi magát. Pedig egyáltalán nem tehet róla – mondtam csendesen.

- Még mindig nem értem. Miért aggódsz érte?

- Elment, hogy feldolgozhassa.

- Menj utána!

- Megkért, hogy ne menjünk…

- De akkor is! Legfeljebb várj egy-két napot; de akkor is utána kell menned. Hisz a szerelmed! Nem hagyhatod, hogy egyedül kószáljon az erdőben! Magától, ki tudja, mikor jönne vissza!

Mikor kimondta, egészen megszeppentem az indulatosságától. De igaza volt…

- Oké, két nap múlva megkeresem! – mondtam határozottan.

- Ez a beszéd! – mosolygott rám Nat.

Mivel egész későre járt, ott aludtam nála. Másnap hazamentem, és elmondtam Billynek, hogy megkeresem Jake-et.

- Nem tudom, merre lehet; így hiába szeretnék, nem tudok tanácsot adni – mondta kissé szomorkásan.

- Nem baj, meg fogom találni – mosolyogtam. – ha nem haragszol, elszaladok Alice-hez. Meg kell tudtom, milyen idő lesz… - kuncogtam.

- Rendben, menj csak – bólintott rá, én pedig kocsiba ültem, és elhajtottam.

Nagyon hamar odaértem a Cullen házhoz, ahol az egész család kijött elém.

- Tudtam, hogy jössz – köszöntött Alice.

- Akkor azt is tudod, miért jöttem? Ehhez kellett összetrombitálnod a családod? – kérdeztem értetlenül.

- Nem, nem ezért – mondta Edward. – Le akarunk beszélni…

- Nem tudtok! – feleltem határozottan, Edward szavába vágva.

- Miért ne tudnánk? – kérdezte Rose. – Legalább nem látnánk többet azt a büdös kutyát!

- Rose! – sziszegtem.

- Hagyd rá Rosalie, nem lehet lebeszélni. Érzem – mondta Jasper.

- Akkor végre megkaphatnám az időjárás-jelentésem? Nem szeretnék zavarni, és pakolnom is kell – tettem türelmetlenül csípőre a kezem.

- Hideg lesz, és egy kis eső is lesz – mondta végül Alice.

- Rendben – bólintottam. Beindítottam a motort.

- Miért akarod megkeresni? – tette fel a kérdést Emmett.

- Szeretem – feleltem egyszerűen, mire Esme elmosolyodott.

- Rendben drágám, akkor menj, és keresd meg – mondta végül.

- Úgy lesz! Nem hagyom kóborolni az én farkasomat – mosolyogtam rá Esmére.

- Vigyázz magadra! – mondta Carlisle, én pedig elhajtottam.

Otthon Billy csak nézte, ahogy fel-alá rohangálok, és egy hátizsákba pakolok.

- Minek ennyi cucc? – kérdezte meglepetten.

- Alice azt mondta, hideg és esős idő lesz. Meg ha egy ideig átváltozva teszem meg az utat, akkor kell a váltás ruha – magyaráztam.

- Így már értem – mosolyodott el.

Miután a ruhákat összeszedtem, elkezdtem szendvicseket készíteni.

- Azt mindet elviszed? – kérdezte Billy a sok szendvics láttán.

- Igen. Nem tudom, Jake milyen messze ment; és szerintem éhes is lesz.

- Szép tőled, hogy rá is gondolsz.

- Ez csak természetes – mosolyogtam.

Elég hamar elkészültem a pakolással… talán túl hamar. Nem tudtam ezután magammal mit kezdeni, állandóan az járt a fejemben, hogy menni kellene. Végül késő délután Billy megunhatta a látványomat, mert elküldött.

- Jaj, Hell! Rossz nézni, hogy így fel-alá járkálsz! Tudom, hogy már menni szeretnél, hát menj – bíztatott.

- Rendben, köszönöm – hálálkodtam, majd a vállamra kaptam a táskát.

- Nincs mit! Szia Hell! – köszönt el tőlem.

- Szia Billy! – köszöntem el, és kiléptem a házból.

Az erdőben próbáltam követni Jake nyomait, ami nehéz feladatnak bizonyult. Az elmúlt napok esőzései elmosták a szagokat, csak nagyon gyengén érzékeltem őket.

A raktárt vettem kiindulási pontnak, onnan kezdtem futni. Reméltem, hogy hamar megtalálom szerelmemet, de tévedtem. Egész éjjel kutattam, de semmit sem találtam, ami a közelebb vitt volna hozzá.

Napkeltekor megálltam pihenni, és ettem is.

- Ideje átváltozni… - motyogtam magam elé, majd kibújtam a ruháimból, és elraktam őket.

Átváltoztam, és a fogaim közé vettem a táska szíját, majd rohanni kezdtem. Így sokkal gyorsabb voltam, mint emberként; de a gepárd-természetnek köszönhetően viszonylag gyorsan ki is fáradtam. Ilyenkor pihennem kellett, de után folytattam az utat. Ez vagy két napig így ment, majd visszaváltoztam, és emberként sétáltam. Gyönyörködtem az erdőben, a madarak dalában… ám a madárkák idővel elhallgattak, s mintha az erdő is sötétebb lett volna.

- Jake, merre vagy?! – kiabáltam bele a csendbe. Hívhattam volna Scooby-Doo-t is, de nekem nem rá volt szükségem, hanem Jacob Blackre.

Sajnos semmiféle válasz nem érkezett, így még kiáltoztam egy jó ideig. Már épp kezdtem feladni, mikor valamiben felbuktam. Az a valami morogni kezdett, én pedig hátrakaptam a fejem.

- Jake! – örültem meg a morgó farkasnak.

A farkas felállt, és morogva, vicsorogva közelebb lépett. Nem mozdultam, hirtelen nem tudtam, mit tegyek.

- Ne csináld ezt! – kértem kissé rémültem, és hátrébb léptem.

A farkas hangosan felmordult, és tett pár lépést. Már ott állt előttem, könnyedén belém haraphatott volna.

- Jake, hagyd ezt abba!

A farkas hirtelen megdermedt, majd szűköléshez hasonló hangot hallatott. Szomorúan rám nézett, majd távolabb ment, és aranyosan összegömbölyödött. Odaballagtam hozzá, és leültem mellé.

- Ne haragudj – mormogta halkan, és az ölembe tette hatalmas fejét.

- Semmi baj – mosolyogtam rá.

- De igenis baj van! Minden az én hibám! Az előbb majdnem rád támadtam, előtte pedig miattam lettél vámpír! – dörzsölte hozzám a fejét.

- Jaj, Jake! Nem tehetsz róla, hogy meg akartál támadni… és igen, vámpír is lettem, de nem öltem embert, és ezt neked köszönhetem – simogattam meg a fejét.

- De én vittelek oda! Ha nem teszem…

- Akkor egyedül mentem volna – vágtam a szavába. – De ezt már egyszer megbeszéltük.

Jake nem szólt semmit, behunyta a szemeit, és felsóhajtott. Ismét hozzám dörgölőzött, én pedig rádőltem a vállára. Nagyon fáradt voltam, így a puha és meleg bundájában hamar elaludtam.

(Jake)

Amint elbújt a bundámban, éreztem, mekkora hülyeséget csináltam. Egyedül hagytam, holott nem kellett volna. Hisz az életét kockáztattam, tudnom kellett volna, hogy a kérésem ellenére is utánam jön, és keresni kezd.

Hell hamar álomba szenderült, és én csak néztem egy darabig. Olyan békés és aranyos volt…

- Mit is képzeltem? Hogy hagyhattam magára őt? Hiszen Ő jelenti számomra a világot…Mekkora hülye voltam! Ráadásul majdnem megöltem! Jobban kell vigyáznom rá…

- Szeretlek – motyogta Hell álmában.

- Én is téged. Ígérem, ezután sokkal jobban fogok vigyázni rád… - suttogtam, de tisztában voltam vele, hogy nem hallja már.

Ezután jobban szemügyre vettem a tájat… elég messzire eljöhettem, mert egyetlen fa sem volt ismerős a számomra. Hallgattam a csendet, és az alvó lány halk szuszogását. Hamarosan már én is aludtam.

Álmomban találkoztam Hellel. Félt tőlem, én pedig nem találtam önmagamat. Farkasként álltam előtte, és valami állandóan azt sugallta, hogy öljem meg őt. Hiába ellenkeztem, ez az érzés sokkal erősebb volt, mint én. Megtámadtam azt, aki nekem mindennél fontosabb… rövid küzdelem volt, pillanatok alatt átharaptam a torkát, vére pedig elöntötte a számat, összekente a bundámat.

Zihálva ébredtem, Hellnek pedig hűlt helye volt. Körbenéztem, hátha valahol meglátom, de nem volt sehol. Megijedtem. Attól féltem, az álom valóra vált, és tényleg végeztem vele. Idegesen járkáltam körbe-körbe, de semmi erre utaló nyomot nem találtam.

- De akkor mégis, hol lehet?

Hirtelen halk énekszó ütötte meg a fülemet. Nem is akárki énekelt, hanem Hell. Nagyon szép hangja volt, egész nap el tudtam volna hallgatni, de meg akartam találni.

- Érzed már, a szív szavát! A béke égig száll… Egy perc elég, ma minden összeáll, és egymásra talál! Érzed már, a szív szavát! A közeledben jár… A nagy Ő az éjjen oson át, és előtted áll…

Ahogy haladtam előre, a dal egyre hangosabban szólt. Mikor kiléptem a fák és a bokrok közül, megláttam Hellt, aki épp egy tavacskában fürdött. Háttal volt nekem, így nem láthatott meg, de valószínűleg meghallott.

A víz a csípőjéig ért, nedves haja pedig rátapadt a hátára. Kedvem lett volna odamenni hozzá, visszaváltozni, átölelni őt… Hirtelen azon kaptam magam, hogy már térdig a vízben állok, és kezdek visszaváltozni. Odamentem hozzá, és átöleltem a derekát. Ő meglepetten fordult hátra, de utána odabújt hozzám. Teljesen elvörösödött, eléggé zavarba hozta, hogy így látom őt. Az álla alá nyúltam, és kissé megemeltem az arcát. Rákényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen, és megcsókoltam. Közben éreztem, hogy átfonja karjaival a nyakamat…

Miután ajkaink elváltak, ő visszatette a fejét a mellkasomra. Még mindig vörös volt.

- Nincs miért zavarban lenned, gyönyörű vagy – suttogtam.

- Köszönöm – mormolta a mellkasomba, és ha lehet, még vörösebb lett.

Magamhoz szorítottam, éreztem minden porcikáját. Ám ennyi nem volt elég, még többet akartam. Felsóhajtott, majd lábujjhegyre állva megcsókolt; ezzel tudatta velem, hogy ugyanezt érzi. Nem tudtam többé parancsolni magamnak, engedtem a vágyaimnak. Felemeltem Hellt, és ahogy beljebb sétáltam vele, ő finoman a karjaimba dőlt. A fejemben őrjítően kavargott minden, miközben újra és újra megcsókoltam, ő pedig egyre szorosabban ölelt magához. A víz lágyan hullámzott körülöttünk, miközben mindkét test megkapta, amire vágyott. Miután mindketten kielégültünk, kisétáltunk a partra. Ledőltünk a fűbe, és Hell ismét odabújt hozzám. Egy darabig csendben feküdtünk, talán el is bóbiskoltunk. Idővel Hell picit dideregni kezdett, én pedig felkeltem, és magammal húztam őt.

- Vegyél fel valamit – tanácsoltam, bár szívesen gyönyörködtem volna még benne.

Míg ő a hátizsákjában kutatott vastagabb ruhadarabok után, átváltoztam. Tudtam, ha így odabújik hozzám, kevésbé fog fázni.

- Ezt azért ne nagyon reklámozd a fiúknak – sétált elém.

Mosolyogva megráztam a fejem, majd lefeküdte. Kedvesem a vállamnak döntötte a hátát, én pedig ismét az ölébe hajtottam a fejem. Hatalmas mosollyal az arcán simogatni kezdett, mire elégedetten felsóhajtottam.

- Énekelsz nekem? – kérdeztem reménykedve. Felkacagott, majd halkan megszólalt ugyanaz a dal, amit nemrég énekelt, és én behunyt szemekkel hallgattam őt.

Éreztem, hogy belesüpped a bundámba, talán még mindig fázott egy kicsit.

- Gyere, induljunk haza – morogtam halkan, és óvatosan felkeltem mellőle.

- Rendben, menjünk – pattant fel ő is.

Felkaptam a hátamra, mire ő felnevetett. Egy ideig csendben sétáltam, ő pedig a gondolataiba mélyedt.

- Tudod, mi a vicces? – kérdezte hirtelen.

- Mi? – kérdeztem kíváncsian.

- Van egy anime film, a Mononke Hime. Abban a lány egy nála sokkal nagyobb farkas hátán utazik… - kuncogott.

- Akkor most te vagy a főszereplő! – nevettem, mire ő előredőlt, és megpuszilta a homlokomat, majd egy röpke pillanatra átölelte a nyakamat. – Majd szólj, mikor álljak meg – mosolyogtam rá.

- Rendben! Kérdezhetek valamit? – kérdezte félénken.

- Persze, bármit! – vágtam rá.

- Szerinted apa mikor kerül elő?

- Nem tudom, de ha előkerülnek a fiúk, megkérdezem tőlük.

- Köszönöm – mondta hálásan.

- Nincs mit.

Ezután ismét beállt a csend; én pedig éreztem a hátamon ülő lány aggodalmát.

Este megálltam egy nagy fa alatt, és lefeküdtem. Szerelmem lecsúszott a hátamról, és odabújt hozzám.

- Ne félj, nem lesz semmi baj – bíztattam.

- Remélem igazad lesz – motyogta álmosan.

- Sziasztok fiúk! – köszöntöttem a várva-várt csapatot.

- Szia Jake! – köszöntek egyszerre.

- Van valami hír? – kérdeztem kíváncsian.

- Van hát! – rikkantotta Embry.

- Hell apja úgy két nap múlva itt lesz – magyarázta Sam. – És ti merre vagytok?

- Egy erdő közepén, még mindig; de hamarosan otthon leszünk.

- Oké Jake, várunk! Addig is vigyázz a lányra! – mondta Sam.

- Ez csak természetes – válaszoltam vidáman. Közben Hell elaludt, a feje pedig az egyik mancsomon pihent. Az övé mellé tettem az enyémet, és félig-meddig elaludtam. Közben még hallottam a fiúkat…

Reggel hamarabb ébredtem, mint Hell. Finoman megböktem a karját az orrommal, mire szorosabban bújt hozzám.

- Kicsi lány, ideje felkelni – suttogtam.

- Nem aludhatnék még egy keveset? – kérdezte álmosan.

- Sajnálom kicsim, de nem. De ígérem, ha hazaértünk, annyit alszol, amennyit csak akarsz.

- Vigyázz, mert szavadon foglak majd! – mosolygott, és maga mellé húzta a táskát. – Kérsz? – nyújtott felém egy nagy szendvicset. Mohón kikaptam a kezéből, és szinte egészben nyeltem le.

- Köszönöm – néztem rá hálásan, és ismét felkaptam őt a hátamra, a táskával együtt.

Ezúttal már nem sétáltam, hanem rohantam. Közben elmondtam neki, mit tudtam meg…

- Jake… nem lehetne, hogy… talán sokáig tartson, míg hazaérünk?

- Nem tudom, szerintem nem lehetséges – feleltem neki szomorkásan. Tudtam, nem akar az apjával találkozni.

- La Pushba úgysem jöhet be – sóhajtotta.

- Igaz, rá nem vonatkozik a szerződés, sem annak a felbontása – mondtam, közben lelassítottam. Éreztem a közelben egy forrást…

Kedvesem megint a nyakamba dőlt, és átölelt.

- Pancsolunk egyet? – kérdezte halkan, de a hangjában ott bujkált a játékosság.

- Persze kincsem – mosolyogtam.

Hamarosan az aprócska folyó partján álltunk, Hell pedig térdig belegázolt.

- Jake, gyere! – nyújtotta felém hívogatóan a karját.

Nem tudtam magam türtőztetni; pár lépés után már előtte álltam. Rám mosolygott, és lefröcskölt.

- Ezt még megbánod! – nevettem fel, és legyintettem egyet a farkammal, ezzel egy adag vizet löktem a nyakába.

- Ez nem ér! Te nagyobb vagy! – kacagta szerelmem, de ismét lefröcskölt.

Sokáig játszottunk a vízzel, szegény Hell pedig csurom vizes lett. Odabújt hozzám, hogy egy kicsit felmelegedjen.

- Öltözz át, nehogy megfázz – morogtam halkan, de a mancsommal átkaroltam a derekát, és még jobban magamhoz húztam.

Kis idő elteltével elhúzódott tőlem, és gyorsan száraz ruhákba bújt; majd ismét útnak indultunk. Ezúttal Hell mellettem jött, így lassabban haladtunk – amit igazán egyikünk sem bánt.

- Baj van – szólaltam meg idővel.

- Karl – sziszegte, majd felmordult. Ez a morgás azonban elég mélyről jött, nem emberi volt.

- Nyugodj meg… - próbáltam csillapítani a dühét; közben felkaptam a hátamra, majd futni kezdtem. Próbáltam elkerülni a bajt…

Már kezdtem azt remélni, hogy elkerültük a gyűlölt személyt, de hirtelen bevágott elénk. Rávicsorogtam.

- Karl, menj az útból! – mondta Hell.

- Miért tenném?

- Mert dolgunk van! – mordultam oda, habár ő nem érthette.

- Mert dolgunk van! – ismételte meg Hell.

- Ugyan, mi lenne az?

- Ahhoz neked semmi közöd! – morogtuk egyszerre.

Nem volt sok kedvem ezzel a tökkelütöttel veszekedni, de nem akart elállni az útból. Megfeszítettem az izmaimat.

- Átugrom! – jutott eszembe. Hell megkapaszkodott a bundámban.

Tettem pár lépést hátra, innen vettem lendületet az ugráshoz. Karl döbbenten nézett rám, talán fel sem fogta, mit is teszek… sikerült átugranom őt, és futottam tovább.

- Jake! Gyere az erdei kis tisztáshoz! A vendégünk már itt van. Hozd Hellt is! – parancsolta Sam, én pedig nem tehettem mást, engedelmeskedtem. A tisztásig elmondtam Hellnek, hogy itt az apja, de még nem tud rólunk.

- Cullenékkel tárgyal? – kérdezte halkan.

- Igen. Carlisle próbál időt nyerni, de látni akar téged. Azt azonban nem árulta eddig el, miért… - feleltem gondterhelten.

Hamar elértük a megadott helyet… Hell még a fák közt leszállt a hátamról, én pedig megbújtam a bokrok közt, a többiek mellett.

- Mit keresel itt? – kérdezte Hell dühösen.

9. fejezet

2010-03-12T10:28:00.000-08:00

9. fejezet

A hónapok szinte szaladtak. Egyik nap Nat telefonált, a hangjából ítélve teljesen kétségbe volt esve.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Figyelj, átmehetnék hozzátok? Ez nem igazán telefontéma… – mondta elcsukló hangon.

- Persze, gyere! – vágtam rá.

Letette a telefont, ebből tudtam, hogy most indul. Hamarosan egy kisírt szemű, szomorú Nat állt előttünk.

- Mi a baj? – kérdeztem újból, miközben ő leült mellénk.

- Edward… - kezdett bele. Úgy gondoltam, jobb nem félbeszakítani, így vártam a folytatást. – Jött egy új lány a suliba, és… Edward… az ő vérének az illatától is megbolondul… és… azt mondta, felőrlődik a két illat közt… szünetet kért… - sírta el magát.

Jake-kel próbáltuk vigasztalni, de sehogy sem sikerült. Végül – miközben azt terveztem, hogyan tekerem ki Edward Cullen nyakát – megnyugodott. Egy jó darabig beszélgettünk, majd Natet felhívta az anyukája, hogy menjen haza.

- Holnap, suli után átjöhetnék? – kérdezte reménykedve. A válasz csupán egy-egy bólintás volt részünkről, de beérte vele. – Hány órátok van? Nekem hét… - húzta el a száját.

- Nekünk is – feleltük egyszerre.

Megbeszéltük, hogy amint kicsengettek az utolsó órájáról, indul is La Pushba. Elköszönt tőlünk, és hazaindult. Még elég zaklatott volt, de nem akarta, hogy egyikünk elkísérje. A fák közt láttam egy sötét árnyat, amint a kocsi után veti magát. Nem tudtam, melyik farkas a kísérője, de kissé megnyugodtam.

- Úgy tűnik, Embry aktivizálódott – mondta Jake derülten, mikor meglátta, mit néztem.

- Az Embry volt? – kérdeztem meglepetten.

- Igen. Elvileg elhozta volna a motorját, hogy megnézzek rajta valamit, de… úgy tűnik, fontosabb dolga akadt.

Végre elmosolyodtam. A tudat, hogy Embry vigyáz Natre, megnyugtatott.

- Gyere, keressük meg azt a motort! – nyújtotta a kezét, immár az ajtóban állva.

- Rendben, menjünk! – mentem oda hozzá, és fogtam meg a kezét.

Egy darabig kerestük Embry motorját, míg végül az egyik bozótosban leltünk rá egy halom ruhacafat társaságában. Jake betolta a motort a műhelybe, én pedig összeszedtem a maradványokat, és a kukába dobtam. Bementem a műhelybe, ahol Jake már nagyban vizsgálta a motort.

- Egy kerékcsere tuti ráfér – dünnyögte, mikor hátulról átöleltem.

- Szerintem nincs sok baja – vettem szemügyre a járművet.

- Majd kiderül, ha szétkapom. Addig, ha gondolod, ülj be a Rabbitba.

- Oké, de ha kell, tudok segíteni is – mosolyogtam rá.

- Tudom – viszonozta a mosolyt.

Elengedtem, és beültem a félkész kocsiba. Néztem, amint a motort bütyköli, és közben beszélgettünk – főleg Natről. Jake szétszedte, majd gyorsan összerakta a motort. Épp elkészült, mikor Embry – már emberként – bejött.

- Haver, legközelebb ne egy bokor kellős közepén hagyd a mocit! – heccelte Jake.

- Oké! Csak úgy éreztem, muszáj Nat után mennem – próbált mentegetőzni Embry.

- Semmi gond. Ő hogy van? – érdeklődött szerelmem.

- Elég rosszul. Nem igazán mutatja ki, de belül nagyon szenved. Akkor aludt el, amikor eljöttem. A hangok alapján azt mondanám, álomba sírta magát – felelte Embry.

- Szegény! – motyogtam közbe.

Beszélgettünk még egy keveset, de Embry sietett vissza Natékhez.

(Embry)

Amint kiléptem Jake műhelynek nevezett fészeréből, farkassá változtam, és rohantam vissza Nathez. A házuk melletti erdőrész tökéletes takarást biztosított számomra, így egészen közel lehettem a lány szobájának ablakához. Lefeküdtem a fűbe, és füleltem. Még mindig aludt, hallottam egyenletes szuszogását.

- Tehát nem késtem le semmit… ez jó! - gondoltam.

Hirtelen halk motyogás ütötte meg a fülemet.

- Edward… még mindig szeretlek… - hallottam Nat hangját.

- Talán felébredt? Kétlem. Nem változott semmi, egyetlen mozgásra utaló hangot sem hallottam. Álmában motyogna? Meglehet. Olyan rossz őt ilyennek látni. De mégis, mit tehetnék? Változzak vissza, kapjam fel a nadrágom, ugorjak fel az emeletre, és mondjam meg neki, hogy én itt vagyok vele? Megrémülne tőlem? Több mint valószínű. Hell nem mondta el neki, hogy mi farkasok vagyunk. - amint eszembe jutott Hell, elmosolyodtam. - Jake igazán boldog vele, habár amikor jön járőrözni, tele van a feje mindenfélével a lenyomatával kapcsolatban. Ami elég zavaró. Mondjuk, szép lassan kiürül a feje, és teljesen a feladatra koncentrál. De ő legalább boldog. Kicsit irigylem is érte… Szeretnék egyszer én is ilyen boldog lenni valakivel. Talán épp Nat lesz az a valaki? Én örülnék, de ebbe neki is van beleszólása. – ismét füleltem egy keveset. Csak a matrac rugóinak panaszos nyikorgását hallottam, mikor Nat vélhetőleg a másik oldalára fordult. A mancsaimra tettem a fejem, és vártam. – Vajon a vámpír mellett labdába rúgok? Nem tudom, de állítólag a remény hal meg utoljára. Így reménykedem.

- Ne menj el! – hallottam ismét Natet.

- Nem megyek, ne félj! Itt maradok, amíg csak lehet.

Hirtelen mozgást hallottam. Az ágy rugói megnyikordultak, majd a padlódeszkák alig hallhatóan recsegni kezdtek. Később egy csapot hallottam zubogni. Valami pedig vízzel telt meg.

- Basszus, hogy nézek ki… - dünnyögött Nat.

Elzárta a csapot, és – gondolom - beült a kádba. Egy darabig csend volt, majd a víz lezúdult a lefolyón. Ismét csend – ezúttal rövidebb ideig –, majd az ágy rugói ismét megnyikordultak. Ám nem sokáig maradt csend, a matrac rugói ismét nyikorogni kezdtek, a padlódeszkák pedig recsegni. Még épp időben húzódtam beljebb, mert Nat kinyitotta az ablakát. Ő már csak a levelek mozgását láthatta, de minden bizonnyal a szívbajt hoztam rá – hallottam, hogy ijedten kapkodja a levegőt. Visszaváltoztam, belebújtam a nadrágomba, és előléptem a bokrok közül. Nat hirtelen azt sem tudta, hova tegye meglepő érkezésemet – legalábbis az arcáról ezt tudtam leolvasni.

- Felmehetek? – kiáltottam fel neki. Tudtam, hogy a szülei nincsenek otthon, így nem aggódtam túlságosan.

- Hát te ki vagy? – kérdezte Nat meglepetten.

- Eléggé ki vagyok – nevettem rá. Teljesen elfelejtettem, hogy ő nem ismer. – A nevem Embry Call. Jake egyik haverja vagyok. Szerinte örülnél egy kis társaságnak…

- Kedves tőle, hogy gondolt rám… de nem tudom igazán, most minek örülnék… - húzta el a száját. – De azért gyere be!

Eltűnt az ablakból, én azonban gyorsabb voltam. Az egyik fa majdnem az ablaka alatt nőtt, így annak segítségével könnyedén felugrottam a lányhoz.

- Ezt hogyan csináltad? – kérdezte kerek szemekkel. A keze még mindig a kilincsen volt.

- Jó kondiban vagyok, ez gyerekjáték volt – vigyorodtam el. Ő is elmosolyodott, és visszahúzta a kezét a kilincsről.

Nat visszaült az ágyra, én pedig mellé ültem. Próbáltam felvidítani, de nem ment, így felhagytam ezzel. A lány a berendezési tárgyakon ugrált a tekintetével, az egyiknél megállt, és ismét zokogni kezdett. Nem tudtam, mit is tehetnék. Próbáltam megnyugtatni, de nem értem el sokat. Kicsit csitult ugyan a benne dúló vihar, de nem múlt el. Váratlanul a vállamra dőlt, én pedig átkaroltam, és dörzsölgetni kezdtem a vállát. Éreztem, amint a könnycseppek legördülnek a vállamon.

Nem tudom, meddig ülhettünk így, de Nat idővel megnyugodott, és megtörölte vörös szemeit.

- Ne haragudj! – kérte rekedtes hangon.

- Ugyan, semmi baj – mosolyodtam el.

- Honnan ismered Jake-et? – kérdezte mosolyt erőltetve az arcára.

- Elég régóta ismerem, a legjobb barátom. Amikor van egy kis szabad ideje Hell mellett, akkor szoktunk szórakozni – magyaráztam.

Sokáig beszélgettünk, szinte repült az idő. Csak akkor eszméltünk fel mindketten, mikor a nap kezdett letűnni az égboltról. Nat kiült az ablakpárkányra, én pedig odaálltam mellé. Gyönyörű volt, ahogy a narancsos napsugarak az arcára vetültek…

- Csodaszép vagy… - mondtam halkan. – Jól áll neked a naplemente.

- Köszönöm – pirult el. Így még szebb volt…

Rám nézett, és talán még inkább elpirult. Én egyre csak a szemeibe néztem, amik egyre közeledtek felém. Végül ajkaim elérték az övéit… nem tiltakozott, így kissé felbátorodtam. Ám mikor eltávolodtam tőle, legszívesebben felrúgtam volna magam a Holdra.

- Kérlek, ne haragudj! – kértem bűnbánóan. Hiszen vigasztalni akartam, nem pedig felszedni…

Ő csak zavartan az alattunk lévő mélységet nézte. Nem tudtam, most meg kellene szólalnom, és mondani még valamit, vagy inkább csendben maradni?

Azonban ő cselekedett előbb: megragadta az egyik széken heverő párnát, és fejbevágott vele. Igaz, én meg sem éreztem…

- Te se haragudj az előbbiért! – mondta végül. – Csak… úgy érzem… ez a csók… megcsalás volt. Hisz… nem olyan rég kért Edward szünetet… - magyarázta ismét a sírás határán állva.

- Akkor szent a béke? – kérdeztem egy mosoly kíséretében.

- Igen, szent a béke – mosolyodott el, de közben elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.

Lassan teljesen besötétedett, nekem pedig mennem kellett. Legalábbis ezt adtam be Natnek. Fájt, hogy nem mondhattam el egyből neki, mi a helyzet, de nem szeghettem meg a parancsot. Még nem voltam biztos benne, hogy a lány lenne az én lenyomatom. A bevésődött tagok emlékeiből tudtam már, milyen is lehet az a fajta érzés, ez pedig eléggé hasonlított rá.

Miután kiléptem az ajtón, még mentem pár métert, hogy biztosra menjek: bement a házba. Csak azután fordultam vissza, és mentem be az erdőbe átváltozni. Amint farkas lettem, meghallottam a többiek gondolatait.

- Hello Embry! – köszöntöttek egyszerre.

- Sziasztok srácok! – viszonoztam a köszönést.

- Hogy van Nat? – érdeklődött Jake. A többiek azonnal elhallgattak, nyilvánvalóan őket is érdekelte. Pedig Sam és Paul egy téma feltehető közepén tartott.

- Hát haver, elég vacakul. Úgy néz ki, mint a mosott rongy… - mondtam, azzal megmutattam nekik az emlékeimet. Ám azok túlságosan meglódultak, és a csókot is megmutattam. El is vörösödtem a bundám alatt…

- Úgy látom, nem tétlenkedtél – mondta Sam dorgálóan.

- Hát nem… Pedig nem így terveztem. Nem akartam lerohanni, mégis így sikerült… - vallottam be.

- Nyugi, megesik az ilyen. És egész jól tűrte, így nincs mitől tartanod – mondta Jared.

- Máskor is szívesen fog látni, hidd el – tette hozzá Jake. Ő Hellre gondolt, hogy mennyire szeretne vele lenni…

- Jake, ezt hagyd abba! Így is elég rossz nekem… - kérleltem.

- Mi is itt vagyunk, ügyelj a gondolataidra! – morogta Jared.

- Különben is, azért őrjáratozunk, hogy a szeretteink biztonságban legyenek – emlékeztette Sam.

- Tudom – mondta tömören Jake. Tudtuk, milyen nehéz neki otthagynia Hellt, hogy eleget tegyen a kötelességének, de nem hibáztattuk ezért.

Egy ideig csend volt, mindenki figyelte a rá osztott területet.

- Srácok, viszket az orrom, valaki vakarja meg! – törtem meg a csendet nevetve.

- Embry, ha viszket, akkor vakard meg! – hahotázott Jared.

- Jó, de mivel? Nincs kezem… - folytattam tettetett kétségbeeséssel.

- Fejezzétek be a viccelődést, és gyertek utánam! Találtam egy ismeretlen vámpírszagot! – szólt Sam.

- Azonnal! – jött az egyöntetű válasz.

- Vajon ő lenne az, aki Hellre pályázik? – érdeklődött Jake.

- Nem tudom Jake, lehet, hogy ő az – mondta Sam kissé bizonytalanul.

- Végül is mindegy, nem Cullenék azok, és a mi területünkön van a szag, feltehetőleg a gazdája is. Széttépjük, és kész! – morogta Paul.

Miközben ezt tárgyaltuk, elértük Samet, és nekiestünk a keresésnek. Próbáltuk megtalálni a vámpírt, de az már kint volt a területünkről. Ám ekkor olyasmi történt, amire senki sem számított: Hell bukkant fel a fejünkben.

- Sziasztok! – mondta cseppet sem vidáman.

- Szia kicsi lány! Mi a baj? – kérdezte aggódva Jake.

- Alice… látta, hogy apám… mármint az igazi… idejön. El akar vinni – mondta szomorkásan. Mind kihallottuk a hangjából, hogy legszívesebben az egereket itatná.

- Menjek? – kérdezte Jake, de Sam morgással fejezte ki nemtetszését.

- Maradj csak; én még úgy is beszélni szeretnék Alice-szel. Tudni szeretném, hogy mikorra várható… legalább tudni fogom, melyik nap keljek bal lábbal – próbálta elviccelni a dolgot.

- Miért? – kérdezte meglepve Jared. – Az apád, nem kéne így vélekedned róla.

- Árvaházba adott, nem törődött velem! Tőlem se várjon többet – válaszolta dühösen a lány.

- Itt járt egy vámpír. Lehet, hogy ő volt? – kérdezte Sam.

- Kétlem. Alice csak most látta, így még az elhatározásnál tart. Ennek ellenére azonban küldhetett valakit, hogy szimatoljon körbe… - mondta Hell kissé tétován.

- Akárhogy is, ha megtaláljuk, végzünk vele! – mondta harciasan Paul.

- Én ennek örülnék a legjobban – mondta Hell, s mintha elmosolyodott volna. A hangjából mindenesetre erre következtettem.

- Rendben, meglátjuk, mit tehetünk – mondta biztatótan Sam.

Hell ezután eltűnt, biztosan visszaváltozott, hogy Alice-szel beszélhessen. Mi tovább keresgéltünk, habár valószínűleg hiába.

- Itt vagyok megint! – szólalt meg Hell vidáman. – Sajnos Alice nem tudott biztosat, a látogatónk a napokban tervezi visszatérését, apám meg nem tudja még a pontos időt – tájékoztatott minket.

- No de a kisasszonynak ideje lenne aludnia! – mondta Sam, bár a hangjában ott bujkált a nevetés. Tudta, nem utasíthatja aludni Hellt, de a vicc kedvéért megtette.

- Rendben, mélyen tisztelt főnök úr! – nevetett Hell. Vagy jól leplezte, vagy pedig tényleg minden szomorúsága elszállt. – Sziasztok! – köszönt el, és valószínűleg vissza is változott.

- Sam, mikor végzünk? Szeretnék mellette lenni… - mondta Jake.

- Sajnálom, de még meg szeretnék győződni róla, hogy kiment La Pushból.

- Rendben - sóhajtotta a másik.

Még egy jó darabig rohangáltunk a határ mentén, de nem volt változás, így Sam – az éjszaka közepén ugyan, de – elengedett minket. Jake egyből hazarohant, én pedig visszamentem Nathez. Lefeküdtem a bokorba, pont úgy, mint délelőtt. Füleltem, de senki sem mozdult. Nat ismét motyogott álmában, megint csak Edwardról.

- Jake szerencsés – gondoltam. –Neki ott van Hell, boldogok együtt. Kétlem, hogy én egyszer ilyen boldog leszek. Nat még mindig szereti a vérszívót, az hiába hagyta ott. Szeretnék neki segíteni, de a lányok szívügyeit nem igen értem. De egy biztos: mellette leszek, és harcolni fogok érte!

- Nem vagyok jelen pillanatban túl szerencsés – mondta Jake, mire még a szívem is kihagyott egy dobbanást. – Azért ne ijedj meg tőlem! – mondta kissé vidámabban, de elkomorult. – Hell kezdi eláztatni a bundámat. Szegénykém…

- Akkor csak titkolta, hogy szomorú?

- Nem, akkor tényleg vidám volt. Amikor hazaértem meglátott az ablakból, és odaszaladt hozzám. Visszaváltozni sem volt időm, átölelt, és minden aggodalma kibukott belőle. Fél, hogy az apja valóban elviszi. Hiába mondok neki bármit, csak jobban szorít és sír.

- Odamenjek? Hátha tudnék segíteni…

- Ne, te maradj Natnél. Még szüksége lehet rád…

- Oké, maradok. Próbálj meg hatni rá, haver! – adtam tanácsot neki. – Mondd meg neki, nem engedjük, hogy elvigye, nem lesz gáz.

- Próbálkozom, de, most ha nem bánod, magadra hagylak – mondta, majd elköszönt, és visszaváltozott.

Nem estem kétségbe, amiért egyedül maradtam a gondolataimmal, amik folyton Natnél kötöttek ki. A nap első sugaraival hazarohantam, és beestem az ágyamba. Ki akartam pihenni magam, mert délutánra látogatást terveztem Nathez.

(Heyley)

Miután magukra hagytam a srácokat, ismét nagyon elszomorodtam. Nem volt senki, aki képes lett volna felvidítani, pedig Billy is próbálkozott vele. Elmondtam neki is, hogy mi történt; és hálás voltam neki, amiért próbálkozik, de nem tudott segíteni.

Csak arra vágytam, hogy Jake végre átöleljen forró karjaival, és elpanaszolhassam neki; mennyire félek attól, hogy apám valóban magával visz. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt, mivel ez idáig nem is keresett, még írni sem írt egyetlen sort sem. Pedig megtehette volna, nem esett volna le a keze. Próbáltam aludni, de sehogy sem ment, egész végig csak azon kattogott az agyam, vajon miért pont most akar apám velem lenni? Erre azonban sehogy sem találtam választ.

Szerelmem az éjszaka közepén ért vissza. Amint megláttam az ablakból az én farkasomat, kiszaladtam hozzá, és szorosan átöleltem a nyakát. Ő kissé meglepve ugyan, de hatalmas mancsával óvatosan a bundájába bújtatott.

- Mi a baj? – kérdezte halkan, mormogva.

- Félek – feleltem neki nagyon-nagyon halkan, és eleredtek a könnyeim. – Rettenetesen félek, hogy apám valóban elvisz innen… tőled – hüppögtem a bundájába.

- Jaj, kicsim… - mormolta, és a vállamra tette a fejét. Ezzel még inkább magához vont. – Nem engedem, hogy elszakítsanak tőlem, és a falka sem.

Tudtam, igaza van, de mégsem tudtam megnyugodni. Egy darabig még itattam az egereket, de végül sikerült megnyugodnom.

- Jobban vagy már? – kérdezte, mire egy bólintás volt a válaszom.

- Ne haragudj… - kezdtem bele a bocsánatkérésbe.

- Semmi baj – szakított félbe.

Sokáig szótlanul „öleltük” egymást, majd Jake elhúzódott tőlem, és beszaladt az eredőbe. Néhány perccel később már emberként állt előttem. Mint mindig, most is csak egy térdnadrág volt rajta. A karjaiba kapott, és bevitt a házba, pontosabban a szobájába. Egy pillanatra sem engedett el, és én sem őt. Letett az ágyra, és ledőlt mellém. A mellkasára vont, és simogatni kezdte a hátamat.

- Nem lesz semmi baj, bízz bennünk – suttogta, majd megpuszilta a homlokomat.

- Elhiszem – mosolyodtam el, és még jobban a karjaiba préseltem magam.

Ő is elmosolyodott, és lassan el is aludt. Hallottam halk szuszogását, a szíve egyenletes dobbanásait… és én is álomba merültem.

Reggel arra ébredtünk, hogy kivágódik az ajtó, és népes társaság veti be magát az amúgy is kicsi szobába.

- Hát ti? – kérdezte álmosan Jake.

- Billy engedett be minket – felelte Jared.

- De azért ennyire ne örülj nekünk! – ironizált Embry, bár az élét elvette, hogy a végét elnevette.

- Bocs haver, de ha nem tűnt volna fel, most vertetek fel… - mosolygott Jake, közben felült, és engem is felhúzott.

Ekkor azonban valami történt, mindenki megkomolyodott, és Sam előrébb lépett. Akkor nem véletlen volt, hogy berobbantak…

Sam arcán apró mosoly játszott, ahogy nézte, hogyan ülünk egymást átölelve.

- Ne félj Hell! - mondta komoly, főnökös hangon. - A falka nem hagyja, hogy az a vérszívó elvigyen téged. Bár ahogy Jake-et ismerem, egyedül is belevetné magát egy harcba érted – amint ezt kimondta, Jake még szélsebben mosolygott, és rám kacsintott; én pedig elpirultam. – Van valami fejlemény?

- Tegnap óta? Kötve hiszem… - ráztam meg a fejem. – Alice pedig értesített volna, ha lenne valami új.

- Akkor fiúk, irány az erdő, gyerünk járőrözni! – adta ki a parancsot Sam, mire mindenki zúgolódott egy kicsit, de engedelmeskedtek. Jake egy hosszú, szerelmes csókkal búcsúzott tőlem, és elment a srácokkal.

Azt terveztem, hogy ma nem megyek sehová, de Alice váratlan hívása teljesen megváltoztatta terveimet. Azt mondta, híreik vannak számomra, így elrohantam hozzá. Olyannyira siettem, hogy elfelejtettem Jake-nek papírt hagyni. Billynek sem tudtam szólni, mert ő meg boltba ment… ő hagyott papírt, hogy ne keressem.

(Jake)

- Sam, muszáj nekem is itt lennem? Nem maradhattam volna Hellel? És ha a vámpír megtalálja nálunk? Ki fogja megvédeni? Úgy féltem őt… - ostromoltam Samet.

- Igen Jake, muszáj volt neked is jönnöd. Kevesen vagyunk, és most nem tudlak nélkülözni. Hidd el, én is aggódom a lány miatt, de nem eshet baja, ha a területünkön marad.

Beletörődve futottam tovább, de minden gondolatomat Hell töltötte ki.

- Miért kellett otthagynom őt? Most tövig rágnám a körmeimet, ha tudnám… Ha az a vámpír megtalálja… vagy az apja érte jön… bele sem merek gondolni… mihez kezdenék nélküle?

- Jaj, Jake, ezt hagyd abba! Nem akarjuk egész nap ezt hallgatni! – panaszkodott Jared.

- Jared, egész nap ez fog menni. Jake nem fogja elfelejteni az aggodalmát. Én nem hibáztatom, de… ne vedd sértésnek haver, de… kicsit el kéne felejtened a csajt – mondta óvatosan Paul.

- Dehogy felejtem! És Jared… megerősítem azt, amit az imént Paul mondott. Egész nap ilyen gondolataim lesznek. Megérhetnétek, mennyire félek attól, hogy elvesztem Hellt… - mondtam halkan, de annál őszintébben.

- Idefigyelj, Jacob Black! Most azért rohangálunk fel-alá La Push területén, hogy a szemed fénye biztonságban legyen! Úgyhogy tegyél lakatot a gondolataidra! Én sem örülök, hogy magára kellett hagynunk, de megmondtam, kevesen vagyunk ahhoz, hogy valakit mellé állítsak – mondta Sam parancsolóan. Meglehet, hogy kihozták a gondolataim a sodrából, de nem tehettem róla. A tökéletes világom összeomlani látszott, ezt az összeomlást pedig mindenképp meg kellett akadályoznom.

Sokáig szótlanul rohantunk, de hirtelen megéreztem az idegen szagát. Marta az orromat, és a többiekét is.

- Megölöm, csak kerüljön a kezeim közé! – gondoltam dühösen, és a szag nyomába eredtem.

- Jake, várj meg minket! – kiáltotta Jared.

- Jacob, ne egyedül akarj harcolni! Az nem vezet feltétlenül jóra! Téged most a dühös irányít, de gondolkodj egy kicsit! Velünk több esélyed van! – mondta Sam csitító jelleggel.

Éreztem, hogy a szavai igazságot rejtenek, de a dühöm felülkerekedett a józan eszemen. Követtem a szagot Cullenék területén is.

- Jake, gyere vissza! – parancsolt rám Sam. Ő volt az alfa, így engedelmeskednem kellett. – Vagy várj, maradj ott, és várj meg minket – engedelmesen megálltam, és bevártam őket.

- Mire készülsz? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tetszik, hogy ezt kell tennem, de nincs más megoldás. Beszélnem kell Cullenékkel a szerződés semlegessé tétele miatt. Mielőtt bárki hörögne, nem végleges felbontásra gondolok, csak meghatározatlan idejűre. Közös az ügy, mivel Hell ugyanúgy tartozik hozzájuk, mint hozzánk…- mondta Sam szájhúzva.

Miután beértek, együtt mentünk a Cullen házhoz. Mikor az a nagydarab, azt hiszem, Emmett váratlanul kijött, azt hitte, támadunk, így egyből szólt a család többi tagjának. Mindenki ellenséges tekintettel nézett ránk. Mindenki, kivéve Carlisle, Esme, és Edward. Előbbi kettő -azt hiszem - a diplomatikus megoldásban reménykedett, utóbbi viszont már tudta, mit akarunk.

- Ez valóban megfontolandó – mondta Edward, mikor Sam végre mindent elmondott neki.

- Edward, elmondanád nekünk is, mit akarnak itt a kutyák? – vicsorogta a szőke.

- Ha jól emlékszem, ő Rosalie… - gondoltam. Hell mindenkiről pontos személyleírást adott.

- Igen, ő Rose! – mosolyodott el Edward. – A falka nem akar támadni. Éppen ellenkezőleg: fel akarják bontani a szerződést, természetesen csak meghatározatlan időre – magyarázta a többieknek.

- Mégis, miért? – morogta közbe Rosalie.

- El akarják kapni a vámpírt, aki nemrégiben itt járt – mondta nyugodtan Edward, mire a szőke megint felmordult.

- Veszélybe sodorhatnak mindannyiunkat! – fejezte ki nemtetszését.

- És az nem elég veszélyes, hogy Hellt el akarják vinni? – morgolódtam.

- De igen Jake, az is épp elég veszélyes – mondta Edward, s mintha egy mosoly suhant volna át az arcán.

- Fiam, kérlek, minket is avass be – kérte Carlisle.

- A falka szerint a vámpír csupán felderítő. Hell apja küldhette ide, hogy szimatoljon körbe.

- De azt Alice látta volna – mondta szilárd meggyőződéssel a szőke.

- Nem feltétlenül. Ő csak a már előre eltervezett dolgokat látja, a hirtelen elhatározásokat nem látja előre – szólt közbe Jasper.

- Rendben, akkor a szerződést felbontjuk – határozott Carlisle.

- Köszönjük az együttműködéseteket – üzente Sam Edwardon keresztül.

- Ez csak természetes – mosolygott Esme.

- Mi most mennénk – mondta Sam. – Még nyakon kell csípnünk egy vámpírt.

- Rendben. Ha van valami fejlemény, értesítünk benneteket – mondta Edward, Sam pedig bólintott; majd távoztunk.

Több órán át követtük a szagot, de végül nyoma veszett. Letörten mentünk haza. A házunk előtt fasorban visszaváltoztam, és felöltöztem. Előtte még megbeszéltem a többiekkel, hogy egyik este csapunk egy partit; ha elkaptuk a vámpírt.

Amint beléptem a házba, Hellt kezdtem keresni, de sehol sem találtam. Végső kétségbeesésemben átrohantam Cullenékhez. Farkasként. Nem kellett volna átváltoznom, de képtelen voltam kikerülni. Épp szólni akartam Edwardnak, hogy nem tudja-e, merre lehet szerelmem, de ekkor hangok ütötték meg a fülemet.

- Jaj, Alice! Miért cipeltél be az utolsó öt-hat boltba? Eluntam az életemet is! – mondta panaszosan Hell.

- Tudom, de nem tehetek róla! Megláttam, hogy még pár ruhára szükség lesz… - mentegetőzött Alice.

A hangok a ház mögül, a garázsból jöttek. Bementem, mire Alice vélhetőleg elfintorodott, mert kedvesem felnevetett, majd odaszaladt hozzám, és átölelte a nyakam.

- Hiányoztál! – mormolta a bundámba.

- Én meg betegre aggódtam magam! – húztam a mancsommal közelebb. – Legközelebb ne tűnj el szó nélkül, Billy sem tudta megmondani, merre lehetsz – morogtam halkan. Bár tudtam, felesleges halkra fognom a mondandómat, mert mindenki hallotta.

- Ne haragudj – kért bocsánatot.

- Semmi baj – tettem a fejem a vállára.

Teljes súlyommal rátámaszkodtam, ami nem volt sportszerű dolog; de Hell mintha meg sem érezte volna. Pedig tudtam, hogy érzi…

Ekkor berontott Alice, aki időközben kettesben hagyott minket.

- Hírek! – kiáltotta, s mintha ezernyi csengettyű szólalt volna meg. Ám ez a hang inkább riadt volt, mint kellemes. – Hell, apád egy héten belül itt lesz.

Az érintett megmerevedett az ölelésemben, és nem tudtam, mit tehetnék.

- Ne aggódj, nem lesz baj – mondtam végül, ő pedig szorosabban ölelt.

- Ezt sajnos nem tudom alátámasztani – csilingelte szomorúan, vagy inkább bosszúsan Alice. – A farkasokat valamiért nem látom, így a végkifejletet sem látom – magyarázta.

Mindketten bólintottunk, eközben Alice ismét a távolba révedt. Óvatosan megböktem szerelmem vállát az orrommal, ő pedig rám, majd Alice-re nézett. Elhúzódott tőlem, és a vámpírhoz ment, én pedig hátráltam pár lépést, hogy véletlenül se zavarjam meg.

- Mit látsz? – kérdezte Hell.

- Az apádat, és az idegent. Valamelyikőjük elhatározta, hogy Forkson lívül találkoznak – mondta Alice.

- Konkrétan hol? – érdeklődött a másik lány.

- Az erdő legszélén, nagyon közel La Pushoz- Nem tudnak a farkasokról, sem az egyezségünkről – Alice ezúttal már nem semmibe néző tekintettel nézett előre, hanem szomorúan.

- Ne félj, mi vigyázunk rád! – ballagtam oda Hellhez, és húztam magamhoz.

- És mi is! – csilingelte Alice immár vidáman. Sejtette, mit mondtam…

Úgy tűnt, Hell jobb kedvre derült; de láttam a szemében, hogy mennyire fél.

- Mi lenne, ha járnátok egyet? – kérdezte Edward, aki a semmiből tűnt elő.

- Edward Cullen! Nem illik mások gondolataiban turkálni! – feddte meg Alice, bár valószínűleg az én gondolataim mondatták ezt a vámpírral.

- Hagyd csak Alice, igaza van. Hamarosan sötétedik, tényleg ideje lenne hazamennünk – mondta Hell, közben a fejemet simogatta.

Szerelmem elköszönt a vámpírcsaládtól, és hazaindultunk. Az út felénél felkaptam a hátamra, és rohanni kezdtem. Ő a bundámba kapaszkodott, és a nevetésétől visszhangzott az erdő. Mikor megálltam a ház előtt, Billy érdeklődő arckifejezését láttam az ablakból. Hell leugrott a hátamról, én pedig eltűntem a fák közt. Nagyon nagy szerencsém volt, ugyanis mielőtt átváltoztam, levettem a nadrágomat. A ruhadarab pedig még most is az egyik ágon lógott. Visszaváltoztam, és felvettem a nadrágot. Mikor kijöttem az erdőből, Hell még mindig ott várt rám az ajtó előtt.

(Heyley)

Jake odajött hozzám, és átölelt, majd felkapott a karjaiba, és bevitt a házba. Billy mindkettőnket alaposan kifaggatott a történtekről, de utána elengedett minket. Már javában sötét volt, és nekem addig fel sem tűnt, milyen gyorsan eltelt az idő. Mint leültünk az ágyra, tudatosult bennem, hogy mennyire fáradt vagyok. Szerelmem is elég nyúzott volt, így nem volt csoda, hogy amint végigdőltünk a puha matracon, mindkettőnket elnyomott az álom.

Másnap arra ébredtem, hogy Jake felpattan mellőlem.

- Mit keresel itt? – morogta.

- Nyugodj meg Jacob, Billy engedett be. Sajnos nem valami kellemes hírt hozok – mondta Alice szomorúan.

- Mi történt? – kérdeztem kíváncsian.

- Apád… - kezdett bele a vámpírlány. Jake leült mellém, és magához húzott. – Leghamarabb ma délután, legkésőbb holnap reggelre itt van. Nem olyan régen indult el – magyarázta.

8. fejezet

2010-03-12T10:24:00.000-08:00

8. fejezet

Az erdőben sétálgattam, mikor Zoe átjutott a fiúk védelmi vonalán.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, hogy az időt húzzam.

- Téged – mondta halkan Zoe. A hangja most merőben más volt, mint régen, de tudtam, hogy ő az.

- Miért akarsz bántani? – kérdeztem rá a támadó testtartására.

- Miattad lettem ilyen! – kelt ki magából, és közelebb jött.

- Ezt hogy érted?

- A vámpír, aki engem átváltoztatott, téged kereset! A szagodat követve jutott el hozzám.

Eközben szerencsére a fiúk is megérkeztek. Mindannyian farkas alakban voltak, támadásra készen várták, mikor kerülök ki a tűzvonalból. Ahogy arrébb mentem, ők előrébb léptek. Nem támadtak. Eleinte nem értettem, de aztán belém csapott a felismerés: Zoe a számára biztonságot rejtő határvonal Cullenék felöli oldalán maradt. A farkasok pedig nem ölhettek meg senkit a Cullenek földjén.

Hirtelen mindenki felvonyított, én pedig összerándultam a képek láttán, amiket Zoe szuggerált belénk. Nem, nem is szuggerált, hiszen csak a legnagyobb félelmeinket mutatta meg. Ez volt az ő képessége.

A lábaim összecsuklottak alattam, és arcomat a kezeimbe temettem. Próbáltam másra figyelni, de nem ment, minden egyes gondolatomat az a kép töltötte ki, amitől rettegtem. Jake-et láttam magam előtt, a földön fekve, kicsavarodott végtagokkal. Holtan.

A tudatom mélyéről feltört egy régi emlékkép. Azon kaptam magam, hogy csak erre figyelek; és a kép halványodni kezdett, míg végül teljesen eltűnt.

Felálltam, és odamentem régi barátnőmhöz.

- Miért teszed ezt? – kérdeztem mérgesen. Ki akartam zökkenteni, hogy a fiúk ne lássanak rémképeket.

Nem válaszolt, helyette rám vicsorgott. Megpróbáltam átcsalni La Push területére, de nem sikerült, a határvonalnál mindig megtorpant. Eközben a fiúk összeszedték magukat, és vicsorogva várták a támadást.

A szóváltásunk olyannyira elfajult, hogy átváltoztam. Szerencsére volt nálam egy táska, benne pár ruha, erre az esetre.

A srácokat meglepte, hogy az eredeti gepárdnál legalább kétszer akkora voltam, de engem nem zavart.

Zoe abban a pillanatban lecsapott rám, amint átváltoztam. Próbált fogást keresni a nyakamon, hogy kiszívhassa az összes véremet; de akárhányszor a földre kerültem, fel is pattantam. Amint közelebb lépett az ellenfelem, felmordultam. Olyan igazi, vadmacskahangon. A következő pillanatban hatalmasat csattantam az egyik fát kettétörve. Megpróbáltam megtámadni őt, de könyörtelenül landoltam a legközelebbi fa törzsén. A fa rám zuhant, én viszont könnyedén kimásztam a törmelékek közül. Lelapultam a fűben, és úgy osontam közelebb. Sajnos ez a támadási kísérletem is kútba esett, visszaestem a törmelékkupacba. A farkasok aggódva figyelték minden lépésemet, de segíteni – még – nem tudtak, hiszen a csata a határ másik felén folyt. Semmit sem tehettek, míg Zoe az ő oldalukra nem kerül.

Én pedig mindent egy lapra tettem fel, a fák törzsét ugródeszkának használva eltűntem a srácok mögött, de rögtön elő is bukkantam. Megpróbáltam leszedni Zoet, ehhez pedig Jake válláról vettem kellő lendületet.

Kapkodtam a mancsaimat, megpróbáltam teljesen felgyorsulni, végül pedig a nálam vagy még kétszer akkora Jake válláról vettem lendületet, és szerencsére Zoen landoltam. Átharaptam a torkát, de ezzel még korántsem volt vége. Csupán egy rövid időre harcképtelen lett. Ezt kihasználva áthúztam a mi oldalunkra, ahol a fiúk örömmel szedték darabokra, és dobták máglyára. Én csendesen, elnyúlva pihentem, szaporán véve a levegőt.

Miután végeztek, a többség eltűnt a bozótban; nem akartak feltűnést kelteni a Cullenek közelében. Jake viszont maradt, megállt előttem. Egy mosoly kíséretében feltápászkodtam, és kedvesen átbújtam a mellső lábai alatt, ő pedig ugatva nevetett. Végül kimásztam a két lába között, és a nyakához dörgöltem a fejem. Leült, és az egyik mancsával átkarolt, majd közelebb húzott magához. Nagyon édes volt.

- Ügyes voltál – hallottam a hangját a fejemben. Kicsit meglepődtem, de örültem, hogy így, átváltozva is tudunk beszélni.

- Köszi! Ugye nem fáj a vállad? – kaptam hirtelen észbe. Hiszen elég nehéz lehetett a hirtelen súly a vállán…

- Rá se ránts, nem olyan vészes – nyomta a homlokát az enyémnek.

- Rendben. Azt hittem, haragudni fogsz – vallottam be.

- Ugyan mi okom lett volna rá? Ne félj, rád sosem haragudnék.

Ezzel tényleg teljesen megnyugtatott, pedig nem is voltam annyira ideges. Szinte teljesen elvesztem a hosszú bundájában, annyira hozzásimultam.

- Lassan menjünk, kezd lehűlni a levegő. Nem szeretném, ha megfáznál – „mondta” aggódva.

- Rendben – mosolyogtam rá.

Néhány pillanatra mindketten eltűntünk a bozótosban, hogy emberi formánkban jöhessünk ki onnan. Rajtam egy farmer és egy top volt, Jake pedig egy térdnadrágban flangált.

Lassan, kézen fogva sétáltunk végig a homokos tengerparton, egészen Jake-ék házáig.

Billy nem volt otthon, még minden bizonnyal horgászott valahol. Így kihasználtuk az időt, hogy kettesben lehessünk. Beraktunk egy filmet, összebújtunk a kanapén, és vártuk a fejleményeket. Viszont alig helyeztük magunkat kényelembe, jött Embry, hogy megyünk ünnepelni. Hogy mit? A sikeres vámpírvadászatot.

- És mivel is ünneplünk? – kérdeztem kíváncsian az ajtóban.

- Sziklaugrással – felelte bölcsen a srác.

- Haver, jó, hogy még most mondtad! Várj meg minket itt! – mondta Jake, azzal felhúzott az emeletre.

- Oké! – kiabált utánunk Embry.

- Ez veszélyes lehet számodra – mondta nekem, immár a szobájában.

- De szeretném kivenni a részem az ünneplésből, ha már én végeztem a munka oroszlánrészét – bújtam kedvesemhez.

- Nem tudnálak lebeszélni róla, igaz? – kérdezte egy halvány mosollyal.

- Igaz – mosolyodtam el.

- Akkor vedd át a fürdőruhád, én kint megvárlak – csókolt meg, majd távozott.

Gyorsan átöltöztem, majd visszavettem a felsőmet és a nadrágomat. Miután végeztem, cseréltünk; majd lementünk a várakozó Embryhez.

- Na végre! Azt hittem, ezer évig kell rátok várnom! – mondta a fiú tetetett sértődöttséggel a hangjában.

- Ugyan, gyorsan elkészültünk – mondtam mosolyogva.

Embry csak elhúzta a száját, nem méltatta válaszra a közbeszólásomat.

- Induljunk! - javasolta Jake.

Bevallom, kezdeti önbizalmam ellenére egy kicsit mégis tartottam a sziklaugrás gondolatától, hiszen ezelőtt sohasem csináltam ilyet. Ránéztem Jake-re, aki tudhatta, mi jár a fejemben, mert bíztatóan rám kacsintott, amitől megnyugodtam; de a félelmem nem múlt el teljesen.

Félúton járhattunk a part felé, mikor találkoztunk a többi farkassal. Sam nem nézte jó szemmel, hogy én is ott vagyok, de tudta, nem szólhat, hisz én is részt vettem a vámpírvadászatban, így jogom van ünnepelni.

- Várnak a sziklák! - törte meg a ránk telepedett csendet Paul, mert kezdte kínosnak érezni a feszültséget, amit a jelenlétem váltott ki Samben.

- Igaz - helyeselt Sam. - Ma ünnepeljünk!

Mindenki felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Sam nem tervezte, hogy jelenetet csap, amiért csatlakoztam az ünnepléshez.

Futólépésben közelítettük meg a sziklás partokat. Jobbnak láttam, ha lemaradok, de Jake húzni kezdett, így kénytelen voltam én is futni.

A fiúk izgatottak voltak, alig várták, hogy belevessék magukat az óceánba. Láttam, amint Paul, Jared és Embry egyszerre, szinkronugrásszerűen ugranak, majd tűnnek el a sötét vízben. Ezután Sam következett, aki szaltókkal díszítette mutatványát.

- Istenem! - nyögtem fel, amikor rám került a sor.

- Gyerünk, Hell - bíztatott Jake. -, meg tudod csinálni!

A meleg érintése annyira jól esett, mivel az időjárás, mint mindig, igencsak hűvös volt. Éreztem, hogy remeg a kezem a kezében, de ő nem törődött vele. A szikla pereméhez vezetett. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy biztosra vettem, a normál sebesség kétszeresét üti percenként.

Az ugrás pillanata egyre közeledett.

- Három, kettő, egy! - számolta Jake, és elrugaszkodott a szikláról, magával húzva engem is.

A zuhanás felemelő élmény volt, mintha repültem volna. Nem hallottam mást, csak a szél zúgását, és Jake örömkiáltását. Én nem kiáltottam, nem is sikoltoztam, csak lebegtem ég és víz között.

A víz egyre közeledett, míg végül a hullámok elnyeltek minket. Úgy éreztem, mindenem összepréselődik; a tüdőm olyan kicsire szűkült, hogy levegőt sem tudtam venni. Jake elsodródott tőlem, bizonyára a vízbe érkezéskor kicsúszott a keze az enyémből. Pánikba estem, azt sem tudtam, merre kéne úsznom, hogy megtaláljam a felszínt. Rémülten kapkodtam levegő után, kétségbeesve igyekeztem a felszínre küzdeni magam. Az egyik lábam beleakadt valami hínárfélébe, ami megakadályozott, hogy sikerüljön kimenekülnöm a víz börtönéből.

Az oxigénkészletem véges volt. Kezdett elsötétedni körülöttem minden.

Egyetlen állat sem volt a közelben, és nem voltam olyan állapotban, hogy segítséget kérhessek tőlük.

- Jake, Jake, Jake!

Csak az ő nevére tudtam gondoltam. Tudtam, hogy ő bizonyára már a felszínre ért, és most rémülten keres engem. De én nem tudtam neki jelezni, merre keressen.

A testem kezdett veszíteni az erejéből, éreztem, ahogy egyre lejjebb süllyedek. Utolsó erőmmel felnyújtottam a kezemet, hogy találjak valamit, amiben esetleg megkapaszkodhatok. A kezem egy másik kezet ért el. A kéz húzni kezdett felfelé. A nyomás enyhült, mikor a fejem előbukkant a felszínen.

- Hell, Hell! - hallottam Jake rémült hangját. - Hell, válaszolj! Mondd, hogy jól vagy!

Egy darabig nem tudtam megszólalni, sem megmozdulni. Résnyire nyitott szemekkel láttam, ahogy a többi farkas körbeáll minket, és kíváncsian rám néznek. Sam arcán mérhetetlen düh suhant át, de aztán, amikor látta, hogy őt nézem, elmosolyodott.

- Nincs semmi baj - suttogtam erőtlenül, és Jake-re néztem, mire ő felsóhajtott.

- Óh, hála Istennek! Azt hittem, megfulladtál!

A karjába kapott, és futni kezdett velem. Nem volt erőm megkérdezni, hova siet ennyire. Egyszerűen csak örültem, hogy élek, és, hogy a karjaiban vagyok.

Természetesen Billy háza felé futottunk. Amint az ajtóhoz értünk, Jake csapkodni kezdte az ajtót, ami ettől megrepedt.

- Apa, apa, nyisd ki! - kiáltotta rémülten.

- Mi van, Jake? - hallatszott bentről Billy hangja.

- Gyere! - kiáltott ismét Jake.

Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó, és megjelent Billy, aki nagyon kíváncsi arcot vágott. Amikor meglátta, hogy félig holtan fekszem Jake karjaiban, megrémült, és gyorsan arrébb gurult, hogy helyet adjon nekünk.

- Sziklaugrásra vittem - magyarázta Jake Billynek, miközben a kanapéra fektetett. - Istenem, mekkora hülye voltam! Tudtam, hogy sosem ugrott még sziklát, én mégis az egyik legnagyobbról ugrottam vele.

- Ne hibáztasd magad - mondta Billy.

- Még hogy ne hibáztassam magam! Apa, majdnem meghalt miattam!

- Jake, elég - szóltam rá csendesen. -, nem a te hibád volt.

- Nyugodj meg, kicsim. Semmi baj - nyugtatott.

- Jake, én nyugodt vagyok - válaszoltam és felültem a kanapén. Tényleg jobban éreztem magam.

- Hell, éreztem, hogy nem akarsz ugrani - vádolta magát tovább Jake. -, én pedig nem adtam neked választási lehetőséget.

- Túl vagyunk rajta – mosolyogtam. - Különben is, nem volt annyira szörnyű. Mikor megyünk ismét?

- Ismét?! Az előbb majdnem meghaltál! – ellenkezett.

- De még időben segítettél – néztem rá hálásan.

- Tudom, de olyan rossz érzés volt ez az egész… azt hittem, későn érkeztem… - ült le mellém.

- Hidd el, egy kis víz kevés ahhoz, hogy én meghaljak – tettem a vállára kezem, mintegy nyugtatásképp.

- Ígérd meg, hogy többet nem hozod rám a szívbajt! – fogta meg a kezem, és nézett a szemeimbe.

- Megígérem – mosolyogtam rá.

Jake hirtelen magához húzott, és szorosan átölelt. Kissé meglepődtem számomra érthetetlen reakcióját, de viszonoztam az ölelését. Jól esett végre hozzábújni, pedig a szabadidőnket turbékolással töltöttük. Egy vonyítás törte meg a csendet. Sam vonyított – ezer közül is felismertem volna.

- A sziklaugrás utánra nem volt megbeszélve semmi… találhattak valamit. Mennem kellene – húzta el a száját. Nem igazán akart a történtek után most magamra hagyni.

- Ne menj! – kérleltem. Tartottam tőle, hogy Zoe társa kihasználná az egyedüllétem, habár itt nagyon kockázatos lenne számára.

- Megpróbálok kibújni a dolgok alól, ígérem – mosolygott rám biztatóan.

- Remélem, Sam elenged – bújtam hozzá.

- Én is… rögtön jövök – mondta, majd megpuszilta a homlokomat, és elengedett.

Én is elengedtem őt, hogy elmehessen, és megbeszélhesse Sammel a dolgot. Adott egy búcsúcsókot, majd kiment az ajtón, és eltűnt a fák között.

Míg ő Sammel tárgyalt, én elmentem lezuhanyozni. Gyorsan elkészültem, és pizsamában ültem vissza a kanapéra. Magamra terítettem egy plédet, és elkezdtem kapcsolgatni a tv-t. Épp találtam valami jónak tűnő filmet, mikor szerelmem visszajött.

- Maradhatok! – közölte diadalittasan, és leült mellém. – Sam megértő volt, azt mondta, hogy ő is maradna, ha Emilyvel történt volna az, ami veled – felelte a fel nem tett kérdésemre.

- Örülök, hogy elengedett - bújtam hozzá. – És tényleg találtak valamit?

- Csak egy lábnyomot, de a jelek szerint kifelé tart a városból. Biztosra akarnak menni, így követik a nyomot. Szerintem megijedt, és kereket oldott – magyarázta.

- Remélem, nem látjuk viszont… - Jake erre a kijelentésemre elmosolyodott, és átölelt.

- Ne aggódj, ha a fiúk megtalálják, gondoskodnak róla – biztosított. – Ha mégsem, akkor vigyázunk rád.

Hálásan néztem rá, majd megcsókoltam. Miután elváltak az ajkaink, leborult a feje a párnára.

- Jake, te mióta nem aludtad ki magad? – kérdeztem kedvesemtől. Ő szorosabban ölelt, és odahúzott engem is a párnára.

- Elég régen… - felelte halkan. Egy halvány mosoly kíséretében odanyúltam a kapcsolóhoz, és leoltottam a lámpát, majd a tv-t is kikapcsoltam.

A félhomályban láttam, ahogy hálásan elmosolyodott. Megpuszilta az ajkaimat, és lassan elaludt. Jake – mint mindig – most is meleget árasztott. A melegítésemre még a radiátor is rásegített, így panaszra nem volt okom. A kellemes melegben engem is hamar elnyomott az álom.

Reggel arra ébredtem, hogy a nap sugarai cirógatják az arcomat. Felnéztem Jake-re, és láttam, hogy még alszik. Megpróbáltam kimászni a karjaiból, hogy valami reggeli-félét készítsek, de karjai vasbilincsekként fogtak, még álmában is. Így nem volt más választásom, a mellkasának döntöttem a fejem, és lassan visszaaludtam. Nem akartam egy ilyen apróság miatt felébreszteni…

Arra riadtunk fel, hogy kivágódik az ajtó, Embry rontott be rajta. Igen ám, de akkora lendülettel, hogy az majdnem kiesett a helyéről.

- Embry, mégis, mi a fenét keresel itt? – kérdezte álmosan Jake.

- Híreim vannak – vágott a dolgok közepébe Embry. – A piócát egészen a következő államig üldöztük, de ott nyoma veszett.

- És ezért kellett minket felverned? – kérdeztem nyűgösen, és Jake-hez bújtam.

- Sam küldött – védekezett a srác. – És különben is, azt hittem, már fent vagytok.

- Rosszul hitted – motyogtam álmosan.

- Még valami? – kérdezte Jake. Hozzám hasonlóan ő is álmos volt még.

- Semmi – húzta be a nyakát Embry, mert felé dobtam egy párnát.

Végül Embry elment, becsukva maga mögött az ajtót. Jake magához szorított, és elaludt. Én csak mosolyogtam ezen, de hamarosan már én is az igazak álmát aludtam.

Délután Sam rontott be. Eléggé váratlanul ért minket a felbukkanása, így sikerült leborulnunk a kanapéról.

- Sajnálom, hogy felverlek benneteket, de… Jake, jönnöd kell járőrözni! – ment át Sam alfába.

- Oké, megyek – mondta lemondóan Jake. Elbúcsúzott tőlem, majd Sammel együtt távozott.

Ám nem sokáig maradtam egyedül, mert Nat állított be a házba.

- Szia! Annyi mesélnivalóm van… - kezdte.

- Szió! Idő, mint a tenger! – mosolyodtam el.

Mivel megbeszéltük, hogy egyszer részletes beszámolót kapok róla és Edwardról, most mesélni kezdett. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan jöttek össze, és Edward miként vallotta be kilétét.

Hosszas mesélés és áradozás után végre megtudtam, hogy Edward a tanítás után vitte fel a rétre, és elmondta, mi is ő. Ezután történt az első csókjuk is, később pedig Edward bemutatta a családjának – mint a barátnőjét.

- És veletek mi a helyzet? – kíváncsiskodott, miután befejeztem a faggatózást.

- Mi lenne? – kérdeztem egy hatalmas mosoly kíséretében. – Nagyon jól megvagyunk, bár mostanában elég sok a dolga…

- Miért? – jött a kíváncsi kérdés.

- Nem mondhatom el neked. Ez nem csak a mi titkunk, hanem a többi quileute-fiúé is – feleltem. Szívesen elmondtam volna neki, de nem akartam bajt.

- Hát jó – törődött bele. – De egyszer elmondod?

- El – egyeztem bele.

Sokáig beszélgettünk, már kezdett sötétedni, mikor Nat elment. Néhány perccel később Jake esett be az ajtón. Néhány hatalmas lépéssel ott termett előttem, és megcsókolt.

- Találtatok valamit? – kérdeztem, miután ajkaink elváltak.

- Nem, semmit – rázta meg a fejét, és ölelt át.

Megkönnyebbülve bújtam hozzá. Örültem, hogy nem találtak semmit, mert így talán nem kell annyit őrjáratozniuk. Reméltem, hogy több időt tudunk majd kettesben tölteni.

- Gyere velem! – súgta a fülembe.

- Hová? – kérdeztem mosolyogva.

- A törzsi öregek legendákat mesélnek a farkasoknak. Sam hozza Emilyt, így én szeretnélek elhívni téged – mosolyodott el.

- Rendben – kulcsoltam össze az ujjainkat, mert idő közben megfogta a kezem.

A kocsival mentünk, mert gyalog elég messze lett volna. Jake beült a volán mögé, én odabújtam hozzá, ő pedig átkarolt. Elégé fáztam, pedig pulóver is volt rajtam. Megérezhette, mert megdörzsölte a vállamat.

- Elhozhattad volna a kabátodat… - mondta, közben tovább dörzsölte a vállamat.

- Majd te melegítesz – mosolyogtam rá, és megpusziltam az arcát.

- Persze – mosolygott rám.

A fák hirtelen elállták a további utat. Jake pedig leállította a motort.

- Innen gyalog kell mennünk. Nemsokára ott vagyunk – biztosított.

- Semmi gond – simultam hozzá. Éreztem a hangjában a ki nem mondott kérést: „Ne haragudj!”.

Kiszállt, és engem is kisegített a kocsiból. Kézen fogva sétáltunk a többiek felé.

- Sziasztok! – köszöntek ránk a falka tagjai, mikor kiléptünk a fák közül.

Leültünk a tűz mellé. Jake mögém ült, hogy még véletlenül se fázzak. Emily rengeteg ennivalót hozott, amit nyárson sütöttünk meg.

- Azt még megeszed? – kérdezte Paul, és Jake sütőben lévő virslijére mutatott.

- Nem, tessék! – mondta Jake, és odadobta Paulnak a nyársat.

Miután mindkét keze szabad lett, szorosan átfonta velük a derekamat. A mellkasának vetettem a hátamat, és vártam a történeteket. Először Billy mesélt – a Szellemharcosok legendáját. Ezután Öreg Quil, Quil nagyapja kezdett vele egy történetbe – A harmadik feleség áldozatának történetébe. Mindkét legenda megfogott, de a hamvadó tűz mellett majdnem elaludtam. Jake rántott vissza Álomország pereméről, mikor indulni készültek a többiek.

- Menjünk mi is – mondta halkan, én pedig álmosan bólintottam. – Ígérem, ha hazaértünk, annyit alszol, mennyi csak jól esik – mosolygott.

- De mi lesz a sulival? – kérdeztem kissé magamhoz térve.

- A vérszívó doki volt olyan kedves, hogy írt nekünk néhány napra igazolást – mondta jókedvűen.

- Örülök – mosolyodtam el én is.

Beszálltunk a kocsiba, én pedig a pár perces úton elaludtam. Éreztem, hogy Jake a karjaiba vesz, néhány perccel később pedig valami puhát éreztem a hátam alatt – az ágyat.

- Pihenj csak! – súgta a fülembe, majd megpuszilta az arcom. – Ma éjjel én őrködöm – tette hozzá kicsit savanyúan, betakart, majd minden valószínűséggel távozott.

Éjjel kicsit fáztam nélküle, és valószínűleg jobb éjszakám lett volna, ha mellettem van – legalább tudtam volna, hogy neki nem eshet baja, ha a vámpír felbukkanna, és a falka megtámadja.

Reggel arra ébredtem, hogy Jake bedől mellém, és magához húz. Mindent egybevetve nem ébredtem volna fel, a hirtelen hőhullám volt ébredésem okozója. Szokatlan volt a hidegebb éjszaka után.

Odabújtam szerelmemhez, és átöleltem őt.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – mormolta halkan. Kihallottam a hangjából, mennyire nyúzott lehet.

- Semmi baj – simogattam meg a hátát. Felnéztem rá, és a hatás megdöbbentő volt. A hangjából jól ítéltem meg állapotát, nagyon fáradt volt.

Magához szorított, és lassan elaludt. Hamarosan már én is aludtam – ezúttal sokkal nyugodtabban, mint éjszaka.

Később Jake mocorgására ébredtem. Még mindig aludt, én pedig nem akartam felébreszteni, így visszatettem a fejem a mellkasára. Nem tudtam visszaaludni, de a percek gyorsan peregtek. Mikor ránéztem az órára, meglepődtem – már dél volt. Rákényszeríttettem magam, hogy kibújjak az öleléséből, és lementem a konyhába, hogy ebédet csináljak. Billy megint horgászni volt, az ő adagját beraktam a hűtőbe. Épp terítettem, mikor szerelmem álmosan leballagott a lépcsőn.

- Isteni illatok vannak itt! – ült le az asztalhoz.

- Reméltem, hogy le tudlak csalni – mosolyodtam el.

Megebédeltünk, majd elmosogattam.

A napok gyorsan peregtek, még az iskolában is. A vámpír kezdett feledésbe merülni, a fiúk sem járőröztek olyan feszítetten.